Segítséget nyújtani ítélkezés nélkül

Az ELTE-n végeztem szociális munkás szakon, és valamelyik nagy gyakorlaton a XVIII. kerületben voltam családsegítőben. Megtetszett a hely, és meg is kérdezték, hogy ott maradok-e. El is kezdtem suli mellett 6 órában ott dolgozni.

Miután lediplomáztam, ott maradtam, majd összevonták a családsegítőt a gyermekjólétivel, és utána még 2 évig voltam „gyejós”. Viszont nagyon nem tetszett az egész rendszer, illetve nagyon megterhelő volt olyan családokkal foglalkozni, ahonnan gyerekeket emeltek ki, vettek védelembe meg vettek nevelésbe. Emlékszem, huszonéves voltam, volt egy nagymama három kisgyerekkel, az anyuka – a mama lánya – lelépett. Önkormányzati bérlakásban éltek, és nekem kellett elmondanom a nagymamának, hogy el fogják venni a gyerekeket, és „ih-zák” őket (ih = ideiglenes hatályú elhelyezés: ha a gyermek felügyelet nélkül marad, vagy testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését családi környezete súlyosan veszélyezteti, és emiatt a gyermek azonnali elhelyezése szükséges, a települési önkormányzat jegyzője, a gyámhivatal, valamint a bíróság, a rendőrség, az ügyészség, a büntetés-végrehajtási intézet parancsnoksága a szakellátás keretében a gyermeket ideiglenesen megfelelő helyre helyezi). Ekkor jöttem rá, hogy ez nem nekem való, és ezt nem tudom csinálni, ráadásul nagyon nem értettem egyet azzal a helyzettel, ami akkor ott kialakult. Ezután mentem hajléktalanellátásba dolgozni.

Ezt nem igazán tudom. Konkrétan nem volt olyan szakma, ami érdekelt volna, de szerettem volna emberekkel foglalkozni. Amikor elkezdtem szocmunkát tanulni, fogalmam sem volt arról, hogy mit csinál egy szociális munkás. Ez az egyetem alatt derült ki számomra. A hajléktalanellátás már ekkor elkezdett érdekelni, de azért lettem gyejós, mert ott voltam gyakorlaton, és oda hívtak dolgozni. Amikor onnan eljöttem, akkor tudtam, hogy ezután hajléktalanszállón szeretnék dolgozni. De hogy miért, azt nem tudom, nincs kifejezett oka. Az motivált, hogy olyan emberekkel foglalkozzak, akik nincsenek rákényszerítve arra, hogy segítséget kérjenek tőlem, mint ahogy a gyermekvédelemben, mert ott ugye kötelező a szülőknek az együttműködés.

Olyan nem volt, aki inspirált. Arra emlékszem, hogy amikor jártam középiskolába, mindig volt a Nyugatiban egy hajléktalan fickó, aki mindig verset mondott, és ez valahogy megragadt az agyamban.

5 éve már telephelyvezető vagyok, szóval most már nem arról szólnak a napjaim, mint korábban, amikor Sori 1-en dolgoztam szocmunkásként, hogy esetet kezelek, hanem arról, hogy az esetkezelő és az ügyeletes kollégáimmal foglalkozom. Vannak pillanatok, amikor lehet, hogy szívesebben csinálnám azt, amit korábban.

Az is fontos, hogy fejlődjenek, jobban tudjanak kommunikálni egymással és az ellátottakkal is, és jobban tudjanak együtt dolgozni.

Az utóbbi időben számomra nagyon fontos lett az is, hogy észrevegyenek minket mint Baptista Integrációs Központ. Lássák, hogy mit csinálunk, ismerjenek meg minket. Ezért igyekszem részt venni egy csomó olyan szakmai konferencián meg műhelyen, ahol más hajléktalanellátásban dolgozó kollégák és a Belügyminisztérium munkatársai dolgoznak együtt. Az első projekt, amiben részt vettem, az utcai szolgálatoknak készült eljárásrend elkészítése volt. Izgalmas volt, nagyon sok dologba beleláttam, hogy mi hogy működik, hogy mennyire nehéz az, hogy egy ilyen úgy készüljön el, hogy köze van a valósághoz, és figyelembe vegyék azt, hogy a szakembereknek milyen nehézségeik vannak. Mert ebből kb. mindig csak annyit látunk, hogy kijön egy ilyen protokoll/útmutató valami, és háborgunk, hogy ez nem életszerű, az íróasztal mögül könnyű megmondani stb. Ezért ha lehetőségünk van, akkor szerintem ezekben részt kell vennünk és bele kell szólnunk. Lehetőségeinkhez mérten alakítanunk kell a szakmát.

