• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

A pozitivitás kiszoríthatja a reményt

Elolvasási idő: 4 perc
Elolvasási idő: 4 perc
A pozitivitás mentális technológia a hatékonysághoz: a pozitívumgyártás módszertana. A remény a lélek tápláléka az élethez.
Ma úgy tűnik, hogy a pozitivitás elegendő ahhoz, hogy az ember ne keseredjen el, hogy legyen jövőképe, hogy erőt merítsen. A pozitivitás a jelenre koncentrál: a „most”-ból akarja kihozni a legtöbbet. Most kell a lehető legjobbnak lenni. A pozitivitás nem fogadja el, hogy a megfelelő pillanat (kairosz) az időben (kronosz) kiszámíthatatlanul jelenik meg. Ő mindig mindenből jót és célravezetőt akar gyártani.
A remény alapvetően nem pozitív hozzáállást ad, hanem életet.
És az élet ment meg az elkeseredéstől, az erőtlenségtől, a kilátástalanságtól. A remény biztos a jövőben: ő nem el akarja érni, hanem kész akar rá lenni. A remény tehát arra sarkall, hogy önmagunkat készítsük elő arra, amiben van a reményünk. Ahogy mondjuk is: „Benne van a reményem.” Tehát már nem kell ilyenné vagy olyanná tenni, mert már benne vagyunk, mert benne van a reményünk. A remény megajándékoz azzal, hogy teljesen azonosak legyünk ővele: az az élet maga.
A kép George Frederic Watts Remény című alkotása.
Watts 1886-ban festette, unokája halála után. Bekötött szemű nőt ábrázol, aki egy földgömb tetején ül, és egy falírát szorongat, amelynek csak egy húrja sértetlen. Ahelyett, hogy a fény kézenfekvőbb allegorikus eszközét használná a remény jelzésére, Watts zenét használ: alakja hangszere felé hajol, és fáradtan pengeti maradék húrját, megpihenve annak rezonanciájában.
Talán túlságosan melankolikusnak tűnik a festmény hangulata ahhoz, hogy reményt sugalljon.
Azok, akiket a körülmények reménykedésre kényszerítenek, ködös, sötét, bizonytalan helyen vannak. Watts jól tudta, ott volt. És ennek az állapotnak az ábrázolása nyers, őszinte, kerüli a közhelyeket. Ha reménykedünk, nem mozdulunk ki a sötétségből vagy a ködből.
Gilbert Keith Chesterton angol filozófus egy egész könyvet szentelt Watts életművének. A Remény című festménye kapcsán ezt írja: „Tegyük fel, hogy egy félhomályos vászon előtt találta magát, egy meghajolt, sújtott és titkolózó alakkal, amely egy törött líra fölé hajol a félhomályban. Mit gondolna? Az első gondolata természetesen az lenne, hogy a képet Kétségbeesésnek hívják; a második (amikor felfedezte a hibáját a katalógusban), hogy rossz számmal írták be; a harmadik, hogy a festő megőrült. De ha azt képzeljük, hogy legyőzte ezeket az előzetes érzéseket, és ahogy bámulta azt a furcsa szürkületi képet, egy halvány és erőteljes jelentésérzés kezdett növekedni benne – mit látna? Látna valamit, amihez nincs sem beszéd, sem nyelv, ami túl hatalmas volt ahhoz, hogy bármely szem lássa, és túl titkos ahhoz, hogy bármely vallás kimondja, még ezoterikus tanként is. E kép előtt állva egy nagy igazság jelenlétében találja magát. Észreveszi, hogy van az emberben valami, ami látszólag mindig az eltűnés előestéjén van, de soha nem tűnik el, egy bizonyosság, amely mindig látszólag búcsút mond, és mégis korlátlanul megmarad. Egy zsinór, amely mindig csattanásig van kifeszítve, de soha nem pattan el. Érzékeli, hogy a legfurcsább és legkényesebb dolog bennünk, a legtörékenyebb, a legfantasztikusabb, valójában a gerinc és az elpusztíthatatlan.”
Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp