• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

BAM – Business As Missions: Üzlet mint misszió

Elolvasási idő: 20 perc
Elolvasási idő: 20 perc
Milyen eszközökkel lehet elvinni az evangéliumot távol-keleti országokba?

Ivy Brothersszel Ruandában találkoztam még tavasszal. Ő is tagja volt annak a missziós csapatnak, akikkel három hétig szolgáltunk Afrikában. Ivy tanársegédeként dolgozhattam azon a missziós úton, és egy rendkívül sokszínű, tehetséges misszionáriust ismertem meg a személyében. Vele beszélgettem arról, hogy egy középkorú üzletasszonynak, háromgyerekes családanyának milyen küldetése lehet a világmisszióban.

 

Kedves Ivy, kérlek mutatkozz be néhány szóban.

Ivy Brothers Presley vagyok Virginiából, az Egyesült Államokból. Három felnőtt gyermekem van. Hiszem, hogy Isten arra hívott, hogy más országokban szolgáljam őt, mert van ajándékom arra, hogy felismerjek szükséghelyzeteket, és tudom, hol vannak a megoldáshoz szükséges források, és úgy tűnik, van tehetségem abban, hogy a kettőt összekapcsoljam. Van, hogy elmegyek egy országba, ahova aztán soha nem megyek vissza. De ha találok egy szükséget, akkor azon dolgozom, hogyan tudom azt betölteni. Végzettségem szerint jelnyelvi tolmács vagyok, siketeket és nagyothallókat segítek.

Kérlek, mutasd be a szolgálatodat!

Rendszeresen járok Indonéziába, ahol egy főiskolán tanítok.

Olyan tanítókat nevelünk, akik fiatalkorú gyermekekkel foglalkoznak, illetve vasárnapi iskolai tanítókat képzünk. Emellett vezetéselméletet tanítok.

A vezetéselméletben közismert szaktekintélynek számító John C. Maxwell Holnapra vezető lehetsz című könyvéből dolgozom. Van egy női missziónk is. Olyan nőkkel igyekszem együttműködni, akik üzleti tevékenységet végeznek. Van egy programunk, angolul BAM (Business As Missions – Üzlet mint misszió) – azt nézzük, hogy hol lehetne valamilyen üzletet elindítani. Néha tőkét adunk egy start-uphoz, hogy felépíthessék a saját üzletüket. Erősen hiszek a BAM-ben: addig etethetek másokat, amíg van pénzem.

De ha elfogy a pénzem, mi lesz, éhen halnak? Nem, meg kell tanítanunk az embereket arra, hogyan dolgozzanak, hogyan váljanak önellátóvá. Ennek sokféle más hozadéka is van: megnő az önbizalmuk, önértékelésük, el tudják tartani a családjukat, és a saját közösségük támogatására is meg tudnak teremteni forrásokat. A BAM alapelvei közé tartozik, hogy egy ilyen üzlet nem halmozhat adósságot. Valamilyen formában támogatnia kell a helyi közösséget.

A munkának kell hogy legyen lelki célja is.

Még akkor is, ha ez csak napi áhítatok megtartását jelenti. Fontos, hogy a cégnek legyen hatása a környezetére. Ilyen jellegű dolgokat tanítok.

Hogyan kerültél bele egy ilyen szolgálatba?

Egészen negyvenéves koromig kellett várnom az első missziós utamra. Addig felneveltem a gyerekeimet, másrészt anyagilag sem tehettük volna meg. De legerősebben azt éreztem, hogy nem hagyhatom otthon a gyermekeimet: még nem jött el az ideje. Közben megismerkedtem és összebarátkoztam egy misszionáriussal, aki Indonéziában szolgált. Ő hívott el, hogy menjek vele.

Az első út, amire mentem, három hónapos volt, ami nagyon nehéz volt. Részt vettem az Idegen kultúrák és társadalmak című kurzusán, ez a képzés Thaiföldön és Indonéziában zajlott. A nyelvről, kultúráról és vallásról tanultunk – hogy megértsük, milyen hatással vannak ezek a tényezők az ott élőkre. Ez azért fontos, mert akármilyen jószívűnek is gondoltuk magunkat a missziótörténet során, fel kell ismernünk, hogy a misszióban sok kárt okoztunk már más társadalmakban. Mert rossz módszerekkel segítettünk, bevittünk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna.

Meg akartuk változtatni a kultúrájukat, ahelyett, hogy megismertük volna őket, és megengedtük volna nekik, hogy olyanok legyenek, amilyennek Isten teremtette őket – az ő kultúrája szerint.