A BIK Utcai Gondozó Szolgálatának is én vagyok a koordinátora, de azért ott inkább szocmunkás vagyok, a többiekkel együtt „utcázom”. Ez azért is fontos nekem, mert ott része lehetek a szocmunkás létnek és a kliensekkel való munkának. Abban, hogy ez az utcán történik, az a jó, hogy sokkal kevésbé leszabályozott, sokkal szabadabb, mint az intézményben történő munka. Itt még jobban érvényes, hogy csak úgy lehet szót érteni valakivel (klienssel), ha olyan a személyiséged.

A visszajelzés képességét. Az évek alatt a szupervíziókon megtapasztaltam, hogy ez mennyire fontos, és látom, hogy sokkal gyorsabban el tudok érni vagy ki tudok fejezni valamit akkor, ha elmondom a kollégának, hogy mit gondolok vagy mi zavar.

Az, hogy lehetőséget tudok adni ezeknek az embereknek. Aztán hogy élnek-e ezzel a lehetőséggel vagy nem, az rájuk van bízva, de ha igen, és mondjuk valaki bemegy szállóra, vagy elintéz valamit, egy picit előrelép, akkor nagyon örülünk. Ha meg valaki visszalép, akkor is kapott tőlünk valami olyat, ami aztán örökre ott marad neki, és tudni fogja, hogy hova fordulhat. Mi egy opció vagyunk, egy lehetőség arra, hogy bármikor lehet változtatni, de nem kötelező.

Nagyon sok ilyen van, de ezek leginkább vicces sztorik. Legjobban az maradt meg, amikor a Király utcában utcáztunk, a kliensekkel beszélgettünk, és odajött egy járókelő, kért tőlem egy szál cigit. Gyorsan adtam neki, hogy haladjon tovább, és a kezembe nyomott egy százast. Én tartottam a kezemben azt a százast, hogy most ezzel mit csináljak, mert nem is kellett volna adnia. A kliensek ültek a földön, nyújtottam oda a százast, hogy akkor bedobom nekik a közösbe vagy valami, aztán az egyikük megszólalt: „Nem, Reni, tedd csak el, ezt te kerested!”

Ebből is sok van, leginkább a halálesetek. A legutolsó egy olyan kliensünk volt, aki a Deák tér egyik ikonjának számított, és különböző YouTube- és TikTok-videók sztárja volt, mindenki ismerte.

Tüdőembólia okozta a halálát, nem voltunk rá felkészülve, szerintem ő sem. Nagyon hirtelen jött ez a dolog, ezért is hatott rám ilyen erőteljesen. A többi utcás klienst is megérintette a halála.

Vezetni úgy egy átmeneti szállót, hogy annak az átmeneti jellege valójában már elveszett. Nem tud átmenetként funkcionálni az a hely, ahol dolgozunk. Ez mindent befolyásol, ez rohadt nehéz.

Illetve a kollégáim. Hogy meglegyen az összhang, az folyamatos munka. Nehéz, mert mindannyian nagyon különbözőek.

A szupervízióra. Nagyon jó, hogy van lehetőségem arra, ha problémáim, dilemmáim vannak, akkor azt ott meg tudjuk beszélni. Erre egyébként is nyitottak a közvetlen kollégáim is, és a telephelyvezető kollégákkal is tudok ezekről beszélni. Ha valami olyan problémám van, amivel nagyon nem tudok mit kezdeni, nem tudom, hogy merre mozduljak, akkor abban Gellért és Károly (Ghyczy Gellért intézményvezető, Laorencz Károly intézményvezető-helyettes) is partner abban, hogy segítsen. Soha nem éreztem még azt, hogy valamit nem lehet vagy nem tudok majd megoldani, mert biztos lesz valaki, aki ebben irányt mutat vagy segít, és ennek nagyon örülök.

A kollégák motivációja is szokott segíteni. Előfordul, hogy kicsit demotivált vagyok, de attól nagyon be tudok lelkesedni, ha a többiek kitalálnak egy csomó jó dolgot, meg sok jó ötletük van. Ezt szeretem, hogy ezt el tudják érni.

Amikor még a pályám elején jártam, akkor volt olyan, hogy mondjuk egy kliens visszaesését kudarcként éltem meg. Az évek alatt rájöttem, hogy nekem azt a részét kell megfognom ennek a dolognak, hogy mi egy lehetőség vagyunk, és mindig ott vagyunk, akkor is, ha fent van, akkor is, ha lent van. Ha visszaesik, az nem az én kudarcom. Ha valami nem sikerül, akkor megpróbálom máshogy megoldani, ezért nem esek kétségbe, ha valami nem jön össze.

