Jómagam is ebben a cipőben jártam a férjemmel több mint négy évig, így zsigerileg, belülről ismerem azt a fajta bizonytalanságot, mely a várakozás éveit vagy akár évtizedeit jellemzi.
Sokszor átéltem, hogy amikor egy beszélgetés folyamán már kifogytunk a témákból, felém fordultak és jelentőségteljesen megkérdezték: – És nálatok nem jön még a kisbaba? Mikor szeretnétek gyermeket? Egyre sürget az idő!
Vagy egy másik örökzöld: – Örüljetek, amíg csak ketten vagytok, soha nem jön vissza ez az idő! Használjátok ki, amíg lehet!
A harmadik pedig a keresztény verzió volt: – Tudjuk, hogy nagyon nehéz lehet nektek, imádkozunk értetek! Istennek semmi sem lehetetlen!
Biztosan nem vagyok egyedül az érzéssel, hogy a fenti mondatok felkavaróak lehetnek egy házaspár számára, akik egy-két éve vagy akár jóval több ideje várnak a gyermekáldásra. Valójában ennek az időszaknak a mélységeit csak az értheti meg igazán, aki átélte. Én most mégis teszek egy próbát arra, hogy közelebb hozzam az olvasóhoz ezt a bonyolult helyzetet és benne Isten atyai szeretetének megnyilvánulását.
Képzeljük el, hogy egy közösség tagjai vagyunk, de valahogy mégsem tartozunk közéjük, mert hiányzik valami. Szeretnénk részt venni egy tánccsoport életében, nagyon vágyódunk arra, hogy közös örömeink és problémáink legyenek, hogy együtt éljük át a közösség életciklusait, de sajnos hiányzik az egyik lábunk. Ez egy ordító fogyatékosság, ami miatt soha nem leszünk igazi táncosok. Lehetünk jó nézők, szurkolók, kísérhetjük a táncosokat, ott lehetünk velük a legnagyobb győzelmeknél és a kudarcoknál is, de ez nem rólunk szól igazán.
Valami ilyesmit érez egy gyermektelen pár a társadalomban és – mondjuk ki – sokszor a keresztény közösségekben is.
Mintha az életük megrekedt volna egy szinten, vagy ahogy azt egy kedves barátnőm fogalmazta meg: mintha egy buborékban léteznének, amiből nem tudnak kijutni, hogy igazán megélhessék azokat a mérföldköveket, melyeken a gyermekes családok átmennek. Azt gondolom, hogy ezek valós érzések, és nem szabad azt hinnünk, hogy egy hívőt nem környékezhet meg az irigység, a harag, a bizonytalanság, a kirekesztettség érzése. Mindezek a bibliai alakok életében is előfordultak, mert láthatjuk az ő küzdelmüket.
Az a nő, aki meddő, sokszor saját magát is megkérdőjelezi. Mennyire vagyok én értékes? Hogyhogy annyi nőnek megadatik, miért pont nekem nem? Nem értem, Isten mit akar ezzel megtanítani, hiszen eleget vártam már. Hány csalódást kell még átélnem? Meddig kell még hónapról hónapra újraélesztenem a reményt? Meddig kell még kellemetlen vagy nagyon is fájdalmas vizsgálatokra járnom? Hány barát, barátnő születendő gyermekét kell még örömmel fogadnom? Meddig legyek türelmes? Meddig még, Uram?
Sokáig lehetne még folytatni a kérdések sorát, amelyek egy-egy mélyponton megkörnyékezik az embert, de van egy igerész, ami megálljt parancsol ennek: „Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (Jeremiás Siralmai 3,25–26)
Azért szeretem ezt az igerészt, mert annak ellenére, hogy Jeremiás próféta őszintén leírja a fájdalmát, mégsem veszíti el az Úrban való reménységet. Az Urat jónak, biztosnak, rendíthetetlennek írja le, aki készíti már a szabadítás útját, még ha az igen távolinak tűnik is a szenvedésben levőnek. Véleményem szerint Isten megengedi, hogy átéljünk ilyen mélységeket, de nem akar benne hagyni, és azt szeretné kimunkálni bennünk, hogy Pál apostoli módon tudjunk a körülményeink fölé emelkedve örülni mindennek.
Számomra a várakozás évei alatt három dolog vált nagyon hangsúlyossá.
Egyrészt a férjemmel tudatosítanunk kellett, hogy a házasságunk nem csak akkor lehet áldott, ha gyermeket is kapunk.
A házasságunk akkor lesz áldott, ha az Úr Jézus van a középpontban mindkettőnk életében, és ő tanít meg egymást elfogadni, szeretni vagy olykor elviselni. Ezt nem lehet megkerülni annyival, hogy ó, ha vannak gyermekeitek, akkor rajtatok biztosan Isten áldása van! Ebből az következne, hogy akinek nincs, ő nem lehet áldott, és ez egy hazugság. A gyermek ajándék. Ugyanolyan ajándék, mint a kegyelem és a megváltás, abban az értelemben, hogy nem lehet megdolgozni érte. Nem azért kap az ember gyermeket, mert elég nagy volt a hite, vagy mert minden parancsolatot megtartott, hanem mert az Istennek ez az egyik szeretetkifejezése felénk.
Másodsorban Isten sohasem téved az időzítést illetően.
Lehet, hogy mi még kivárnánk, vagy már sürgetnénk valamit, de Isten nem ilyen. Nem lenne Isten, ha sablonokban le lehetne írni a tevékenységét. Mi végül hat év házasság után kaptuk meg a várva várt ajándékot, és úgy érzem, hogy volt értelme annak, hogy Isten adott időt a kapcsolatunk formálódására. Természetesen ez mindenkinél egyedi, hogy milyen tanulságot tud levonni a várakozás éveiből, és valószínűleg a teljes képet majd csak a mennyben fogjuk megérteni.
A harmadik dolog, melyet tapasztaltam az évek alatt, hogy nagyon fontos lenne hívő közösségekben is az érzelmi intelligenciánk fejlesztése az egymás közötti interakciókban. Ahogy azt a cikk elején is említettem, nagyon sokat jelent, hogy milyen módon szólunk a másikhoz, van-e elég empátiánk, vagyis beleérző képességünk, hogy helyén kezeljük az egyes élethelyzeteket. Ez nemcsak a meddőség kérdésében van így, hanem akár egy egyedülálló felé, aki szintén várakozásban éli az életét. Fontos lenne látni és érezni, hogy mivel tudunk igazán segíteni a másiknak.
Rengeteget adhat hozzá egy beszélgetéshez, ha abban nem a hiányokra helyezzük a hangsúlyt, hanem dicsérünk, bátorítunk.
Kiemeljük, hogy miben jó a másik, mennyi mindent csinál, miben fejlődött az elmúlt időszakban, miért lehet hálás. Észrevesszük, hogy melyek a valódi szükségletei, és nemcsak szavakkal, de akár tettekkel is mellé állunk. Ha így teszünk, higgyük el, hogy az élete fájdalmasabb részéről is szívesebben fog megnyílni nekünk. A bizalom kiépítése egymás felé ilyen apró lépéseken múlik, ha engedjük, hogy ebben is az Úr vezessen bennünket – mondom ezt önmagamnak is!
Forrás:
https://www.vg.hu/vallalatok/tiz-ev-alatt-haromszorosara-nott-meddo-parok-szama-823299/ Koncsek Rita: Tíz év alatt háromszorosára nőtt a meddő párok száma (2018. 03. 08.)