Az első, hajdani férjem lelkipásztor volt. Mindig is foglalkoztatott az a kérdés, hogyan tudnék keresztény testvéreimnek segíteni a nagyvilágban – ezt testvéri kötelességemnek éreztem. Első körben azzal a céllal mentem ki, hogy megismerjem az országot, az embereket, majd pedig hazajőve a saját gyülekezetemet tanítsam arról, hogyan lehetünk jó partnerei az ottaniaknak.

És mire jutottál?

Nem mindig pénzre van szükségük. Néha olyan valakire, aki angolt tanít nekik. Van, hogy lelkigondozóra: olyan emberre, aki elmegy a falvaikba, és együtt imádkozik velük. Van, hogy eszközökre van szükségük: például íróeszközökre. De legtöbbször arra van szükségük, hogy érezzék: nem hiábavalók a küzdelmeik. Érdekes beszélgetések alakulnak ki: kiderül, hogy Amerikából jöttem, azt gondolják, hogy természetesen mi gazdagok vagyunk, megvan mindenünk, amire szükségünk van. Aztán elkezdünk beszélgetni, és kiderül, hogy amikor én felnőttem, a mi házunkban nem volt vécé 11 éves koromig… A házunkba nem volt víz bevezetve. Rám néznek és azt kérdezik: „hát ez hogy lehetséges? Amerikai vagy, gazdagnak kéne lenned!” Beszélgetés közben kiderül, hogy ugyanolyanok az emberek. Lehet, hogy az én nehézségeim nem ugyanazok, mint az övéké, de mindenkinek vannak küzdelmei, és a kérdés az, hogyan tartsunk ki a küzdelmek során.

Milyen az élet Indonéziában? Kérlek, mutasd be ezt az országot, az emberek életkörülményeit, mindennapjait.

Az első utamon hajnalban 5 órakor keltünk fel és áhítatot tartottunk. Ezután segítettünk az Ibu-nak (Anya) reggelit készíteni a nyolc gyermeke számára. Mivel neki volt egy kis üzlete, ezért valamivel több ételt is tudtunk készíteni más, a környéken élő szegény gyerekek számára, akiknek nincsenek szüleik, vagy a szüleik nem tudják megetetni őket.

 

Egyébként ez egy jó példa arra, hogy az üzlet hatással van a környezetére: a családnak van megélhetése, el tudják magukat tartani – de a bevételből másokon is tudnak segíteni. Ezután néhány ismerősünk kiment a piacra kereskedni. Egyszer elmentünk egy faluba – három órát utaztunk: egy órát busszal, kettőt gyalog. Az úton azt láttuk, hogy emberek sétálnak kosarakkal a fejükön vagy csomagokkal a hátukon. Kevés biciklit láttunk. A falvakban a tehén nagy érték. Egy család egy tehénből az éves megélhetését tudja biztosítani. Ezért a tehénnek a házon belül van egy különleges lakrésze: a konyha mellett tartják a tehenet. Nem szent tehénként tisztelik, de ez a legértékesebb vagyontárgyuk. Lehet látni az utcán asszonyokat és gyerekeket, akik szénát hordanak a fejükön, hogy megetessék a teheneket.

Érdekes volt nekem, amit mondtál az üzleti élet és a misszió kapcsolatáról. Vagy akár az oktatás és a misszió kapcsolatáról. Kérlek, beszélj még erről! Mit és hogyan csináltok ezeken a területeken? Azt gondolom, hogy sok ember misszió alatt az evangélium hirdetését érti. De miért gondolod, hogy ezek a más területek is fontosak az evangéliumi üzenet mellett? Hogyan kapcsolódnak ezek a területek az evangélium hirdetéséhez?

Természetesen az evangélium hirdetése a legfontosabb cél.

De ha valaki éhes, vagy valaki azon aggódik, hogyan etesse meg a gyermekeit – az nem lesz túl nyitott arra, hogy szellemi dolgokról beszélgessen velem, miközben a családja szenved. Tehát a BAM (üzlet mint misszió) célja az, hogy olyan munkahelyet vagy üzletet hozzunk létre, amiből be tudják tölteni az alapvető szükségleteiket. Ha csak a BAM-et adjuk, de nem tudjuk az ember lelkét megszólítani – valójában nem értük el a célunkat.

Erre egy jó példa a barátom, akiről beszéltem korábban. Ő egy ideig Indonéziában szolgált, majd hazajött képezni magát, majd visszament azzal a céllal, hogy létrehozzon egy vendéglőt. Mivel ez hasznos a közösségnek, ezt elfogadják. 22 alkalmazottja volt. 11 keresztény, 11 nem keresztény. Ha egyik munkatársát elvesztette, mindig olyannal pótolta, aki a megfelelő csoportba tartozott. A keresztények így együtt dolgoztak a nem keresztényekkel – így adódott lehetőségük, hogy a munkahelyükön hirdessék az evangéliumot.

Ez azért is fontos, mert egy olyan országban, ahol más vallás elterjedtebb, például a hinduizmus, be kell mutatnod, hogy a te hited miben más, miért jobb, mitől több, mint az övék. És előfordult, hogy az a 11 keresztény nem mutatott jó példát. Így néha még kárt is okoztak. De mégis a cél az volt, hogy keresztények és nem keresztények dolgozzanak együtt. Az egyik séf ateista volt, teljesen elutasította az evangéliumot. De annak valamiért örült, ha a Bibliából felolvastak neki. Szerette hallgatni a bibliaolvasást, miközben főzött. Ezért néhány keresztény munkatárs bejött korábban, és felolvastak neki. Nem tért meg, mialatt ott voltunk – de a szíve egyértelműen változott. Figyelte a 11 keresztény munkatársát, és látta a különbséget. El is mondta a barátomnak, mennyire hálás, hogy itt dolgozhat, mert itt olyat tapasztalt, amit máshol nem.

Milyen áldásai vannak egy ilyen munkának? Megosztanál még párat a kedvenc bizonyságtételeid közül?

Azt hiszem, minden útról, amikor csak mentem, áldásokkal tértem vissza. Az egész ország területén vannak „örökbe fogadott” gyermekeim – én legalábbis így mondom. Egy ilyen fiú, akivel még Thaiföldön találkoztam, most Burmában szolgál. Van két fiam Thaiföldön, akik falvakban szolgálnak. Indonéziában is vannak ilyen lányaim, fiaim, és az egész világon vannak unokáim. Amikor elveszítettem az első férjemet, az indonéziai fiam volt az első, aki felhívott. Nagyon szerették egymást a férjemmel. Ezek csodálatos kötelékek.

Rájössz, hogy a világ más tájain élő keresztény testvéreknek is szüksége van bátorításra – szükségünk van egymásra!

Nem kellene, hogy fal legyen közöttünk – én amerikai keresztény vagyok, te meg indonéz, de ez ne elválasszon, hanem keressük meg az egymáshoz vezető utat! Voltam olyan falvakban tolmács nélkül, ahol egy szó angolt nem hallottam. De nem volt gond: mindig biztonságban éreztem magam, mert testvérek vettek körül. Nem tudtunk beszélgetni egymással, de Isten mindig megoldotta: volt mit ennem, volt hol aludnom, és mindig törődtek velem. Vannak, akikkel a mai napig szorosan tartom a kapcsolatot. Most éppen itt vagyunk Ruandában, és itt is vannak emberek, akikkel nem tudunk mélyen beszélgetni a nyelvi akadály miatt. De kapcsolatot tudunk építeni: van egy barátom, aki megtanított kártyázni. Lehet, hogy beszélgetni nem tudunk, de együtt nevetni igen. És tudjuk egymásról, hogy keresztények vagyunk: önmagában ez a tudat bátorít mindkettőnket.

Milyen nehézségei, kihívásai vannak a szolgálatodnak?

A város, ahol dolgozunk, papíron egy keresztény város. De elmondom neked, Ramadán idején sehova nem megyek egyedül, és a járművünk hátuljába ülök, befedett fejjel. Még az úgynevezett keresztény városokban is lehet feszült a helyzet ilyenkor. A szívem azért fáj a legjobban, mert akkora a szegénység, és olyan sok szükséglete van az embereknek… És tudom, hogy ezeket én nem tudom mind betölteni, megoldani. Ez nagyon zavar. De az se megoldás, ha csak pénzt szórunk nekik. Ezért egy másik kihívás, hogy kitaláljuk, hogyan tudunk helyi keresztényeket bevonni a munkába. A nyelv mindig egy akadály, de igyekszünk ezt is megoldani.

Egyszer egy szigeten imasétát szerveztünk. Ez egy zárt sziget volt – soha nem éreztem olyan szellemi nyomást, mint ott. Amikor odaértünk, féltem. Az egyetemen kellett tanítanunk, de féltem. Mondtam a barátomnak, hogy nem, ezt nem tudom megcsinálni – otthon vár a férjem és a gyerekeim, haza kell mennem hozzájuk. Az ottani munkatársunk titokban végezte a missziómunkát. Volt egy kávéházuk, ahol angolt tanítottak. Öt évig szolgáltak ott, és ezalatt heten tértek meg. De a hetedik nem egy igaz megtérő volt: feljelentett hármat a többiek közül. Kettőt bebörtönöztek, egyet megvertek. Ez megijesztett. De Isten oda hívta őket.

Szóval ezen a helyen csináltunk imasétát, és végül eljutottam az egyetemre is. Ez felnyitotta a szememet arra, hogy felismerjem: azok a diákok éheztek az ismeretre, a tudásra. Még olyat is kérdeztek, hogy hány filmsztárral feküdtem le. Mondtam nekik, hogy nem ismerek filmsztárokat – meg arról beszéltek, hogy én biztos milyen gazdag vagyok. Kérdeztem őket, hogy mennyibe kerül az ő cipőjük, és hogy az enyém mennyibe került: meglepődtek, milyen drága volt a fizetésemhez képest. Pedig csak egy átlagos cipő egy átlagos boltból.

Egy másik kihívás a kulturális különbség. Az első hónapot Thaiföldön, a második kettőt Indonéziában töltöttem. Indonéziában az asszonyok mindig a férfi mögött sétálnak, és az asszonynak mindig meg kell hajolnia, ha egy férfival találkozik. Egy idő után megszokod:

amikor hazajöttem, akárhányszor találkoztam a férjemmel, mindig meghajoltam. Mire megkérdezte: Mit csinálsz?

Jót nevettünk, mikor elmagyaráztam neki. Mi, amerikai nők elég szókimondók vagyunk. Emiatt ez nehéz volt: nem akartam tiszteletlen lenni. Pál is azt mondja: mindenkinek mindenné lettem… És ha azt várják el, hogy az asszony csendben legyen: nehéz volt, de meg kellett állni. Fontos, hogy milyen példát mutatsz: nem akartam, hogy azt gondolják miattam, hogy minden amerikai asszony tiszteletlen. Az öltözködés is más. Bokától csuklóig be voltam öltözve mindig. Engem ez nem zavart, de láttam másokat, akik nem követték ezt a szabályt, nem tudtuk elmagyarázni nekik, hogy nem így kellene. Nem akarjuk megbántani az ottaniakat. Nem teheted keresztbe a lábad ülés közben – erre különösen figyelnem kellett…

Hát igen, ezek olyan dolgok, amik eszünkbe se jutnának… Említetted, hogy otthon kellett hagynod a családodat, hogy végezhesd ezt a szolgálatot. Szerintem ez elég bátor dolog. De miért éri meg?

Kaptam ezért hideget, meleget: hogy tehetek ilyet anyaként. Három fiamat hagytam otthon: 10, 12 és 16 évesek voltak. Abban a tudatban hagytam otthon őket, hogy volt egy erős gyülekezetünk, akiknek számíthattunk a segítségére. A férjemmel egységben voltunk, és úgy éreztük mindketten, hogy ez a helyes. Őszintén szólva nem csak azért csináltam, mert úgy éreztem, Isten megnyitotta a kapukat hozzá. De nem tudtam elképzelni, hogy valami olyat várjak el a fiaimtól, amit én magam nem lettem volna hajlandó megcsinálni. Nem féltem, de azért izgultam otthon hagyni őket. Nehéz volt. Voltak esték, amikor nagyon honvágyam volt. El kellett mennem a csapattól egyedül imádkozni, mert megszakadt a szívem. Nem voltam otthon a születésnapomon vagy a házassági évfordulónkon… Nehéz volt, de olyan példát akartam mutatni a fiaimnak, hogy legyenek bátrak, és ne engedjék, hogy a félelem gátolja őket valamiben.

És úgy tűnik, ez elég jól sikerült.

(Nevet.) Igen, hála Istennek. A legidősebb fiammal egyszer elmentünk egy missziós útra még otthon, navahó (navajo) indiánok közé a rezervátumba. A két kisebb fiam ötször is eljött velem Thaiföldre és kétszer Indonéziába is elkísértek. Óriási hatással volt ez rájuk. Mióta hazajöttünk, ők meg tudnának élni egy bőröndnyi dologból – mert látták, milyen az élet a világ másik részén. A második útjuk után ezt kérdezték tőlem:

„Anya, hogy tudjuk megmutatni az ottani embereknek, hogy szeretjük őket?”

Már akkor tudtuk, hogy a következő utunk egybeesik majd az ottani érettségi időszakkal. Úgyhogy a fiúk karkötőgyártásba kezdtek, amiket itthon eladtak. Az összegyűjtött pénzből háromszáz (!) diák érettségi költségeit tudták kifizetni. A kisfiam tízéves volt. Épp dolgozatot írtak. A tanáruk közben kiürítette a zsebeit. A szemetet kidobta a kukába – a fiam meghallotta, hogy pénzérmék is estek a kukába. A kisfiam felugrott, odaszaladt a kukához, és kitúrta belőle a pénzérméket: 12 cent. Azt mondta a tanárának: „Ebből a pénzből lehet venni egy ananászt. Nekem vannak Thaiföldön barátaim, akik sohasem kóstoltak még ananászt.” A tanár könnyezve válaszolt a tízéves gyereknek, aki rászólt, hogy ne szórja a pénzt a kukába: „Clint, de én utálom az aprópénzt hordozni!” „Ha hozok egy üveget, beleteszed a felesleges apródat? Akkor én azt elviszem Thaiföldre!” – mondta a fiam. És ezt tette. Abban az évben 90 dollárt gyűjtött össze csak így: ami felesleg volt nálunk, de óriási segítség az ottaniaknak.

Mit üzensz azoknak, akik érdeklődnek a misszió iránt? Akik gondolkodnak rajta, de még nem mertek belevágni? Miért érdemes keresztényként, akár gyülekezetként részt venni a világmisszióban?

Fontos látnunk, hogy a világ más tájain élő keresztények ugyanolyanok, mint mi. Azt hiszem, hogy Istennek az a célja velünk, hogy bátorítsuk egymást. Pál folyamatosan utazott, különböző országok gyülekezeteibe. Nem maradt a saját városában, találkozott idegen kultúrákkal. És ezt gyakran tette, hogy bátorítsa a testvéreket. Nézte a szükségleteiket, és tanította őket olyan dolgokra, amiket addig nem ismertek. Pont azért tanítom John Maxwell vezetői anyagát, mert ő a szolgáló vezetésről beszél, amit Jézusról mintázott. Lehet, hogy te vagy a legszégyenlősebb ember a környezetedben, de hatással lehetsz életekre.

Minden közösségnek a világon vannak szükségei. Lehet, hogy éppen arra a tudásra, ami a te birtokodban van.

Vagy valakire, aki leül velük imádkozni. Azt hiszem, hogy ezt kell tennünk: én mindent odaadnék a misszióért, ha Isten arra hívna. Azért, mert ez nem az én otthonom. Minden, amink van, ajándék Istentől arra, hogy használjuk: segítsünk, bátorítsunk másokat. Lehet, hogy nem kell egyből egy óceánt átutaznod ehhez – de haladj lépésenként: próbáld ki magad egy másik városban! Kit tudsz ott bátorítani? Lehet, hogy ez nem több annál, hogy kinn állj az utcán, és forró kávét adj fázó embereknek, és szólj pár kedves szót. Akkor már megtetted az első lépést a misszióban.

 

Hogyan tudunk mi, magyarok imádkozni érted, a szolgálatodért?

Egyre nehezebb az evangéliumról beszélni, mert ez egy muszlim ország. Sok barátom, testvérem, akik egykor nyíltan beszéltek a hitükről, most már nem biztos, hogy megteheti. Volt egy barátom, aki egy fiatal házaspárnak tett bizonyságot. Született egy gyermekük, de a család elvette tőlük a kisbabát, nehogy keresztény nevet adjanak neki, és úgy neveljék. Sőt, a kapuőr megfenyegette a barátomat: ha vissza mer jönni, meg fogják verni, mert ők nem akarnak Jézusról hallani ebben a városban. Ez persze nem tartotta vissza a barátomat, el is kergették többször. A fiatal pár nem nevelhette fel a gyermekét, de a gyülekezet többször is elment hozzájuk imádkozni velük.

Szóval egyre nehezebb: imádkozzatok, hogy Isten kötözze meg az ellenséget, hogy azok, akik titokban igyekeznek elvinni az evangéliumot valahova, maradhassanak észrevétlenül!

Imádkozzatok azért, hogy a BAM segítségével tudjunk további lehetőségeket teremteni! Hogy eljuthassunk egyetemekre. És hogy taníthassam az unokáimat a szolgálatra: most már tízéves a legnagyobb unokám. A fiam azt mondta, hogy tizenkét éves korában eljöhet velem egy útra. Gondoljatok bele: egy idős hölgy egy kislánnyal, egy másik országban… Izgalmas lesz! De remélem, őket is meg tudjuk tanítani arra, hogy vegyék észre mások szükségleteit. De missziózni bárhol tudsz, ahol éppen vagy: akár a saját udvarodban, vagy tízezer kilométerre otthonról. Ez legyen ott előttetek!

 

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp