A leprásokat több vidéken arra kötelezték, hogy kis csengettyűt hordjanak, ha bárki a közelükbe kerül, távol tarthassa magát tőlük.
Mindig akadtak csalók, szélhámosok, akik jó pénzért kínáltak enyhülést bármilyen betegségre, majd továbbálltak a hiszékeny és reményvesztett emberek pénzével. Azt már a középkorban is felismerték, hogy a betegségek egy része valami módon egyik emberről a másikra vándorol, így rájöttek, karanténnal meg lehet akadályozni a terjedésüket. Igen ám, de karanténszabályokat betartani és betartatni sosem volt könnyű.
Már az első karanténok idején megmutatkozott, hogy ki-ki saját vérmérséklete szerint viszonyult az elzáráshoz.
Országrészek váltak néptelenné, városok, falvak üresedtek meg, mert bármilyen ütemben fejlődött is az orvostudomány, mindig újabb és újabb járványok ütötték fel a fejüket. A huszadik század hajnalától beszélhetünk csak igazán hatékony járványügyről, azelőtt az emberiség egymást érő kórságok szorításában élt.
A védőoltások megjelenésétől, legalábbis a világ ezen szerencsés felében, ahol élünk, a mindennapi ember életéből kiszorultak a fenyegető járványok. Talán csak az évenként erőre kapó influenza okozott némi fejtörést, félelmet az sem igazán. Csak a művészek figyelmeztettek finoman a maguk módján, hogy nem vagyunk felkészülve egy ismeretlen járványra. José Saramago Vakság című regényében egy elképzelt világot tár elénk, amelyben egy különös kór pusztít: a ragályos vakság. Nem maga a betegség teszi döbbenetes erejűvé a művet, hanem az, hogy a szerző megmutatja, milyen is az emberi természet. Nagy pontossággal megjósolta, hogyan is viselkedünk mi, hétköznapi emberek egy szokatlan, életveszélyes helyzetben.
Albert Camus A pestisben mesél el hasonló történetet. A járvány terjedése, az ellene való küzdelem vagy éppen a vele való kibékülés, a beletörődés mind-mind jellemző motívumai a műnek. Mégsem attól válik fontossá, hogy egy járványról mesél, hanem attól, hogy az emberi természetről.
A kortárs írók közül Ljudmila Ulickaja Csak egy pestise vázol hasonló képet. A vékony gerincű könyvecskét az ember egy ültő helyében elolvashatja, de az utazás, amelyre a könyv hívja, meghökkentő. Miért gondolja minden ember, hogy nem, rá nem vonatkoznak a szabályok, miért olyan nehéz karanténban maradni, miért érzi mindenki, hogy csak vele lehet és kell kivételt tenni? Megannyi nehéz kérdés, és a koronavírus-járvány közeledtével, majd tombolásával mi is nagyon hasonló emberi viselkedést figyelhettünk meg.
A félelmek beszűrődtek a mindennapokba, átalakult az életünk. Sokak számára, akik nem ismerték az irodalmi, történelmi példákat, újnak és bizonytalannak tűntek az események.
Aki viszont egy kicsit járatos volt az orvoslás történetében vagy a világirodalomban, nem érték váratlanul az események. Persze senki sem tudta, hogy ez az aktuális járvány éppen hogyan alakul – azt viszont pontosan tudni lehetett, hogy az emberek nagy része nem fogja majd magára érvényesnek tekinteni a szabályokat, és ott igyekszik megszegni őket, ahol lehet. Habár az orvostudomány vívmányait használjuk nap mint nap, egy ilyen krízis esetén sokan jobban hittek az interneten keringő fura gyógymódoknak, mint a hivatalos eredményeknek. Nagyon könnyű volt elbizonytalanodni, hiszen a mostani járvány elején még az orvosok is keresték a gyógymódokat, de döbbenetes volt tapasztalni, hogy mennyien utasítják el a nyilvánvaló tudományos tényeket.
Egy járvány idején a legjobb lépés, amit saját és mások egészsége érdekében tehetünk, hogy kerüljük a találkozást más emberekkel.
Egy hívő ember életében ez azt is jelenti, hogy gyülekezetbe sem jár. Számomra egy percre sem volt kérdéses az első hírek hallatán, hogy mi a teendő. Tudtam, hogy én otthon fogok maradni, és csak oda megyek, ahová nagyon muszáj. Fontosak az emberi közösségek, de ebben az esetben éppen azzal tettem, tehettem a legtöbbet, ha kerültem másokat – még akkor is, ha hiányoztak a testvérek, az igehirdetés.
Mivel ismertem az irodalmi, történelmi példákat, láttam előre, vagyis inkább sejtettem, hogy sokan nem így fognak tenni, ez nem is ért váratlanul. Hiszen mindenkinek szíve joga, hogy betartja-e a szabályokat. A tudományos magyarázatokat, habár ma már bárki számára azonnal elérhetőek a neten, valójában kevesen értik és követik. Amin viszont meglepődtem, hogy mennyi támadás ért a viselkedésemmel kapcsolatban. Fontosnak tartottam a maszkviselést, felvettem az oltást, amint lehetett, fertőtlenítettem, kezet mostam… Tehát védtem nemcsak magamat, hanem másokat is a tőlem telhető legjobb módon.
Mindeközben pedig gúnyos megjegyzéseket kaptam, és ez tényleg váratlanul ért.
Miért nem járok emberek közé, minek kell az a maszk, nem is létezik ez az egész, vagy ha igen, nem is veszélyes…. – hallottam nap mint nap. Meg kellett kötnöm a saját külön kis békémet mindazokkal, akik bántottak, csak mert a tudományos eredmények ismeretében felelősségteljesen viselkedtem. Arra hamar rájöttem, hogy észérvekkel meggyőzni mindazokat, akik eddig sem olvastak, tanultak, nem lehetséges. Azt is pontosan tudtam, hogy az Úr sosem fogja rajtam számon kérni, hány istentiszteletet hagytam ki. A szívemet nézi, és látja és pontosan tudja a pandémia idején is, hogy mi lakik benne, bennem.
Mégis mondani kellett valamit – mégpedig szeretettel és türelemmel – azoknak, akik engem támadtak, mert védem a családom egészségét és az ő egészségüket.
Fura módon, egyetlen „érvet” voltak hajlandók elfogadni, meghallgatni, ez pedig nem más, mint a félelem.
Ha azt mondtam, hogy félek a járványtól, hogy félős vagyok, az ellen senkinek nem lehetett kifogása. Ezt simán az én hibámnak, fogyatékosságomnak tekintették, afféle bogaras dolognak.
Pedig sokkal logikusabb lett volna a járványügyi szakemberekre hallgatni, fertőtleníteni, otthon maradni, vagy ha kell, maszkot hordani, az emberek nagy része ott játszotta ki a rendszert, ahol csak tudta. A kiskapuk keresése, úgy látszik, kultúránkba olyan mélyen beivódott, hogy akkor is keressük, mikor ezen a kiskapun keresztül éppen a járvány közepébe sétálunk bele.
Többször hallottam hívő emberek szájából, hogy felesleges az oltás, a maszk, mert „majd az Úr megvéd”. Ez a gondolkodásmód körülbelül annyira helytálló, mint hogy miért ne léphetnék le piros jelzésnél a zebrára, „majd az Úr megvéd”. Ha valamiben biztosak lehetünk hívő emberként a járvány idején, akkor az az, hogy az Úr végig velünk van, látja félelmeinket, tanítani akar bennünket.
Nem úgy fog bennünket megvédeni, mint egy kerítés vagy egy szkafander, hanem a lelkünket óvja meg attól, hogy egymást gyűlöljük, kritizáljuk, elítéljük.
Türelmesnek kell lennünk azokkal, akik keveset tudnak az emberiség történetéről, az orvoslásról, és hamarabb elhiszik, hogy doktorok ezrei valami világméretű összeesküvésben vesznek részt ellenünk, semmint azt, hogy gyógyítani akarnak, ahogyan eddig is tették.
A járványról, a védekezésről sokan sokfélét gondolunk, azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez a járvány is elvonul egyszer, és mi itt maradunk egymásnak. Elvonult a pestis, továbbállt a kolera, feledésbe merült a gyermekbénulás – és maradtak a túlélők. Én csak azon igyekszem, hogy olyan túlélő legyek, aki miatt nem fertőződött meg senki, aki nem bántott meg senkit, aki nem húzott hasznot mások hiszékenységéből, és aki türelemmel volt a másként gondolkodók iránt, még akkor is, ha nem értett egyet velük.
Jönnek még újabb járványok, ebben biztosak lehetünk…
Fotók: unsplash.com