Hát nem konzervvel meg takaróval, az biztos. Az elejétől úgy kezdtük el felépíteni az utcai szolgálatot, hogy minél kevesebb olyan helyzet legyen, amikor tárgyi dolgokkal segítünk az ügyfeleknek, azért, hogy motiváljuk őket. Van olyan helyzet, amikor ezek is fontosak, és kell hogy adjunk ilyen dolgokat, de mára általánosságban kialakult az, hogy télen a területünkön már nem alszanak kint az emberek, hanem bemennek szállóra. Tudják, hogy hova fordulhatnak, ha segítség kell, és ezt én hatalmas szakmai sikernek élem meg. Nem kell behurcolásznunk őket éjjeli menedékhelyekre, mert tudják, hogy mik a lehetőségek, és tudnak velük élni. Szerintem ez annak köszönhető, hogy az elejétől erre kondicionáltuk őket, és nem arra, hogy télen visszük a takarót meg fóliát (izolációs mentőtakaró). Ezért is jó, hogy van több átmeneti szállónk, és ezeken a kollégák fogadják az utcáról érkező embereket. Ez szerintem sok esetben előnyösebb a klienseknek, mint ha éjjeli menedékhelyre kéne bemenniük, mert azokkal kapcsolatban sokkal bizalmatlanabbak. Illetve mi, utcás kollégák többen az átmenetiken is dolgozunk, ismerjük az ott dolgozókat, így szerintem könnyebb kiépíteni a bizalmat az ügyfelekkel.

Így tudunk nekik segíteni. Meg a gyógyszerkiváltással. (A BIK „utca” azért speciális, mert egyből átmeneti szállóra tudjuk elhelyezni a közterületen élő klienseket. Ez meglehetősen egyedülálló a hajléktalanellátásban, mert az a „szokás”, hogy éjjeli menedékre – olyan szállásra, ahol késő délutántól fogadnak rászorulókat, és reggel el kell hagyni, nincs fix ágya senkinek, jellemzően nincs szekrény – küldik/viszik az ellátottakat.)

A kihívás az az, amit már mondtam, az átmeneti szállók átmeneti jellegének megszűnése. Nincs perspektíva, nincs reális továbblépési lehetőség, ezért komoly nehézséget okoz, hogy hogyan dolgozzunk együtt a szállón élő ügyfelekkel úgy, hogy ők is tudják, hogy nincs hova továbblépni.

Legyen megfizethető lakhatás, legyen opció valahová továbblépni a szállóról. Még egy munkásszálló is nagyon drága, a lakóink nem tudják kifizetni azt sem, nemhogy egy albérletet.

Legyenek önkormányzati bérlakások, történjen valami a sok üresen álló lakással!

Kiirtanám az ágyi poloskákat. Valószínűleg találnánk ennél fontosabbat is, de ez biztos, hogy minden bentlakásos intézményben megkeseríti az emberek életét, szakemberét és lakóét egyaránt.

Menjenek inkább klímaszerelőnek! Viccet félretéve azt, hogy legyenek motiváltak és nyitottak a változásra és a változtatásra! Merjenek felszólalni, álljanak ki a szakma mellett! Legyenek bátrabbak, mint mi és a szakmában dolgozók!

Nem dolgoznak, alkoholisták, büdösek, koszosak. Azon lepődnek meg mindig a legjobban az emberek, hogy a legtöbb hajléktalan amúgy dolgozik, és nagyon sok olyan járkál a városban, vagy dolgozik bizonyos helyeken, akikkel az „átlagemberek” találkoznak, és nem is gondolnák, hogy egyébként hajléktalanszállón laknak.

Már az iskolában kellene erről beszélni. Ahogy a drogprevenció is ott van régóta, ugyanúgy erről is kéne beszélni. A hajléktalanellátás nagyon komplex, ehhez hozzátartozik a kábítószer és az alkoholizmus témaköre is. Ezt a rendszert aki nem dolgozik benne, vagy volt valaha ellátott, az egyáltalán nem ismeri, fogalma sincs róla, hogy hogy működik. Ez így nem okés szerintem.

Egy csomó szleng szót. Meg sok, a rendszer hiányosságából adódó kiskaput, trükköt.

Tudom, hogy én is motiválok embereket. Amiket mondok, csinálok, azoknak van hatása, erről kapok visszajelzést, és ez nekem nagyon sokat ad, illetve motivál arra, hogy tovább csináljam.