Maga a szó olyan fiatalt jelöl, aki a társadalmi szokások alapján megfelelőnek tekintett életkorban (20–35 év között) nem házasodik meg, hanem egyedül, tartós párkapcsolat nélkül él. Húsz éve még a háztartásoknak alig egyötöde volt egyszemélyes, ma már a negyedük. 1990-ben még a 25–29 éves ifjak háromnegyede házas volt, ma a férfiak alig több mint harmada. Mi lehet az oka, és milyen következményekkel jár ez a jelenség a társadalomra, a gyülekezetekre? Ezekre a kérdésekre keresem a választ írásomban.
A média ontja a filmeket, könyveket, újságcikkeket, amelyek a szingli életmódot népszerűsítik. A „Bridget Jones naplója” és annak magyar változata, az „Állítsátok meg Teréz anyut!” is e divatnak köszönhetik sikereiket. Egy beszélgetés Bridget Jones naplójából:
„– Igen! – lelkesült Shazzer. – Számos kapcsolatban álló ember rettenetes hétvégéket él át, amikor kénytelen robotolni hálátlan gyermekeire, és tulajdon házastársaik verik el őket.
– Igazad van! Igazad van! – mondtam. – Mi bezzeg akkor mehetünk szórakozni, amikor akarunk. Elmegyünk valahova ma este?”
Ez a párbeszéd két egyedülálló harmincas nő között folyik, akik rettenetesnek tartják a házasélet kötöttségeit, a gyermeknevelés nehézségeit. A szinglik függetlenségre, szabadságra vágynak, élvezik az életet, és nem alkalmazkodnak senkihez sem, karrierjük építésével, szórakozásaikkal és kedvteléseikkel töltik ki idejüket.
Az egyedülállóság elterjedéséhez sokban hozzájárulnak a fiatalok életkezdési nehézségei.
Egy átlagfiatal körülbelül 22 évesen szerzi meg a diplomáját, majd pályakezdőként a munkahelyén robotolva 30 éves korban saját lakásába költözik, megveszi első (használt) autóját. Ha mindezt családdal tenné, netán gyermekekkel, akkor még nehezebb lenne a helyzete.
Egy másik okot a házasság intézményében való csalódásban kell keresni. A fiatalok majdnem ötven százaléka csonka családban nő fel, nincsenek előttük pozitív családminták. Szinte alig látunk boldog, hűséges családokat, amelyek megkívántatnák velünk ezt a hagyományos életközösséget. Pálhegyi Ferenc keresztény pszichológus fogalmazott így: „A szinglijelenség kialakulásának legfőbb (lélektani) oka: menekülés napjaink fenyegető valósága elől.”
Az egyszemélyes háztartásban élő szinglik nem magányosak, széles baráti, ismeretségi kör alakul ki köréjük, hiszen sohasem akadályozza őket egy társ a hirtelen ötlettel előkapott őrültségek végrehajtásában, a spontán bulik és a mások családi állapotait rendező sörözős beszélgetések állandó résztvevői. Kialakul a „csaj-, illetve pasikultúra”, vagyis a hasonló életkorú, élethelyzetű, de azonos neműekből álló kapcsolatrendszer, meghatározható tevékenységekkel. Mozik, konditermek, kocsmák, aerobicklubok, kozmetikaszalonok fogadják az egyedülálló fiatalokat. A szinglik a világban természetesen nem önmegtartóztatók, gyakran cserélik szexuális kapcsolataikat, gyakoriak az egyestés kalandok.
A szingli élvezi az életet, nem alkalmazkodik senkihez sem, úgy osztja be idejét, pénzét, ahogy neki tetszik. Mi akkor a gond ezzel az életformával?
Az egyik gond a már említett szexuális szabadosság, amelyet a Biblia értékrendje szerint bűnnek kell tartanunk. A Szentírás egyértelműen kijelenti: „A test azonban nem a paráznaságért van, hanem az Úrért… Minden más bűn, amit elkövet az ember, kívül van a testén, de aki paráználkodik, a saját teste ellen vétkezik.” (1Korinthus 6,13.18) Ennek következményei nemcsak a szaporodó nemi betegségek, hanem azok a lelki sérülések, amelyek kísérik a modern ember életét. A fiatal nem tanul meg alkalmazkodni, nem tanul meg függeni a másiktól, nem tanulja meg a hűséget, később pedig már egyre nehezebb lesz ez a számára. Ha idővel mégis házasságra szánja el magát, akkor azt börtönként éli meg, és hamarosan válságba kerül a kapcsolata. A magányos ember jelleme kiforratlan marad, Isten a házasságot arra is szánta, hogy általa kiforrott jellemű emberek formálódjanak. Nem is beszéltünk még azokról a társadalmi csapdákról, miszerint egyre kevesebb gyermek születik, és a szinglikről, ha egyszer megöregednek, nem lesz, aki gondoskodjon majd.
Úgy tapasztalom, hogy kétfajta szingli létezik, az, aki nem tud, és az, aki nem akar megházasodni. Aki nem akar, az talán jobban viseli az egyedüllétet, de aki nem tud, annak a magány szenvedés.
Keresztény körökben is óriási problémává kezdi kinőni magát ez a jelenség.
Itt is vannak olyanok, akik nem akarnak házasodni, előtte karriert szeretnének építeni. A gond csak az, hogy amíg a világban a fiatalok ezt az időszakot (amely szexuálisan a legaktívabb időszak az életben) „megoldják” alkalmi kapcsolatokkal, addig a hívő ha igazán a Biblia értékrendjéhez szeretne alkalmazkodni, ezt nem teheti meg. Ezért van annyi bukás ezen a területen, ezért van az, hogy sok keresztény fiatal kimegy a világba. Házasodni ugyan nem akar, de nem bírja az önmegtartóztatást, és rossz döntést hoz.
Akik pedig nem tudnak házasodni, azoknak még rosszabb a helyzetük. Önértékelési problémák, lázadások, megkeseredés követi az életüket. Egy angliai vizsgálat szerint a férfiaknál minden 16 pontos IQ-emelkedés 35%-kal növelte a felnőttkori házastársi kapcsolat esélyét, a nők esetében azonban ugyanez a 16 pontos növekedés 40%-kal csökkentette azt. Ez azt jelenti, hogy az értelmiségi nők házassági esélyei a legrosszabbak.
Hogy mi lenne a megoldás ebben a problémában?
Jó lenne, ha ezen a területen sem szabná magát a világhoz a fiatal, hanem bízna Isten tervében, gondoskodásában. Ha elhinnénk, hogy nem kell megteremteni egy biztos egzisztenciát ahhoz, hogy boldogan éljünk (sok idős testvér tudna erről bizonyságot tenni), ha mernénk teljesen rábízni magunkat az Úrra, akkor nem lennének félelmeink a házasságtól. Egy másik dolog, ha a hívő fiatalok nem lennének annyira válogatósak, ha nem álomvilágban élnének, ha a lányok nem a „szőke herceget”, a fiúk pedig nem egy topmodellt várnának, akkor talán több boldog család jöhetne létre.
Egy interneten kapott viccel szeretném zárni cikkemet, remélem, helyesen fogjátok értelmezni: „A fókafiú udvarol a fókalánynak, de az erősen kéreti magát. – Ez nem igaz! – dühöng a fókafiú. – Rajta vagyunk a kihaló fajok listáján, ez meg itt kéreti magát!”
Merényi Zoltán
Fotók: pexels.com
