Szociológia és teológia?

Elolvasási idő: 6 perc
Elolvasási idő: 6 perc
A fent olvasható címben egy kérdést fogalmaztam meg. Kérdést, mert sokak számára dilemmát jelent, hogy hogyan férhet össze a szociológia és a teológia. Hát nem „ég és föld” a kettő?

Amíg az egyik az emberek világában mozog, a másik az isteni szférába hivatott elvinni bennünket…

Magam nem vagyok szociológus. A másik oldalról jövök: teológusként tevékenykedem. Oda is a lelkészi, lelkipásztori szolgálatból érkeztem. Akár egyházunk lelkészköreiben, akár felekezetközi konferenciákon – leginkább a múltban – azt tapasztaltam, hogy sokan nem értették, mi közünk van nekünk (lelkészeknek, teológusoknak) a szociális munkához és a mögötte meghúzódó tudományterülethez, a szociológiához.

Azután – Isten elhívó tevékenységének köszönhetően – az elmúlt közel tíz évben a szociális területen is sokat forgolódtam. Ott, a szociális területen dolgozók és szakemberek között meg azért tűntem furcsának, mert a teológiát, Isten ismeretét vittem közéjük.

Egy teológusnak és bárki másnak, aki lelki területen dolgozik, a szociális szféra világinak tűnhet.

A szociális munkásoknak és az ezen a területen dolgozó szakembereknek pedig a teológia (az Istennel kapcsolatos ismeretek, a hit világa) lehet túl spirituális, vallásos, „egyházias” terület.

Ha nem lett volna elég az idegen eredetű szavak használatából, hadd tegyek hozzá még egyet: missziológia. Jómagam missziológusként szolgálok. Uram kegyelméből több mint egy évtizede tanítok nemzetközi teológiai intézetekben erről a témáról. Amikor valaki először hallja meg ezt a kifejezést, gyakran kérdezi: hát ez meg micsoda? Amikor a missziológiát próbálom közérthető módon definiálni, általában így fogalmazok: missziológia = teológia + szociológia.

Hittudomány és társadalomtudomány. Még inkább a kettő találkozása, metszete.

A metszet két halmaz közös területét jelzi. Egy olyan területet, amely mindkét halmazhoz kapcsolódik. Jelen esetben a metszet alatt minden olyan megnyilvánulás, tevékenység, gondolat, jellemző összességét értjük, amely mind Istenhez, mind az emberekhez kapcsolódik. A mennyei és földi szféra találkozását.

Van tehát metszet. Létezik, merthogy ez a kettő jól megfér egymás mellett – bár nem mentes feszültségektől. Ugyanakkor nem lenne helyes, ha a feszültségek elkerülésének vágya miatt inkább az egyik vagy a másik kizárólagossága mellett döntenénk. Ha ez a kettő nem jár együtt, akkor valami olyan dolog lesz az eredménye, ami minimum hiányos, de még az is lehet, hogy káros.

Éppen ezért én ezen két terület metszetében igyekszem élni az életemet, és erre hívok másokat is:

  • Isten ismerete – és az emberek, a jelen társadalom ismerete.
  • Istent szolgálni úgy, hogy közben az embereket szolgáljuk.
  • Emberek felé szolgálni úgy, hogy az közben Isten dicsőségére van.

Jézus Krisztus sem tett másképpen. Ő Istent, az Atyát és az embereket kívánta egybekapcsolni.

Az Isten és az ember összekapcsolódása volt a fontos számára. Ezen a területen munkálkodott, ahol e kettő összeérhet. Sőt, ahol e kettő metszetet alkothat.

Gyönyörű ez a metszet. Ugyanakkor bátorság kell ahhoz, hogy valaki ebben a metszetben élje életét. Könnyen találhatja úgy magát, mint akit mindkét oldalról gyanakvó pillantásokkal illetnek. Az a személy ugyanis, aki Isten embereként határozottan beleveti magát az emberi közegbe, a vallásosoknak világinak tűnhet. Ugyanakkor az úgynevezett világi emberek (nem gyakorló hívők, Istenben nem hívők, határozott ateisták stb.) számára szintén „kakukkfióka” istenhite és az abból fakadó életvitele miatt.

Meglátásom szerint mégis ez az egyetlen helyes út. Hadd térjek vissza Jézus Krisztus példájára! Egy alkalommal (Márk 12,28–31) az őt gyűlölők, a farizeusok megkérdezték tőle, hogy össze tudja-e foglalni a teljes Bibliát (számunkra az Ószövetségi Szentírásnak tartott könyvgyűjteményt) egyetlen parancsolatban, pontosabban hogy van-e ezek között egy mindenek felett álló, „első parancsolat”.

Ő tulajdonképpen úgy válaszolt, hogy nem tud ilyet mondani – mert ez nem lehetséges. De kettő parancsolatban össze tudta foglalni a Szentírás üzenetét. Az első: szeresd az Urat, a te Istenedet. A második pedig (ami Krisztus szerint „hasonló az elsőhöz”): szeresd a felebarátodat, azaz a körülötted lévő embereket. Végül még azt is hozzátette: „nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat”.

Az elmúlt évtizedekben sokféle titulust írtak a névjegyemre azok a szervezetek, amelyekben Istent szolgáltam. Voltak ezek között hangzatosak, voltak olyanok, amelyek arra hivattathattak, hogy tiszteletet vívjanak ki. De ezek a címek, titulusok semmit sem érnek. Egy kedvencem azért van ezek között: „Isten embere” vagy „Isten szolgája”.

Ezen a területen is Jézus Krisztus az Uram és példaképem.

Ő Isten Fiaként járta országának falvait és városait, mégis Emberfiának nevezte magát. De nem azért, hogy tagadja isteni voltát. Éppen ellenkezőleg! Azt állította, hogy „én és az Atya egy vagyunk” (János 10,30). Azaz Krisztus Urunk lényének, szolgálatának, minden tevékenységének ez volt a lényege: Istenként az emberek között. Emberfiaként, ugyanakkor az Atyaistennel teljes egységben.

Magam sem tehetek más módon, mint ahogyan Uram tett. Istent szolgálom úgy, hogy közben az az embereknek áldására legyen. Az emberek felé igyekszem szolgálni olyan módon, hogy Isten dicsőüljön meg ezáltal. És erre hívok mindenkit, aki Krisztust kívánja követni ebben a világban.

Kedves olvasó, ha eddig kérdéses volt a számodra, hogy hogyan férhet össze a szociológia és a teológia, akkor talán segíthettem a válaszban. Azt igyekeztem kifejteni, hogy Isten világa és az ember világa bár számos ponton egymásnak feszül, ugyanakkor szükségszerűen össze kell kapcsolódnia. És ebben az értelemben a kettő megfér egymással. Jól. Sőt, szükségszerűen.

Ha Isten nevében szeretjük az embereket, akkor az emberek szolgálata által Isten dicsőségére élünk.

 

Dr. Steiner József

 

Fotó: unsplash.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp