Mennyire elhagyott és reménytelen ott a kereszten. És akkor is tovább beszél az Atyához, amikor nem érzi a jelenlétét. A nagypéntek magány. Korszakunkban senki nem akar egyedül lenni, mindent felteszünk a közösségi hálóra, mindent megosztunk, mert szeretnénk megosztani a megoszthatatlant, kimerevíteni életünk pillanatait.
Ebbe a magányos és kietlen éjszakába szakad bele a Fény, ami a katolikus gyülekezetekben úgy történik, hogy nagyszombat estéjén a sötét és csöndes templomban egyszer csak kinyílik az ajtó, és egy szál gyertya fényében bejön a pap, a ministránsok, és felhangzik a húsvéti örömének. Ennek a gyertyának a lángját adják tovább a testvérek, mindenkinél van egy gyertya, és a mise végén apró fényekkel van tele a templom, így mennek ki a sötét estébe, hazafelé.
Ünnepeljük az Urat, ünnepeljük az ajándékát, hogy immár nem kell a halál foglyaiként élnünk az életünket.
Mert senkinek nem sikerül az életterve teljesen, vannak hiányosságaink bőven, de az, akinek van távlata a halála után is, másképp gondolkozik és másképp él a hétköznapjaiban.
Nálunk hagyomány, hogy húsvéthétfőn együtt a nagycsalád, elég sokan vagyunk, hála érte. Egész nap együtt vagyunk, nem sietünk, beszélgetünk, énekelünk, eszünk, társasjátékozunk. Gyönyörködünk a gyerekekben, kamaszokban, fiatalokban, középkorúakban, öregeinkben. A szomszédaink sokáig azt hitték, hogy egy kórus jön el hozzánk ilyenkor. Mi így fejezzük ki egymás felé a szeretetünket.
János apostol a kevesek közül az egyik, aki elkíséri az Urat a keresztig.
Legenda szól róla, hogy élete vége felé Pátmosz szigetén élt, és mindig minden zarándoknak azt tanácsolta: Fiacskáim, szeressétek egymást! És már elterjedt, hogy talán ezt azért teszi, mert elbutulóban van. Egy merész tanítvány megkérdezte tőle, hogy miért mondja mindenkinek ezt a mondatot.
János apostol mélyen a szemébe nézett, és azt mondta:
– Mert ez elég.
