• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

A poklok poklát járta meg a gyermekeit elveszítő anyuka

Elolvasási idő: 13 perc
Elolvasási idő: 13 perc
A 32 éves anyuka hangos zokogásban tör ki, elcsukló hangon ismétli: Tudniuk kell, hogy szeretem őket, és sosem fogok lemondani róluk!

Hét évvel ezelőtt két gyermeke került állami gondozásba, a most 11 éves leánynak és a 9 éves fiúnak üzent megrázó megtörtségében. Szereti őket, ragaszkodik hozzájuk, és gondoskodni akar róluk, erre azonban egyelőre nincs lehetősége. A konyhában ülünk, jó meleg van, a kályhában ropog a fa, pattog a tűz. A gyerekek kint az udvaron játszanak féltestvérükkel, várják, hogy az édesanyjukkal lehessenek. A nevelőszülő és a vér szerinti szülő beszélgetése ez, ami a kiemelés körülményeire és az azóta eltelt időszak történéseire irányul, de a tragédia azóta is ható érzelmi vetületeit sem lehet figyelmen kívül hagyni. Az asszony nyílt őszinteséggel mesél a hét évvel ezelőtt történtekről, mint mondja, azt a napot soha nem fogja elfelejteni.

– Jött a telefon, hogy nagyon siessek haza, mert baj van – meséli, s azt is hozzáteszi, érezte, hogy tényleg nagy baj várja. Mire hazaért, akkor még otthon voltak a gyerekek, a férje, a gyerekek apja „cirkuszolt”, le kellett állítani, nehogy rendőrt hívjanak. A gyámhivatal munkatársai és a családsegítő is jelen voltak, azt hitte, hogy megszakad a szíve. A fájdalom azóta bár némileg tompult, de nem múlt el. A gyerekek hiányát folyamatosan érzi, nincs nap, hogy ne gondolna rájuk. Jelenleg közfoglalkoztatottként dolgozik, a helyi általános iskolában takarít. Nincs könnyű helyzetben, 6 éves kislányát egyedül neveli, a keresete alig haladja meg a 70 ezer forintot.

Kistelepülésen élő, a gyermekét egyedül nevelő nő, aki a lehetőségeihez képest mindent megtesz azért, hogy legalább a felszínen tudjon maradni.

A lakhatása hamarosan megszűnik, ha csak valami csoda nem történik, akkor januárban ki kell költözniük. Kérdéses, hogy a kilakoltatási moratóriumot tudja-e érvényesíteni. Egyelőre fogalma sincs, hogy hova menjen, kihez forduljon segítségért. Tehetetlennek érzi magát. Tehetetlen volt akkor is, amikor a két nagyobbik gyermekét vitték el. Akkor úgy érezte, hogy a poklok poklát járja meg, mint kitért rá: kiállt a nagy híd korlátjára, és csak hajszál választotta el attól, hogy belevesse magát a sötét mélységbe. Hála Istennek, nem ezt tette. Bántalmazó kapcsolatban élt, a férje, a gyerekek apja rendszeresen megverte. Az ember leginkább italra költött és kábítószert is fogyasztott, a hatóság ezért jobbnak látta, ha a gyerekek nem ilyen környezetben nőnek fel.

A testvérpár, az akkor 1,5 éves fiúcska és a 3,5 éves leányka először köröstarcsai, majd később bucsai nevelőszülőhöz került. Ezután egy békéscsabai házaspár vette őket magához, mindhárom gondozási helyen nagyjából egy-egy évet töltöttek, így kerültek hozzánk.

Az édesanyával rendszeresen beszélünk, nem engedjük, nem engedhetjük el az ő kezét sem.

A nevelőszülői kompetencia nem terjed ki a vér szerinti szülőről való gondoskodásra, de hívő keresztény emberként nem tehetjük meg, hogy elfordítjuk a fejünket, és elmegyünk a problémái mellett, és nem veszünk róla tudomást. Segítünk, ahol és amiben tudunk. Az anyuka azt is elmondja, nagy könnyebbséget jelent neki, hogy tudja, a gyermekei jó helyen, jó kezekben vannak.

Keservesen nehéz volt a hét évvel ezelőtti és az azt megelőző időszak is. A gyes és a családi pótlék alig futotta a számlákra, az édesanya kénytelen volt még kisgyermeke mellett is munkát vállalni. A férfi részéről nem kapott anyagi segítséget, érzelmi támogatást, leginkább csak pofonokat osztott. A kiemelést megelőzően a családsegítő munkatársa látta el az esetmenedzseri feladatokat, tanácsokat kapott arra vonatkozóan, hogy mit kellene tennie. Tanácsokat most is kap, sőt az „ideg-összeroppanását” követően még pszichológushoz is beutalták. Kérdéses, hogy a szakember mit tud segíteni azon a helyzeten, amikor az erős frusztrációt leginkább a mélyszegénység és az ebből a kegyetlen helyzetből adódó, testet-lelket megbetegítő tényezők okozzák.

A nevelőszülői kompetencia tehát nem terjed ki a vér szerinti szülőről való gondoskodásra, de azt is látni, tudni kell, hogy az ő állapota, helyzete, viszonyulása a gondjainkra bízott gyerekek lelki állapotát is erőteljesen befolyásolja, nagymértékben meghatározza.

Ha nem tudnak beszélni, találkozni, nem valósul meg a kapcsolattartás, akkor az érzelmi kihatással van a csemetékre, és természetes módon nem jó irányban.

A korábbiakban sokkal hevesebb érzelmi reakciókat váltott ki egy-egy találkozó elmaradása, mára azonban a gyerekek már hellyel-közzel megtanulták elfogadni ezeket a helyzeteket. A gyerekek érzelemvilágát nem lehet a szülőtől, a vér szerinti, az életet adó szülőtől függetlenül, önmagukban, mindentől függetlenül szemlélni.

A gyermekvédelmi láncolat egyik végén az életet adó, a másik végén pedig az örökbe fogadó szülő helyezkedik el. Összekötő láncszemnek a nevelőszülő tekinthető, aki addig gondoskodik a gyermekről, amíg vissza nem kerül a vér szerinti szülőhöz, vagy éppen örökbe nem adják. A most következő interjúban egy örökbe fogadó anyuka szólal meg, aki arról is beszél, hogy akkoriban vetélt el, amikor az általa később örökbe fogadott gyermek megfogant. Isteni csodának tartja a rá bízott gyermeket, és azt is, ahogyan hozzá, hozzájuk került. Mint megfogalmazta, a gólya egy kicsit eltévedt, az első körben mintegy 300 kilométerre a céltól pottyantotta le a „csomagot”.

Az interjúalany ebben az esetben is szeretne névtelenségben maradni, az anonimitás elsősorban a gyermeket védi, a gyermek érdekeit szolgálja.

– Istentől kaptam egy ajándékot, aki nélkül nem lenne egész, nem volna kerek az életem

– mondja –, napról napra és hétről hétre ez erősödik bennem, pedig az örökbefogadás már hét évvel ezelőtt történt. A kisfiú a közelmúltban töltötte be a kilencedik életévét, s bár ő még kicsi ahhoz, hogy mélységében megismerje és megértse a történteket, azt azonban nagy vonalakban tudja, hogy mi történt vele. – Sokat beszélgetnek, de mindent nem lehet neki elmondani. Mint kitért rá, volt egy 40 órás tanfolyam az örökbefogadást megelőzően, ami sok mindenre felkészítette őket, a leendő szülőket.

Biztos benne, hogy a későbbiekben lesznek még nehéz helyzetek, de az első dolog, amit akkor megtanultak, az, hogy az örökbefogadás nem lehet tabutéma. Az első pillanattól fogva nyíltan beszélnek, beszélgetnek erről, s a gyermek a saját elmondása szerint szerencsésnek érzi magát, hogy azok lettek a szülei, akik végül örökbe fogadták. Az örökbefogadás 2017-ben történt, akkor a gyermek mindössze 22 hónapos volt. A szülők nem maradtak együtt, az örökbefogadást követően elváltak egymástól. A kisfiú a szülők válását ugyanúgy traumaként élte meg, mintha ez a vér szerinti családjában, a vér szerinti szüleivel történt volna meg. Ezt a körülményt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Az anyuka visszaemlékezve azt idézte fel, a területi gyermekvédelmi szolgálatnál azt mondták nekik, hogy csendes, visszahúzódó, keveset mosolygó kisgyermeket fognak megismerni. Az volt a szívük vágya, hogy mosolygós, jókedvű, boldog kisfiú legyen, s ez mindössze öt perc együtt töltött idő után be is következett. A válás ellenére a gyermek azt is tudta, hogy mind az apuka, mind pedig az anyuka az életénél is jobban szereti őt, és ez nagyon sokat számít abban, hogy mennyire stabil az érzelemvilága. Van otthon egy mondásuk, amit el szoktak ismételni: „A földi létben én szeretlek téged a legjobban!” „És én is téged.”

Amikor lemarad a földi létben kiegészítés, akkor pedig szól a gyermek: „De anya, az Úr Jézust jobban kell szeretned, mint engem!”

A legfontosabb az, hogy a kapcsolatuk a szereteten alapul, és ezt a gyermek is érzi, tudja. A kisfiú vérségi családi háttere meglehetősen terhelt. Az életet adó édesanya édesapja életellenes bűncselekményt, azaz gyilkosságot követett el, ami miatt börtönbe került. A család széthullott, a leánya ekkor 11-12 éves lehetett, 16 éves koráig állami gyermekotthonban élt. Az életet adó lány bántalmazó kapcsolatba keveredett, prostituálttá és szerhasználóvá vált. A „munkakör eredménye” végül ez a kisfiú lett, a vér szerinti édesapa személye nem ismert. Az anyuka védett házba került, onnan mehetett el szülni. A gyermek a vizsgálatokat követően az úgynevezett apgar-skálán 10/10-es értéket mutatott, vagyis az összes egészségi paramétere rendben volt.
– Ez isteni kegyelem – fejezte ki az örökbe fogadó anyuka, aki arról is szólt, hogy az egyébként rendkívül lassú, 3-4-5 éven át tartó örökbefogadási folyamat számukra azért is volt egyszerűbb és gyorsabb, mert nem zárták ki a szerhasználó életet adó édesanyától érkező gyermek befogadásának lehetőségét. A kisfiú 2015 decemberében született, majd egy évet töltött egy városi csecsemőotthonban. A kisgyermek 2016 decemberében, karácsony előtt egy-két nappal került át arra a területre, ahol ő potenciális örökbefogadóként volt nyilvántartva. Nevelőszülők látták el, ők gondoskodtak róla, 2017 augusztusában vált örökbe adhatóvá, mert a szülő nem mutatott semmiféle érdeklődést, nem tartotta a kapcsolatot.

Az is meghatározó körülmény, hogy az örökbe fogadó anyuka a gyermek fogantatásának időszakában vetélt el, erről így vallott: „2015-ben vetéltem el, utólag visszatekintve erőteljes idegösszeomlásom lehetett, és a mai napig nem értem, hogy miért nem utaltak be pszichológushoz vagy inkább pszichiáterhez. Akkor azt mondtam, hogy ezt én még egyszer biztosan nem fogom túlélni. Elmentünk a TEGYESZ-hez, és jeleztük, hogy szeretnénk örökbe fogadni. A barátnőmmel egyébként mi együtt jártunk lombikozni, nekik sikerült, nekünk pedig nem. Az ő kislányuk és a mi örökbe fogadott kisfiunk kora között két hét különbség van. Azt szoktuk mondani, hogy a gólya eltévedt egy kicsit, és az ország másik végén pottyantotta le a mi babánkat.”
– Soha nem gondoltam volna, hogy amíg az életem legnagyobb tragédiáját éltem át, addig már valakinek a pocakjában ott fejlődött az a gyermek, akinek végül én lettem az anyukája – fűzte hozzá, hangsúlyozva, hogy ez isteni csoda. Fontosnak tartotta azt is elmondani, hogy minden júniusban és minden szeptemberben, a volt férje és az ő születésnapján felhívta a gyermekvédelmi szolgálatot, hogy megkérdezze, éppen akkor hányadik helyen szerepelnek a sorban. Az 54. helyről indultak és szűk két év alatt jutottak el oda, hogy az örökbefogadás meg tudott valósulni.

– Nagyon szeretett velem beszélgetni az ügyintéző, mert minden előrehaladásra pozitívan reagáltam. Ha azt mondta, hogy tízzel előrébb kerültünk a listán, akkor én mindig arra gondoltam, hogy újabb tíz gyermeknek sikerült szerető családba kerülnie – foglalta össze.

Sok olyan dolog van, ami miatt a gyermeknek fokozott figyelemre, gondoskodásra, törődésre van szüksége. Egyrészt az előélete, a tőle teljesen független körülmények, az örökbefogadás ténye miatt, másrészt pedig azért, mert ezzel a kortársai sem igazán tudnak mit kezdeni. Többször érte már emiatt támadás, be-beszólnak neki. – Egyszer úgy jött haza, a fejéhez vágták az iskolában, hogy hogyan lehetek az anyukája, ha nem is az én pocakomból született. – Nagyon bántotta ez a dolog, de sikerült azzal megvigasztalni, hogy nekik már együtt dobban a szívük, és bár valóban nem ő szülte, de teljes mértékben, teljes egészében a saját gyermekének tekinti. A köztük lévő szeretetkötelék a szívükből indul ki, és ez elválaszthatatlanul egybeforrasztja őket.

A keresztényi szemléletet részben abban látja kiteljesedni vagy, ha úgy tetszik, beteljesedni, hogy nem adja, nem örökíti tovább az „atyáinktól örökölt hiábavaló természetünket”. Nem szeretné azzal, azokkal a dolgokkal traumatizálni a gyermeket, amivel őneki is sérüléseket, lelki sebeket okoztak. Ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy nem másfajta sérüléseket szeretne okozni, hanem szeretné, ha ez a láncolat végérvényesen megszakadna, megállna, és a sebeket, terheket nem adná tovább, hanem olyan szemléletet, olyan életrendet alakítana ki, ami Krisztusra mutat.

Szeretné, ha a gyermekben olyan istenkép alakulna, rajzolódna ki, ami egyrészt biblikus, másrészt pedig abba az irányba mutat, ami egészséges, vidám, boldog, végső soron bővelkedő életet tud eredményezni.

– Szülőként az a kötelességem, hogy ha felismerem a lelki sérüléseimet és az azokból adódó nehézségeket, akkor azokat ne adjam tovább a gyermeknek – fejezte ki, aláhúzva: – Nagyon oda kell figyelnem a lelki egészségére. Ez a kisfiú több nehézségen ment át, mint a legtöbb ember egész életében, pedig még csak 9 éves: „nem kellett az édesanyjának”, a csecsemőotthonban két nevelőnője volt, majd a nevelőszülőktől is elkerült, végül pedig elváltak az örökbe fogadó szülei. – Lényegesnek tartja, hogy tudassa a gyermekkel, a Krisztussal való élő kapcsolat helyre tudja állítani azokat a dolgokat, amelyek elromlottak. – Szoktam neki mondani, hogy egészen egyszerűen csak ülj le, kisfiam, és mondd el az Úr Jézusnak, hogy mi van a szívedben! – emelte ki.
Végezetül pedig azt is hozzátette, nem vallásossá szeretné nevelni a gyermeket, hanem azt szeretné tudatni vele, hogy Isten lehet a legjobb barátja, és ahogyan mi leültünk most egy kávé mellé beszélgetni, úgy ő is le fog tudni ülni vele beszélgetni. El lehet neki mondani mindazt, ami bennünk van, és ő erre tudni fogja a megoldást, mert neki mindenre van megoldása.

 

Kiemelt kép: pexels.com

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp