Mindig tudta, mit akart, de gyakran döntött mások javára, mert nem akart konfrontálódni. Nem azért, mert nem akart vagy mert volna, csak így kényelmesebb volt.
Általános iskolás korától kezdve építész szeretett volna lenni. Lenyűgözte a monumentalitás, és égett a vágytól, hogy ő maga is olyan épületeket tervezzen, amelyek sokáig fennmaradnak. Nem feltétlenül hírnévből, csak szerette a várost, ahol élt, és hozzá akart tenni a városképet alkotó, évszázadok alatt épült épületek sorához.
Mivel komolyan vette tanulmányait, Budapestet célozta meg élete következő állomásának. Sikeres egyetemi felvételét követően alig várta, hogy kiszabaduljon szülővárosából, addigi környezetéből, és új életet kezdjen. Szabadságvágyának nem az volt az oka, hogy nem szerette a várost, ahol felnőtt, hanem túlságosan nyomasztónak érezte, hogy a szülei nyomására gyülekezetbe kellett járnia. Saját maga akarta meghozni azt a döntést, hogy mivel tölti a vasárnap délelőttjeit, a megoldást pedig a költözésben látta, ebben pedig nagyon eltökélt volt.
Tanulmányai közben nem feledkezett meg Istenről, és amikor nagyon kellett, ugyanúgy imádkozott, ahogy gyerekkorában megtanulta, de gyülekezetről hallani sem akart.
Ebben nagyon más volt, mint a bátyja és a húga, akik aktívan szolgáltak is a közösségben, ahova jártak. Bence azonban nem tudott túllépni az álszentségen, amit korábban tapasztalt szülővárosa gyülekezetében. Ismerte Jézus hozzáállását a képmutatáshoz, és felfoghatatlan volt számára, hogy emberek még mindig képesek úgy tenni, mintha tökéletesek lennének, mások bűneit viszont élvezettel hánytorgatják fel.
Miután Bence megkapta a diplomáját, úgy érezte, egy valóra vált álmot tart a kezében. Nem maradt azonban Budapesten, hanem Pécsre költözött, egy ottani építészirodában vállalt munkát, ami nagyon ígéretesnek tűnt számára. Az is motiválta, hogy Pécs tele van szebbnél szebb történelmi épületekkel, amelyek inspirálták őt munkája során. Ahogy teltek a hónapok, jöttek a sikerek is, élvezte, hogy azt csinálhatja, amit mindig is akart, és többségében elégedett volt az életével.
Ugyanakkor egyre jobban aggódott, mert kezdte hatalmába keríteni valamiféle hiányérzet, de nem tudott rá magyarázatot találni.
Egy téli szombaton sétálni indult, azt remélte, a hideg levegő hatására kiszellőzik a feje, és visszaérve a lakásába nyugodtabban tudja folytatni mindennapjait. Miközben a belvárosban sétált, akaratlanul tért be a székesegyházba. Áhítattal járt körbe a templomban, és nem tudta nem észrevenni az épület csodáit: a látszólagos törékenységet, ami mögött stabilitás rejlett, a monumentalitást, a kidolgozott részleteket. Elkalandoztak a gondolatai, és feltette magában a kérdést: mi vitte rá a székesegyház építtetőit, hogy a középkor közepén belevágjanak egy ekkora vállalkozásba, ami biztosan nem készül el az ő életükben, csak hogy egy épület által közelebb kerüljenek Istenhez?
Nem akart, de Istenre gondolt. Mivel ismerte a Biblia nagy részét, így tudta azt is, hogyan rendelte el Isten Izrael népének a szent sátor elkészítését, hogy legyen hajléka a földön, ahol a nép együtt imádhatja Istent, és áldozhatnak neki. A középkor építészeire gondolt: egész életük munkája volt, hogy katedrálist építettek Istennek. Önkéntelenül is saját munkáira terelődtek a gondolatai: hol van bennük Isten dicsősége? Hirtelen rájött, ezért volt benne üresség.
Eszébe jutott Mózes zsoltárának vége: „kezeink munkáját tedd maradandóvá”.
Megértette, hogy ez nem őrá vonatkozik: ő tervez, és azt várja, hogy Isten áldását adja rá, hanem a középkor építészeire, akik Isten akaratát tették, így kezük munkáját Isten maradandóvá tette, még ha nevük sokszor nem is maradt fenn.
Bence egyszerre volt szomorú és boldog. Elszomorította, hogy hagyta, hogy emberek elhomályosítsák a valódi Istent, és emiatt eltávolodjon tőle, illetve hogy munkája nem tükrözte Isten dicsőségét. Ugyanakkor boldogság is eltöltötte, mert Isten idejében figyelmeztette: a templom, a gyülekezet nem arra való, hogy múzeumként álljon évszázadok múlva is, hanem Isten az őt imádó emberekben gyönyörködik.
Érezte, hogy hazafelé vezető útja más, mint ahogy betért a templomba. Két dolgot határozott el: egyrészt másnap felkeres egy keresztény közösséget, másrészt munkájában ezentúl tükrözni fogja Isten dicsőségét.
Boldog volt, hogy megtapasztalhatta, Isten szólt hozzá, és hogy idejében más irányt vett az élete.
Ezután tényleg minden más volt. Munkájában számára szokatlan sikereket ért el, de érezte, Istenből kiindulva keze munkája tényleg maradandóvá válik. Emellett talált egy olyan közösséget, ahol Isten igaz imádóit találta, és boldogan épült be közéjük, ahol Isten megajándékozta egy társsal is. A székesegyház azóta is különleges helyet foglal el a szívében, és amikor csak teheti, örömmel tér vissza sorsfordító megtapasztalásának színhelyére.
Fotó: pexels.com
