December eleje volt, amikor azt terveztük, átmegyünk egy kicsit Magyarországra vásárolgatni ezt-azt. Olyan jólesik „hazaugrani” néha, és szippantani egy kicsit a magyar levegőből. Sokan, akik panaszkodnak Magyarországra, még nem éltek rosszabb helyen, nem tudják, hogy milyen Ukrajnában élni magyarként.
Na mindegy is, nem erről akartam beszélni. Tehát csak átmenni egy kicsit olyan jóleső érzés. Csak pár méter, de mégis máshogy érez az ember. Úgy alakult, hogy csak Dani indult útnak, mi itthon maradtunk a gyerekekkel. No meg itt voltak Laci bácsiék is.
Délután kaptam aztán a hírt, hogy a férjemet nem engedik vissza Ukrajnába.
Lejártak a megengedett napok. Több határon is próbálkozott, de egyiken sem tudott hazajönni. Megbiztatták, hogy csak januárban jöhet vissza. Később megtudtuk, hogy Szent István királyunk egy bizonyos portréjáért talán átengedték volna, de ez meg sem fordult a fejünkben. Teljesen elkeseredtem. Elindult a szüleihez, ami tőlünk úgy majd 300 km-re van, mi meg hárman itt, Ukrajnában maradtunk. Plusz a két vendég és az Úr!
El sem hittem, hogy ez megtörténik. Hamar összeszedtem aztán magam, és megpróbáltam felvenni a ritmust az új helyzettel. Amolyan „jég hátán is megél” típus vagyok, tehát ennek megfelelően cselekedtem. Mindenkit értesítettem, akit kell, hogy mi várható. Ki prédikáljon itt meg ott stb.
Pár nappal ezen események után aztán azt vettem észre, hogy a kétéves kislányunkon megjelent a bárányhimlő.
Nem kellett sokat várni, és már mind a három gyerek tele volt pöttyökkel, és bőszen vakarózott. Két hétig nem volt megállás. A középső bírta a legnehezebben. Szóltam Laci bácsinak, hogy most már több munka hárul így rájuk. Még boltba sem tudtam menni, ők hozták, ami kellett. Igyekeztek rendben tartani a portát, havat seperni, tüzet rakni, hogy ne legyen sok gondom.
Mások is besegítettek, ki imával, ki azzal, hogy bevásárolt. Mégis egy idő után kezdtem elcsüggedni, hogy nem bírom sokáig, és ha Dani karácsonyra sem jöhet haza, akkor aztán mi lesz? Hogy lehet a karácsonyt úgy megünnepelni, hogy nincs ott a lelkipásztor, nincs otthon az apuka!? Panaszkodni kezdtem az egyik ismerősömnek a faluban, hogy milyen rossz érzés ez.
Nem nagyon vigasztalt meg, inkább megjegyezte, hogy most már látom, ő min megy keresztül, amikor egy vagy két hónapig nincs otthon a férje, mert külföldön dolgozik. Nem is mondtam neki többször. Viszont abban teljesen igaza volt, hogy most már tudtam, milyen érzés az. Nem jó! Csak annyi volt köztünk a különbség, hogy az ő férje bármikor hazamehetett, az enyém meg nem.
Szóval csüggedni kezdtem.
Kifáradni abban, hogy minden feladat rám hárult. Meg még a gyerekek is sírnak és vakaróznak. Itt vannak a lakók, nyakunkon a karácsony, mennyi mindent el kell intézni! Hála az Úrnak és a somlyai testvéreknek, anyukám kész volt eljönni segíteni. Csak logisztika kérdése.
Egyik nap, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, átmentem kitakarítani a vendégházat. Két hétre egy holland lány költözött be, mert a vőlegényénél nem akart aludni. Tisztességes dolog, így a vendégházat szívesen odaadtuk neki.
Ahogy söprögettem, a földön találtam valamit, amit elsőre ki akartam dobni. Aztán mégis felvettem, mert észrevettem, hogy egy hímzett anyag, és van rá írva valami.
Megfordítottam, és a következő szót olvastam rajta: „Megerősítelek” (Ézsaiás 41,10).
Kitört belőlem a zokogás, és csak csodáltam Istent a jóságáért. Tudta, hogy nekem erre az egy szóra van csak szükségem, és szárnyalok tovább. Rögtön elhittem neki, hogy így lesz, és nem csüggedtem tovább. Mindenkinek elújságoltam, hogy mit üzent az Úr. Száz emberi szó és vigasztalás nem ért annyit, mint ez az egy, pedig azok is szívből szóltak. Mégis ettől az egytől csordultig telt a szívem. Új erőre kaptam.
Teltek a napok, a hetek, s a gyerekek lassan kigyógyultak. Anyukám is megérkezett, a gyerekek is örültek.
Eljött az adventi koszorú készítésének a napja, s én lehívtam Laci bácsit és Misit, hogy segítsenek. Kicsit zavarban voltak a sok nő között, de megcsinálták a kereteket. Utána szép csendben visszavonultak a lakhelyükre. Hálás volt a szívem, hogy itt vannak, és nem vagyok egyedül. Mindig illendően kopogtak az ajtón, és megvárták, míg lemegyek, s csak akkor jöttek be, ha behívtam őket. Az ajtónkra ekkortájt a következő volt kiírva: „Kérlek, kopogj! Ha nem jön ki senki, gyere vissza később!” Mindig tiszteletben tartották!
A férfiak a gyülekezetből el-eljöttek beszélgetni velük csak a társaság kedvéért.
Három hét múlva Dani azzal hívott fel, hogy hazajön, megpróbálja. Ugyan azt mondták, hogy januárban jöhet, de kapott az Úrtól egy ígéretet. Bátran menjen haza, mert kiszélesíti az Úr a határait. Bíztam benne, hogy jól értette Istent, és nem teszi meg potyára azt a hosszú utat. És az Úr tényleg komolyan gondolta. Szó nélkül hazaengedték. „Haza”. Ugye furcsa, hogy ezt mondom? Otthonról hazajött.
Misi műtétjének az ügye is haladt előre. Úgy nézett ki, hogy meglesz a pénz rá. Örültünk neki, és szívünkben készültünk a karácsonyra.
(Folytatás következik)
