Gondolatok egy missziós út kapcsán
Nemeshegyi-Horvát György
2017 óta, Téglási Lajos vecsési lelkipásztor első lencseországbeli missziós útja óta kísérem egyre növekvő figyelemmel az ottani keresztény közösség életét. 2021-ben Lajossal egy lelkészkonferencián összefutva megkérdeztem, „Mikor mész legközelebb, mert én is mennék” – így jutottam ki először egy 4 fős csapattal (Téglási Lajos, Révész Jonatán, Miklósváry Péter és én) 2022 áprilisában. Az akkori élmény annyira megérintett, hogy miután hazajöttünk is, úgy éreztem, hogy a szívem egy darabja ott maradt.
Hogy mi volt annyira vonzó? Elsősorban az a mód, ahogy az ottani hívők között látom Isten országát épülni.
Egy konstantini fordulat előtti, szegény, elnyomott, de Lélekben erős egyházat. Istentől kapott látások megvalósulását. Szolgáló vezetőket, akiknek alig van valami személyes vagyonuk, de azzal teljes mértékben a közösséget szolgálják, például azzal, hogy az otthonukban iskolát hoznak létre, vagy hogy mindennap kimennek kismotorral a téglagyári rabszolgák közé bibliaórát tartani. Vonzó a testvérek között megtapasztalt tisztelet, amivel egymás felé viselkedtek, például az a mód, ahogyan a gyerekek felnéztek a felnőttekre. Nem akarom naivan idealizálni az ottaniakat, mert az országnak sok olyan problémája is van, amelyek itt, Nyugaton, hála Istennek, nincsenek, de az is igaz, hogy egy sok tekintetben tisztább, egyszerűbb, nyugodtabb életbe láthattam bele.
Mindenképp szerettem volna újra visszamenni, és másokat is magammal vinni, hogy meg tudjam mutatni nekik mindazt, amit láttam és tapasztaltam az első utamon. A puszta közepén ma is jelen lévő törzsi társadalmat, a téglagyárakban robotoló rabszolgákat, az utcák színesen hömpölygő, népes forgatagát, a gyomrot kimaró csípős ételeket, de főleg a fantasztikusan melegszívű ottani embereket. E-mailben tartottam a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik érdeklődést mutattak az ottani dolgok iránt. Az elkövetkező hónapok alatt kiforrott, hogy kik azok, akik annyira komolyan vették a hívásomat, hogy ténylegesen rászánták magukat a következő útra. Így alakult ki egy ötfős csapat, melynek tagjai: Merényi Zoltán gyulai lelkipásztor, Soltész Sándor, a gyöngyösi gyülekezet vezetője, Nikodém Noémi, a Mai Ige fordítója, valamint a feleségem, Nemeshegyi-Horvát Anna, és én voltunk.
Egy ilyen missziós út készüléssel jár.
A minden utazással együtt járó tervezési, szervezési feladatok mellett védőoltások beadatásával, böjttel és imádsággal, illetve a kulturális és vallási szokásokról szóló felkészítéssel vágtunk neki az útnak.
Mivel tárgyi segélyt a bőröndjeinkben nem igazán tudtunk vinni, ezért az Úr Jézus Krisztus nevében anyagi támogatást gyűjtöttünk egy nemrégiben megépült ottani klinika felszereléséhez. Ehhez több magyar magánszemély, gyülekezet és cég is csatlakozott. A célul kitűzött 10,5 millió forintból közel hatmilliót készpénzben tudtunk összegyűjteni és átadni az ottani testvéreknek, a hazaérkezésünk után beérkezett adományokat (mintegy kétmillió forintot) pedig nemzetközi utalással juttattuk el hozzájuk. A kinti testvérek nagy hálával fogadták ezeket az összegeket. Minket pedig hazatértünk után kérésemre a baptista belső ellenőrzési csoport (EBECS) átvilágított, hogy a gyűjtés valóban rendben ment le, és a pénz célba jutott a kintiekhez. (Egyébként a tágabb magyar baptista közösség nem először gyűjtött a célország számára, az egyik év valamelyik nagy ünnepén az országos célgyűjtés is az ő javukra történt, emellett a velük már valamilyen kapcsolatot kiépített lelkipásztorok gyülekezetei, pl. Vecsés vagy Angyalföld egyéb célokra is küldtek pénzt az ottani testvéreknek.)
Látom, hogy Isten ezerféle úton-módon dolgozik ebben az országban. Gyülekezetek születnek, klinika és iskolák nőnek ki a földből, Isten munkásokat hív el az aratásába, akiknek a „felszereltsége” sokszor csak 10-20 bibliai történetből és egy kerékpárból áll, de ezzel együtt mégis hatékonyan szolgálnak, mert az Aratás Ura küldte ki őket.
Mivel már gyerekkoromban felfigyeltem rá az aranyosgyéresi református gyülekezetben, hogy a holland református testvérektől mennyiféle támogatás érkezett nekünk, erdélyieknek, később pedig a Hatvani Baptista Gyülekezet lelkészeként megtapasztaltam, hogy a gyülekezetünket Amerikából, Angliából, Erdélyből, Ausztráliából és még ki tudja, hány országból támogatták, ezért Isten a szívemre helyezte, hogy megvan az ideje nemcsak annak, hogy elfogadjunk, hanem annak is, amikor nekünk, magyaroknak kell az idősebb, gazdagabb külföldi testvérnek lennünk.
Jó látni, hogy Isten évről évre szélesíti és megáldja ezt a missziós testvéri kapcsolatot.
Ha valaki szeretne Isten lencseországi munkájába pénzt fektetni, továbbra is megteheti a Zebedeus Alapítvány OTP Banknál vezetett 11739054-23927353 számlaszámára „Lencseország” megjegyzéssel ellátott utalással.
Emellett minden imádság, amelyet valaki az ottaniakért mond el, szintén „jó helyre megy”, mert amellett, hogy ott is nagy szükség van erre, az ottani, elnyomott testvéreket végtelenül bátorítja a tudat, hogy a messzi Magyarországon testvérek ismeretlenül is imádkoznak értük. Végül, de nem utolsósorban, ha valakit Isten arra indít, hogy kimenjen és személyesen is meglátogassa az ottani testvéreket, azt bátorítom arra, hogy elinduljon ezen az úton, hogy pár hónap vagy év múlva az ő lelkes beszámolóját olvashassuk, mert az bizonyos, hogy az útján áldás lesz.
