A senki fia

Elolvasási idő: 8 perc
Elolvasási idő: 8 perc
Toporogva állt az ékszerbolt ajtaja előtt, s nem tudta eldönteni, hogy belépjen-e rajta vagy sem. Az idegen helyzetek mindig kikészítik, és most sem biztos abban, hogy jó döntést hozott.
A bolton belül minden csillogott, ez már kívülről is látszott. Csinos lányok, rövid szoknyában, kisminkelve álltak szolgálatára a gazdag vásárlóknak. Gyors pillantást vetett hétköznapi öltözékére. Nem éppen ilyen helyre való. Arcán halvány pír jelent meg.
Az üzlet a főváros legforgalmasabb utcáján, a Kígyó utcában helyezkedett el, ahol naponta több ezer ember vonul el valamilyen céllal.
Rövid hezitálás után végül aztán mégis benyitott s szelíden jelezte, hogy ő lenne, aki jelentkezett a diákmunkára.
Kérdő pillantással mérte végig a pult mögötti lány. Ajkát finoman oldalra húzta, s talán észre sem vette az arcára kiülő gondolatait. Kellemetlenül érezte magát a fanyar mosoly láttán, de próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy ez neki szólt volna. Egy pillanatra olyan kiszolgáltatottnak, átlátszónak, jellegtelennek érezte magát. Lassan körbenézett, több ezer forintos ékszerek tömkelege a polcokon. Nem az ő világa.
– Mi lenne a feladatom? – kérdezte végül, mivel nem végzett még hasonló munkát.
– Itt vannak ezek a szórólapok. Az lenne a feladatod, hogy kiállsz a bolt elé, és a járókelők kezébe nyomod a reklámanyagot. Fel kell venned magadra ezt a hirdetőtáblát is. Menni fog?
– Persze, miért ne? Meddig tart a munkaidő?
– Délután 4-ig. Akkor van a legnagyobb forgalom, mert akkor mennek haza a munkából az emberek. Ebédidő fél óra. Rendben?
– Rendben! – mondta ő, s átvette az aznapra való szórólapadagot.
A Kígyó utca a Váci utca turistaforgatagát tompítja, mivel rajta keresztül lehet legjobban elérni a busz- és metrómegállókat. Naponta több ezer ember halad át rajta, így üzleti szempontból frekventált helyen állt az ékszerbolt. Kérdés, hogy hány embernek van ideje és pénze megállni és vásárolni.
Magára vette a reklámtáblát és felvett egy adag szórólapot, majd elszántan nézett szembe az embertömeggel. Az első próbálkozások nehezére estek, sok volt bennük az elutasított mozdulat is. Meg is érette őket. Mi értelme lenne elvenni a lapot, ha úgysem tudna bent semmit megvenni. Munkáját továbbfolytatta.
Olyan volt a nyüzsgő forgatag között szilárdan, mozdulatlanul állni, mint mikor a folyó ostromolja a mederben a szikladarabokat.
A folyó vize halad, a szikla marad, s látszólag nem árt neki a lezúduló víztömeg. Látszólag.
A víz sodrása, nyomása mégis lassan, de biztosan formálja a szikladarabot. Csak idő kell, és megváltozik a formája.
Az emberek elhaladtak mellette. Voltak, akik rá sem néztek, csak konokul haladtak előre kitűzött céljaik felé. Néhányan futó pillantással ránéztek, de amint meglátták, hogy szórólap van a kezében, kezükkel intettek, hogy nem kérnek belőle. Nem bírta ki, hogy ne mutassa, mennyire csalódott. Az érdektelenség bántotta. Az emberek közönye. Ez a lélekpusztító munka.
Neki, aki annyira szeretett beszélgetni, a némaság és a jellegtelenség ruháját kellett magára öltenie, hacsak egy kis időre is. Szinte sírni lett volna kedve s alig várta, hogy a nap véget érjen. Úgy érezte magát, hogy egy pici pont egy hatalmas embertömegű univerzumban. Egy napra egy ékszerbolt kelléke lett, amelyiknek hirdet. De hol van ő ebben a történetben? Az most nem számít, ő ki, csak az, akiket képvisel. Nem egyszerű elengedni önmagad, s azzá válni, amit rád akasztottak. Nem várt mást tőle a bolt, csak hogy csendben álljon, mosolyogjon és tegye a dolgát. Nem volt benne kihívás vagy küldetés, hanem csak egy feladat.
Pont ez volt benne a nehéz. Feladatot teljesíteni. Na ez ellen lázongott a lelke.
A délutáni menetre valami megváltozott. Ha már nem tudott beszélni, elkezdte megfigyelni az embereket. Megannyi élet, történet kavargott körülötte, bár azok még csak észre sem vették, hogy ő is az életük része. Láthatatlansága lehetővé tette, hogy hacsak egy pillanatra is, de belelásson, belehallgasson az életükbe.
Az embertömeg haladt, de ő maradt. Folyamatosan érték a különféle benyomások, amelyek formálták.
Voltak közöttük, akik csak turisták voltak, és Budapest szépségén álmélkodtak. Fotózkodtak az impozáns épületek előtt, megálltak egy pillanatra elámulni a magyar építészet remekművein. Mennyiféle ember létezik a Föld nevű bolygón. Mind furcsák és mind mások.
Voltak gyerekeiket maguk után cipelő anyukák, akik fáradtan futották a szokásos köröket a munkahely és az iskola között. Türelmetlenül hordták magukkal e mindennapos feladatot, maguk után húzva szinte rohanó gyerekeiket, hogy a buszt még elérjék. Sajnálta őket ebben a rohanásban.
Az üzletemberek, akik egyik irodából rohantak a másikba, mind olyan elfoglaltnak tűntek. Volt olyan, aki többször is feltűnt a színen. Mintha csak annyi lett volna a dolguk, hogy ide-oda rohangáljanak.
Legtöbben a hétköznapi munkásemberek voltak, akik egy pillanatra sem vették le a szemüket az útvonalról. Siettek, csak hogy elérhessék a leghamarabb induló buszt vagy metrót.
Egyszer csak megjelent egy ismert képviselő, aki éppen a tv-nek adott interjút egy sikeres projekt befejezéséről. Mindenki az ő kegyeit leste. Érdekes volt mindezt oldalról figyelnie. Nem mindenki tudja elviselni a siker terhét.
Egy iskoláscsoport jelent meg, akiknek a kísérő pedagógus tartott történelmi beszámolót. Többen csak kuncogtak, egyáltalán nem érdekelte őket a budapesti hidak története. Azért figyelhettek volna.
Jött a menyasszonyát kísérő vőlegény, hogy kiválasszák a legszebb gyűrűt a nagy napra. Vitatkozva, csalódottan távoztak.
Aztán eleredt az eső. Először csak cseppekben, aztán egyre jobban. Nem állt le a munkájával, hanem továbbfolytatta. Lassan átázott a ruhája, de hűségesen osztogatta a szórólapot. A boltban a lányoknak megesett rajta a szívük, és egy esernyőt hoztak ki neki, hogy mégse a szakadó esőben kelljen állnia.
Az esőben az emberek is mintha jobban figyeltek volna.
Kedvesen nyújtották a kezüket, hogy elvegyék a szórólapot. Volt, aki beszélgetni is megállt egy percre. Olyan is volt, aki kedvesen megkérdezte, hogy nem fázik e. Az eső elállt.
Levette magáról a hirdetőtáblát, és a bolt falához támasztotta. Mintha egy béklyótól szabadult volna meg. Nincs már beskatulyázva. Végre kicsit önmaga lehet ebben a nyüzsgő és emberekkel zsúfolt világban. Már nem érdekelte, hogy hány szórólapot oszt szét aznap, csak az, hogy kihasználja a lehetőséget a találkozásra. Igyekezett kedvesen odaköszönni, mosolyogni, s ha lehetett, beszélgetést kezdeményzeni. Nemsokára egy ismerős haladt el mellette, aki megállt pár szóra. Milyen jólesett a lelkének!
Nem érezte magát annyira egyedül, kivetettnek. Elkezdett kapcsolódni a tömeghez, és építkezni. Hidat építeni lélektől lélekig. Akkor is, ha csak egy napra is szól. Miért is legyen olyan, mint a többi rohanó ember?
Miért ne lehetne más, olyan, aki kitűnik ebben a szürke világban? Akin látszik, hogy belülről ragyog valami.
Aki nem úgy néz a munkájára, mint kínos kötelesség, hanem mint lehetőség. Sokáig tartott, mire feleszmélt, hogy ő nem egy senki itt a Kígyó utca közepén, akin átnéz a világ, hanem akiben van Valaki, aki okod ad arra, hogy más legyen. Hogy ragyogjon! Nem kisebb a feladata, mint hogy Őt tükrözze, aki benne él.
Nem csak ma. Mindennap!
Merj ragyogni!
„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté 5,16)
Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp