milton
milton

Vegyük le a polcról újra Miltont

Elolvasási idő: 7 perc
Elolvasási idő: 7 perc
Meglepő félreértésnek voltam tanúja az elmúlt évben. Több baptista ismerősöm annak a véleménynek adott hangot, hogy Milton Elveszett Paradicsoma az egyház egy szinte kisajátított ereklyéje, melyre joggal gondolhatunk nosztalgiával.

Azért használom a meglepő szót, mert köztudott tény, hogy bár a nyugati kánon része, egy többnyire olvasatlan műről van szó. Míg az Isteni színjáték harmadát szinte minden középiskolásnak kötelező elolvasnia, addig a fent említett versből fizikai példányt találni is küzdelmes. Sőt, az általános egyetértés az, hogy egy zavarba ejtő, bár technikailag szépen kivitelezett műről van szó, melyet nehéz olvasni, és amivel még annál is nehezebb bármit is kezdeni.

Egyszerre mutat hátra és előre, egyszerre tiszta és homályos.

A kontextusba bepillantva elmondhatjuk, hogy John Milton kicsivel Shakespeare halála előtt született, felmenői közt egyaránt volt megtalálható a puritán és a katolikus hagyomány is. Ha megemlítjük még, hogy Descartes kortársa, talán adja is magát, hogy feltételezzük, a nosztalgikus elme tökéletes játékszerével foglalkozunk.

Azonban inkább egy megfoghatatlan, idealizálhatatlan tárgyat fedezhetünk fel. Milton maga bár a katolicizmust elutasította, képtelennek bizonyult, hogy elköteleződjön bármely protestáns egyház felé, így egy egyszemélyes vallást követett. Ugyan hitvilága nem bizonyulna felháborítónak vagy különösképpen szélsőségesnek az olvasó számára, de a tény, hogy nem állhat elő egyetlen csoport sem, mint a miltoni örökség letéteményese, valamelyest csökkenti a nosztalgiázni vágyók potenciális körét.

Továbbá egy érdekes irodalmi fejleményt lelhetünk fel a műben: az intellektust felváltja az érzelem. Minden bizonnyal a katolikus egyház monista hagyományának antidemokratikussága, illetve az újításvágy Miltonban mindent lehengerlő impulzusa vezették erre a közvetlen folytonosságot mellőző megközelítésre. Tehát egy még nem népszerű vezérelvet választott, ami mostanra közhellyé és a gyenge képesség első számú ismérvévé vált. Természetesen nem akként, ahogy Milton művelte,

hiszen manapság nem a magaskultúra, inkább a tömegszórakoztatás ilyen érzelemalapú, de továbbra is fennáll, hogy kevés kortárs ember esztétikai érzékéhez kapcsolódik azonnal a műnek ez a vetülete.

Ami miatt pedig leginkább nehéz nosztalgiával tekinteni rá, az nem más, mint a nyelvezet. Ahogy Donna Tartt A titkos történetének Henry Winterje szinte karikatúrává alakítja az Elveszett Paradicsomot azáltal, hogy latinra próbálja fordítani, félvén, hogy a tökéletességhez egy tökéletes nyelv is kell, úgy – vagy még sokkal inkább – problematikus a magyarba ültetés. Angolul a versmérték a szótaghangsúlyokhoz igazodik, míg itt erre nincs lehetőség. Igaz, hogy nem ez lenne az első vers, amit úgy vettünk át, valahogy mégis a bevezető sorokkal elveszni látszik az eredeti világossága és sajátos esztétikuma. A rímelést barbár, irodalmiatlan erőfitogtatásnak titulálva Milton azonnal elvetette azt, közben pedig olyan bravúros jambikus pentameterben dübörgő történetet szőtt, amit az olvasó szinte képtelen nem fennhangon olvasni. Ez az érzés azonban, sajnos, megmarad az eredeti szövegben.

Mindezek viszont inkább az Elveszett Paradicsom külső érvei, melyek a kontextusból és a formából állnak össze. Azonban belül is egy jóval intrikusabb alkotásról van szó, mint hogy a szóban forgó nosztalgikus érzületeket kielégítse.

Ahogy jeleztem, Milton önkéntesen tartózkodott egyaránt a protestáns és katolikus irányzatoktól vallásilag, ám ez nem egy ateisztikus megfontolás eredménye volt. Sőt, amiképp Ágostont is magához ölelte Kálvin, úgy teljesen elképzelhető lenne egy hasonló kéretlen ragaszkodás bármelyik későbbi egyházi állapottól Miltonhoz. Míg katolikus oldalról érthetőbb, hogy nehéz lenne a feltétel nélküli adopció, hiszen a szerző önként hozott létre távolságot; addig a protestáns oldalon egy bonyolultabb teológiai feszültség húzódik meg. Milton ugyanis, a legkevésbé sem allegorikusan, egy regeneratív megváltást vázolt fel. Egyéniségéhez ragaszkodva, a katolikus tanításokkal megpróbált – némi kognitív disszonanciával – szembeállni, de úgy, hogy mégse vágjon egybe nézete semmilyen főáramú alternatívával: korának népszerű szabad akarattal kapcsolatos kérdésében az elfogadás és tagadás álláspontját egyszerre vette fel. Az isteni jó alapimpulzusát hirdette, mely a fenntartás vagy elvetés döntései mentén hozzák létre a világ narratíváját; a szabad akarat tehát eseti módon létezik, de folyamatában elveszni látszik. Ezzel teológiailag Milton nagyon messze áll mindenféle véglettől, sőt a kortárs olvasó számára még szépen árnyaltnak is értelmezhető ez az elképzelés. Ugyanakkor ez egy hasonlóan rétegelt gondolkodású, egyéni olvasót feltételez, nem pedig egy koszorúzni vágyó nosztalgikus tömeget.

Hozzátartozik azonban az igazsághoz, hogy létrejött egy érdekes hagyomány a mű körül. William Blake, mint leghíresebb képviselő, sajátos értelmezést adott. Főhősének a sátánt jelölte meg, mindenki mást unalmasnak, értelmetlennek és igazságtalannak titulált. Anakronisztikus módon megpszichoanalizálta magát Miltont, és beleprojektálta az ördög karakterbe.

E szerint a tradíció szerint a sátán az egyetlen háromdimenziós, izgalmas, emberi karakter, aki értelmetlenséggel helyettesíti az értelmet. Ez valójában mértéktelenül önreflexív, ami érdekes a vers erejéig, de azon túl roppant unalmas.

Mégis, ez a nézet vált az egyeduralkodó intellektuális megközelítéssé, ahelyett, hogy valaha is egy alapos felülbírálat érte volna ezt az egyébként a romantikus korszakhoz következetesen kötődő irányzatot. Ennek következményeképp csak a legbizarrabb periféria hangja vált hallhatóvá, ami beláthatóan idegen és kellemetlen a hagyományok többsége számára.

Foglalkozhatnánk még az emberi és a mennyei karakterek sorával, illetve a mélyére áshatnánk a cselekménynek, ugyanakkor ezek az eredeti kérdésfelvetés szempontjából keveset nyomnak a latban. Attól eltekintve, hogy valóban igaz, hogy a sátánnal ellentétben, az emberi léttől megmásíthatatlanul elválik a roppant isteni sík, mely egy szimpátiasemleges karaktergárdát vonultat fel az olvasó előtt, ami aligha könnyíti meg a verssel való szerelembe esést. Noha, mentségére szóljon ennek a sajátosságnak, hogy – amint arra C. S. Lewis is felhívja a figyelmet – valójában a keresztény világkép szemszögéből egyáltalán nem tűnik ismeretlennek ez a távolságtartás.

Remélhetőleg meggyőzőnek találta az olvasó a fenti érveket.

Milton minden bizonnyal egy méltatlanul olvasatlan szerző, az Elveszett Paradicsom pedig valójában egy, a polcainkra tökéletesen illő nagy mű.

Az, hogy a romantikusok kisajátítása és sajátos értelmezése nemkívánatos fénybe helyezte a verset, nem kizáró ok arra, hogy felfedezzen a mai ember egy anakronisztikusan naiv olvasatban egy igencsak szimpatikus, sőt, megindítóan gyönyörű, hömpölygő eposzt. Ha igaz is, hogy hiányzik a méltó nosztalgia, nincs belátható tényező, ami akadálya lenne annak, hogy ezt most kialakítsa a jelen olvasóközönsége.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp