Az évnek ezen szakaszán sűrűbben látogatunk meg nehéz sorsú családokat, hogy egy-egy csomag tartós élelmiszert és cipősdobozos ajándékot adjunk át a részükre. Ilyenkor aztán érdeklődve hallgatom, hogy ki mit mond a saját karácsonyáról. Vannak, akik már csak az emlékeikben tudnak kutatni, mert már csak ott él elevenen az a meghitt, szeretetteljes hangulat.
Akad olyan is, aki szerint a karácsony hó nélkül nem is igazi, de mások éppen ennek örülnek. Többen a család átölelő szeretetét élvezik, míg egyesek szerint az ünnep kizárólag Jézusról szól. Ismerek olyanokat is, akik karácsonykor hatszor mennek istentiszteletre, míg mások az éjféli misén róják le éves látogatásukat a helyi templomban.
Az egyik legmegdöbbentőbb élményem karácsonyról az volt, amikor itthon a gyermekeink nagy örömmel kibontották az ajándékot, és önfeledten játszani kezdtek. Körülbelül fél órán át így tartott ez az idilli állapot, mire a kis hároméves megkérdezte, hogy mikor kapja meg az ajándékot.
Ez az egyszerű kérdés annyira találó. Van egy szép otthonunk, gazdagon terített asztalunk, egészséges családunk, autónk, fűtésünk, vizünk, sok-sok játékunk és mindenféle kacatunk. Ennek ellenére (ha nem is ennyire direkt módon) unalomig ismételjük a kérdést, hogy „mikor kapom meg az ajándékom?”.
Elgondolkodtam, mi kell ahhoz, hogy az ember azt tudja mondani, hogy megérkeztem, elég, köszönöm…
Talán azért is volt számomra annyira beszédes ez a kis kérdés, mert éppen azokban a napokban intéztünk adományokat pakisztáni rabszolga gyerekek részére. Megtudtam, hogy ott karácsony estéjén ugyanúgy üres hassal fekszenek le, mint az év bármely más napján. Olyan ajándékokat sikerült eljuttatni az ottani gyerekeknek, amiket a mi gyermekeink talán meg sem néznének.
Annyira szomorú, hogy itthon karácsonykor már nem fér be minden étel a hűtőbe, míg Pakisztánban egy kétdecis, szívószálas gyümölcslével mindent elsöprő örömöt lehet okozni. Megdöbbentett, amikor láttam a saját szememmel, hogy 4-5 éves rabszolga gyerekek a felnőtteket is megpróbáló, kemény munka után a homokban keresnek valami ételt, miközben pár kilométerrel távolabb mi folyamatosan azt ismételgetjük, hogy „mikor kapom meg az ajándékom?”!
Imádságom az, hogy legyen egy megelégedett, hálás szívem, és tisztán, csupaszon – „még”-től mentesen lássam meg a Megváltót!
Nem akarok többet kapni, nem kívánok szebbet, mást – egyszerűen csak bámulni szeretném azt, aki értem született.
A fenti élmények nyomán megértettem, hogy lehetek én is az, aki bemutatja Isten szívét. A Biblia arra hív minket a Filippi levélben, hogy „ugyanaz az indulat legyen bennünk, ami Krisztus Jézusban is megvolt. Aki nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett föl…”!
Csak így tudjuk Isten szívét bemutatni. Abból a hatalmas gazdagságból, amit kaptam az Istentől, én is tudok áldás lenni. Nem akarom zsákmánynak tekinteni azt, amim van, hanem szeretném megosztani mindenemet.
Annyira csodálatos látni és átélni azt, hogy egy kicsi áldozat itt, hatalmas áldás a rabszolgák földjén.
Ámulatba ejt, hogy Isten képes az én családomat is használni arra, hogy több száz rabszolga gyerek és felnőtt jóllakjon pusztán egy csekély áldozatunk miatt. Szeretném én is Jézus mintájára megüresíteni magam és áldozatot hozni. Azt tapasztalom, hogy a Teremtő ennek okán nemcsak Pakisztánba tud áldást vinni, hanem az áldozatunk miatt mi is áldottak leszünk. Amikor a kisgyermekem megkérdezte, hogy „mikor kapom meg az ajándékot?”, megértettem, hogy áldozat nélkül nincs áldás sem!
Ha te is szívesen lennél része ennek a csodának Pakisztánban, akkor keress meg bátran!
Sokszínű karácsony, valóban. Legyen ez az ünnep mindnyájunk számára hálával telt, elégedett kapcsolatépítés a Megváltóval! Kívánom számodra, hogy hótól, fától, jó és rossz körülményektől, családi hangulattól függetlenül is találkozz Jézussal idén!
Szeretettel,
Szimon Gergő
lelkipásztor
Tatai Baptista Gyülekezet
