Ellenszélben. Ez volt a könyv címe.
Egy kevés időre feledésbe merült az emlékeimben ennek a nőnek a képe, de miután Kárpátaljára kerültem, idősebb testvéreimtől néha-néha hallottam Rózsa testvérnőről. Még akkor sem gondoltam, hogy egyezés lehet a könyv főhőse és Kárpátalja között, mert hát mit is kereshet egy zsidó nő a Beregszász és környéki baptista testvérek körében. (Warmer Rózsa Felvidéken született.)
Pár évvel később, amikor történelmi kutatásba kezdtem, a Baptista Levéltár archívumában egyértelmű utalásokat találtam arra, hogy igen, Warmer Rózsa a helyi baptista gyülekezetek női evangélistája volt, és az 1944-es razziák alkalmával őt is elvitték és deportálták. Az életrajzi regényből kiderül, hogy nagy kérdés volt számára, hogy együtt szenvedjen népével, és vigye közéjük az evangéliumot, vagy éljen a szabadsága zálogával, kereszténységével, és így megmenekül a biztos haláltól. Az előbbit választotta, és 1944. május 9-én őt is elfogják egy házkutatás alkalmával. Letartóztatták angol nyelvű irodalom birtoklásáért, és internálták. A mai írással a holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmával az Úrnak e nemes szolgálólányáról szeretnék megemlékezni.
Warmer Rózsa szíve égett az elveszettekért, és különös vággyal szolgált a zsidó nemzetiségű sorstársai felé.
Meghívásra érkezett a térségbe, és kezdett bele a szolgálatba.
„Mindent csak jegyre lehetett kapni, és még úgy is alig. Ez azonban olyan gond volt, amely engem nem érintett. Zsidó voltom miatt nem kaphattam élelmiszerjegyeket. Ha megkíséreltem volna feliratkozni, kényszermunkára vittek volna, vagy még rosszabb helyre. Olykor pedig kívántam, bárcsak lennének élelmiszerjegyeim, hiszen az utcákon rettenetes dolgokat láthatott az ember: éhezőket, akiken legalább egy kissé segíthettem volna.”
„Nekem semmim nem volt, és ezért nem volt féltenivalóm. Elmentem a baptista gyülekezetbe, és gyűjteni kezdtem: mindenhol csak egy kis élelmet kértem. Voltak, akik kávéskanál lisztet adtak, mások egy kevés olajat, és lassanként összegyűlt annyi, hogy süthettem az utcán éhesen, betegen fekvő katonáknak egy kis lángost…
Megpróbáltam bejutni a kórházakba, és amikor sikerült, traktatusokat és evangéliumokat osztogattam a betegek között.”
A kórházban megismerkedett egy zsidó asszonnyal, aki kisgyermekeit is vitte magával, mivel nem volt kire hagynia őket. Rózsa hazavitte az otthonukba a gyerekeket, és gondoskodott róluk, míg az anyjuk fel nem gyógyult. Hamarosan a környék többi egyedül maradt anyukái is csatlakoztak az udvarban tartott gyerekfoglalkozáshoz, és többen hitre is jutottak. Így ír erről az időszakról:
„Csodálatos idők voltak ezek számomra az Úr szolgálatában. Noha mindannyian koldusszegények voltunk, mégis gazdag voltam az Úrban. Ő vigasztalt engem.”
„Kora tavasszal meglátogatott egy lelkipásztor, tizennégy gyülekezet tartozott a körzetéhez, és képtelen volt mindegyikbe minden vasárnap eljutni. Megkérdezte, nő létemre vállalnám-e egyes gyülekezetekben a vasárnapi istentisztelet megtartását. Azon a vidéken, ahol a gyülekezetei voltak, sok zsidó élt, én tehát készséggel beleegyeztem, és ismét utazgatni kezdtem, összejöveteleket tartottam, és látogattam ezeket az elhagyatott falvakat.”
A Baptista Levéltár anyagából tudjuk, hogy ez a lelkipásztor ifj. Stumpf Jenő, a munkácsi baptista körzet lelkipásztora volt. Rózsa a munkácsi körzet evangélistája volt, aki rendelkezett a helyi idő és viszonyok szerinti evangélistaigazolvánnyal.
„A zsidóktól elvettek minden gyárat, üzletet és munkahelyet, sárga csillagot kellett viselniük. A zsidókat kijelölt helyre gyűjtötték össze, hogy onnét Magyarország határain túlra deportálják őket. Nekem igazoló írásom volt a baptistáktól, úgyhogy nem kellett sárga csillagot viselnem. Tulajdonképpen soha nem is viseltem. A titkos rendőrség azonban megfigyelés alatt tartott. Nem szűnt meg a gyanújuk, hogy kém vagyok. Egy alkalommal a beregszászi szobámba be is hatoltak és mindent átkutattak, még írógépemet is felborították, úgy keresték a titkos iratokat és rejtjeles írások kulcsát. De semmit sem találtak.”
A másik prédikátor, sápadt, bánatos férfi könnyes szemmel mondta: »Sokan úgy látjuk, hogy a gyülekezet most a nagy nyomorúságok korszakába érkezett.« Bólintottam. Valóban aligha lehetett annál gonoszabb dolgokat elképzelni, mint amik ebben az időben történtek. Talán valóban elkezdődött a nagy nyomorúságok korszaka. Hitler nyilván maga az antikrisztus.
»A keresztényeknek szükségük van magára. Maga csak ajánlja a zsidókat Isten oltalmába! Krisztus teste viszont sóhajtozik a nyomorúság közepette. Segítsen minket a szolgálatban, amíg van idő rá!« Buzgón könyörögtünk Isten akaratának a megismeréséért. Én magam tele voltam kínnal, és valósággal kettészakadtam…
Böjtöltem és imádkoztam és olvastam a Bibliát. Barátaimat egymás után szedték össze, vitték Beregszász ama gyűjtőhelyeire, ahonnét továbbszállították őket… A parasztasszony, akinél laktam, egyik nap egy fekete fejkendőt adott nekem. Magyarországon és a szomszédos országokban az volt a szokás, hogy az asszonyok fekete ruhát és fekete kendőt viseltek. Én ugyan nem követtem ezt a paraszti szokást, barátnőm azonban aggódott a biztonságomért, és hogy minél kevésbé legyek feltűnő, hálásan elfogadtam a fejkendőt. Bementünk a szobába, és megbeszéltük a helyzetet. Istenfélő asszony volt, aki teljes szívből szerette az Urat, és a zsidók iránt is mély rokonszenvet érzett. Nagy veszélyt jelentettem a számára, hogy nála laktam. Aki zsidót rejtegetett, annak ugyanaz lett a sorsa, mint a zsidóknak. Ez az asszony azonban nem magát féltette, hanem engem. Megkért, olvassam el vele együtt a 80. zsoltárt.”
Pár nap múlva letartóztatták Rózsát, és elvitték egy Beregszász melletti üres téglagyári épületbe.
Ide gyűjtötték össze a környékbeli zsidó családokat, és innen várták, hogy hogyan alakul majd további sorsuk. Rózsa itt is kihasználta az alkalmat, és sokat beszélt Megváltójáról rabtársainak. Amennyi Bibliát csak bírt, annyit vitt magával, és vigasztalta az embereket Isten ígéreteiből. Utolsó lehetőségével még üzent Budapestre azoknak a prédikátoroknak, akik evangélistamunkába állították és imában hordozták sorsát.
A beregszászi és a munkácsi lelkipásztorok (Trohák József és ifj. Stumpf Jenő) még egy utolsó próbálkozásként levelet írtak Budapestre, háta lehetne tenni valamit Rózsika ügyében. Warner Rózsa azonban nem akarta elkerülni azt, amit az Úr neki szánt, vállalta népével együtt a szenvedést.
Amint üzente is: „Békességem van.”
Auschwitzba került többedmagával, ahonnan még többször átszállították őket különböző táborokba. Bergen-Belsenben érte a szabadulás. Isten úgy látta jónak, hogy túlélje a deportálást. Az ott átélt borzalmakról és az Úr békességéről, jelenlétéről az alábbi életrajzi ihletésű könyvében számol be.
Szeretettel ajánlom.
Myrna Grant Ellenszélben című könyve alapján.
Fotó: Pixabay: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/fekete-feher-sinek-vasut-sinpalyak-53442/
Forrás: https://lonatortenetei.wordpress.com/2025/01/28/warmer-rozsa/?fbclid=IwY2xjawIFvZ5leHRuA2FlbQIxMQABHQrdwQfSwazUipXnm4-6kfmlWxpJZAEGnPAddTGSQ2QYsAhVxC9DRtT2BQ_aem_0NPCR13aP1hr1AMBDoKR5g
