„Menni kéne, menni kéne, menni kéne, menni kéne….” Mi többiek talpig feketébe öltözve masíroztunk be a sorok között a színpadra, miközben magamban énekeltem velük együtt: „Menni kéne, mindig menni, / és egy percet sem pihenni, / Menni kéne, nem kérdezni, / csak érezni, csak érezni”
A gimiben az iskolai kórussal drogprevenciós koncertet adtunk a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical dalaiból. Sosem volt igazán jó hangom, épp ezért óriási élmény volt, hogy énekelhetek, jó érzés volt a kórushoz tartozni, fellépni, és rajongva szerettem a kórusvezetőnket. A bevonuló dal volt az egyik kedvencem. Tetszett a sajátos lüktetése és a mondanivalója, de arra nem számítottam, hogy az évek során beférkőzik majd a bőröm alá.
Menni kéne – ez az érzés azóta kísért.
Azt mondják, a generációm egyik sajátossága az, hogy az élményeket fontosabbnak tartjuk a tárgyaknál, és hogy a pénzünket inkább költjük utazásra, szórakozásra, emlékekre, mint kézzel fogható dolgokra, és ez igaz rám is. Egész évben azért dolgozom, arra spórolok, hogy elmehessek valahova. Hogy három-négy napra vagy akár egy hétre kiszakadjak a hétköznapok mókuskerekéből, belevessem magam egy ismeretlen város forgatagába, és addig rójam az utcákat, amíg jártányi erőm van, és ha már nincs, akkor csak leüljek egy épület lépcsőjére, és onnan nézzem az idegen városban nyüzsgő idegeneket, akiket olykor mégis valahogy ismerősnek érzek. Utazni, felfedezni, menni, menni, menni – ez éltet. De mi van az utazások között? Amikor hétfő reggel ülök az irodában és nézem a szürke eget az ablakon keresztül?
Elvágyódás. Egy gonosz kis érzés, ami megfojtja a hétköznapok örömeit.
Ez az az érzés, hogy nem itt szeretnék lenni, hanem valahol máshol, valahol messze. Mindeközben tudom azt, hogy ha rajtam múlik, nem fogok elköltözni innen. Szeretek itt élni. Itt van feladatom, itt van a családom, az életem, az álmaim. Mégis néha idegennek érzem magam a saját városomban. Az utazás egy csodálatos dolog. Az élet csillogó, bekeretezett napjai, amelyekre évek távlatából visszanézve is emlékszünk. Mérföldkövek, amelyekhez viszonyítunk, amelyeket lehet várni, motiválnak, és formálják a személyiségünket. Semmi baj nincs az utazással.
Az élményfüggés viszont egy alattomos ördögi kör.
Az elmúlt három évben nyolc országban jártam, és minél többet utazom, annál inkább azt érzem, hogy mennyi minden van még, amit nem láttam, ahol nem jártam, amit nem tudok. Azért megyek, mert mindig többet akarok, de az élmények hajszolása megint csak elégedetlenséget szül, az pedig közeli barátja az önzésnek és hálátlanságnak.
Tanulság nincs, csak az érzés, hogy nem jó ez így. Nem jó, hogy mindig csak menni szeretnék, nem jó, hogy futok az élmények után, nem jó, hogy az életet elvágyódásban élem. A feladat viszont adott: meglátni azt, ki vagyok és mi az elhívásom ott, azon a helyen, ahova Isten teremtett. Szeretnék egyszer megérkezni, szeretnék egyszer megelégedni és végre megtalálni a helyem itthon.
Fotók: Pexels.com