Egy ifjú misszionárius naplója 6. rész – Nyomortelepek

Elolvasási idő: 7 perc
Elolvasási idő: 7 perc
Sorozatunkban a szerző naplóbejegyzéseit olvashatjuk, melyeket egy több hónapos, harmadik világbeli missziós útja során jegyzett le. Akkoriban még csak 18 éves volt, és egy pünkösdi-karizmatikus nemzetközi missziós szervezettel indult útnak.

Feljegyzéseiből beletekinthetünk abba, milyen kalandokat, kihívásokat, csodákat élhet át az ember egy ilyen misszióban. A történetek mind a szerző saját, valós történetei. Képeket, helyszíneket és neveket azonban biztonsági okokból nem közölhetünk a valóságnak megfelelően, mert az adott országban mára növekvő tendenciává vált a keresztényüldözés.

2015.12.14.

Egy nagy élményem a hétről egy esküvő volt. Délelőtt elmentünk istentiszteletre, és hazafele azon beszélgettünk, hogy mi lesz az ebéd – és ki csinálja? Hiszen mindenki ott volt velünk a gyülekezetben. Az itteniek csak kacsintottak, de nem válaszoltak. Nemsokára megkaptuk a választ: az utcánkat keresztben eltorlaszolta egy hatalmas sátor – ha nem megyünk be, nem tudunk hazajutni.

Egy esküvő volt, amit az utca kellős közepén ünnepeltek meg – és bárki, aki arra járt, bemehetett.

Hangos zene szólt és különböző ételeket kínáltak fel: piros, sárga, zöld és fehér rizs mellett finom zöldségek közül választhattunk. Csak annyit kellett tennünk cserébe, hogy köszöntünk az ifjú párnak és készítettünk egy közös képet velük.

Annyira tetszett az, hogy erre az ünnepre bárki bejöhetett, aki csak arra járt. Arra a menyegzőre emlékeztetett, amiről Jézus is példázatot mondott: ahová az utcáról hívták be a vendégeket. Egy másik alkalommal a lányok szállásán hívták fel az egész csapatunkat a háztetőre egy hasonló ünnepre. Akkor a panelházban éppen gyerek született az egyik családba és ezt ünnepeltük meg: egy hatalmas, színes sátrat húztak fel a ház tetején és az összes lakót meghívták ünnepelni és persze enni. Ezt nagyon értékelem az itteniekben: ahogyan mindent meg tudnak ünnepelni. Milyen jó lenne, ha mi is meg tudnánk ünnepelni még az idegennel is az élet örömeit, azokat a dolgokat, amelyek megünneplendők! Ezt eltanulhatnánk tőlük.

Ezen a héten sokat dolgoztunk, jól esett. Eljártunk nyomortelepekre, a leányotthonba és más gyerekekhez is.

A nyomortelepeken érdekes a szolgálat, de érzelmileg nehéz nekem. Nem amiatt, amit látok, hanem azért, amit csinálunk. Amint említettem, a szolgálatunk egy kiemelt része az ima általi gyógyítás. A csapattársaim várják a gyógyulást anélkül, hogy jobban megvizsgálnák, mi is a probléma.  Egyszer arra kértek, hogy imádkozzunk egy fiatal lányért, akinek nemrég elkezdett havonta fájni a hasa és ilyenkor vérzik, nem tudják mi a baja… Nekem csak fiútestvéreim vannak, de azért nem jelentett gondot felismerni, hogy valószínűleg mi lehet ez a jelenség. Ennek ellenére a csapatom elkezdett imádkozni a démonok ellen, akik az ő testét irányítják… Az ilyen helyzetek teljesen elveszik a kedvemet az egésztől.

Egyfelől küzdök, mert biztos, hogy van az imának gyógyító ereje, és van, hogy ez működik. Ezek a rossz élmények viszont arra késztetnek, hogy kerüljem az ilyen helyzeteket és nem is akarok inkább imádkozni senkiért, ami szintén nem jó. Talán az zavar a leginkább, hogy csak így a levegőbe imádkozni emberekért, anélkül hogy kézzelfogható segítséget adnánk – ez nekem így üres. Ugyanakkor meg mérges vagyok magamra: ne nyavalyogj már, itt a lehetőség, hogy imádkozz emberekért. Szóval ezért küzdelmesek ezek a nyomortelepi látogatások. Persze, várhatjuk a gyógyulást, van ennek bibliai alapja. De amit mi csinálunk, az annyira nyomulós és nem tűnik valóságosnak.

Leginkább az az érzésem, hogy azt kérjük, „legyen meg az én akaratom!” nem pedig „legyen meg a Te akaratod”…

Vasárnap egy kicsi gyülekezetben voltunk valahol kívül a városon. Egy egyszobás, omladozó épület az imaház, egy nagy keresztet festettek rá – ez jelzi, hogy itt imaház van. A földön ültünk a pár fős gyülekezettel, akik főként asszonyok voltak. A pásztor egy nagyon különleges ember. Gazdag családból származik egy nagyobb városból. Bekerült egy bandába, onnan pedig börtönbe. Öngyilkos akart lenni, de Isten megmentette. Megtért és pásztor lett. Eljött ebbe a kis gyülekezetbe, messze a családjától. Azt mondja, ez a gyülekezet „Sodoma és Gomora között van, félúton…” Tehát egy ilyen helyen szolgál. A családja őrültnek tartja: többször felajánlották neki, hogy menjen haza és akkor nem lesznek megélhetési gondjai: a nagyvárosban tudnának neki szerezni jól fizető munkát. Erre azt válaszolta: „Nem akarok csirkét enni olyan helyen, ahol nincs ott Jézus. De ahol Ő ott van, elég nekem egy pohár víz is.” Ennek az embernek a gyülekezetében szolgáltunk.

Fotó: unsplash.com

Kicsi, de nagyon is élő közösség – szeretettel fogadtak minket. Ismét előkerült a szájharmonika – kérleltek, hogy énekeljünk nekik. Úgy éreztem magam, mint egy rutinos misszionárius, akinek mindig van valami trükk a zsebében, amit elő tud húzni az ilyen helyzetekre. Dániel könyvéből szolgáltam, abból a részből, amikor a zsidó fiatalok nem borultak le a nagy aranyszobor előtt. Azért választottam ezt a szakaszt, mert a héten a városban sétálva láttam, ahogy egy templom udvarában egy óriási szobrot ugráltak körül az emberek és mindenféle táncokat lejtettek és tüzeket égettek a tiszteletére. Szomorú látvány volt. Az alkalom végén odahoztak hozzám egy asszonyt, hogy imádkozzak érte.

Azt mondta, Megváltójaként akarja elfogadni Jézust. Hátra akarja hagyni a vallását, még ha a családja el is utasítja ezért. És ebbe a gyülekezetbe akar járni a továbbiakban.

Hálásak voltunk ezért, olyan nagy dolog ilyeneket megélni!

Múlt héten Robertnek el kellett mennie Malajziába, mert el kellett hagynia huszonnégy órára az országot ahhoz, hogy meghosszabbítsák a vízumát. De a visakhapatnami reptérről visszaküldték Malajziába, mert az itteni reptérnek nincs ilyesmire felhatalmazása. Volt egy ilyen sejtésem, mintha mondták volna, hogy ez a reptér nem elég nagy. Mindenesetre visszament, és egy nagyobb indiai reptérre kellett érkeznie, és onnan visszajönnie Vizagbe. Tehát kalandos egy útja volt, de ahogy ezt az egészet elmagyarázta, az nagyon furcsa volt nekem. Azt mondta, az India fölött uralkodó démoni erők tartották vissza, mert nem akarták, hogy visszatérjen.

Korábban is említettem, hogy voltak gondjaink az utazással, mert olyan rosszul szerveztek dolgokat. De nekem furcsa, hogy mindent a „szellemvilágra” fognak, ahelyett, hogy vállalnák a felelősséget a saját döntéseikért, mert nem vették figyelembe az emberi jogi törvényeket és azok következményeit. Ezt az esetet látva és egy kicsit visszatekintve a gyógyítós történetekre, meglep az, hogy ezeket az embereket mennyire nem érdeklik a tudományok és ezeknek az ok-okozati összefüggései. Mindent „szellemileg” akarnak megoldani, ami valamilyen szinten igaz is, de szerintem Isten ajándékként és okkal adta nekünk a tudományokat és az eszünket, hogy felfedezzük az Őáltala teremtett világot.

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp