Sok bűn, rossz szokás, örökölt negatív hajlandóság „kövérít” bennünket, amelyektől meg kell válnunk. Szellemi pufiságot okozhat a kritizálás, a büszkeség, a paráznaság és a többi csúnyaság, de ugyanakkor örömet jelent a karcsúsághoz nélkülözhetetlen szeretet, alázat és önfegyelem.
Kiemelten nem fér át a megbocsátás. Az egy méretes hátizsák.
Onnan veszed észre, hogy megbocsátottál valakinek, ha nem említed soha többé. A felejtős megbocsátás a bibliai, hiszen Isten is így bocsát meg (hófehér lesz, tenger mélyére veti), és ezt várja tőlünk is. Az elengedéssel együtt el is felejted, néhányszor ugyan felböffen még, de azt rendre utasítod, majd egy idő után szabad vagy – akár szeretni is az illetőt.
Időigényes lehet lefogyni a pletykáról, az ellenőrizetlen rossz hírek továbbadásáról. Ha úgy is van, akkor sem muszáj továbbmondani. Ugyanilyen lelkesen kürtöljük szét a jó híreket is? A rosszindulatú szavakat meg sem említem. Azokkal sürgősen fel kell hagyni.
Érdekes jelenség a hívők körében Isten neve közbeszédben használt módjának az átvétele, illetve az „enyhébb” káromkodások. „I…nek sem megy, Úristen!, I… bizony és társaik.
Ilyenkor a Szentlélek összerándul – nem véletlenül.
Választékos nyelvünkben pedig rengeteg alternatíva van a koszosabb, csúnyább „még a hívőknek is elmegy” szavak helyett.
Ha pedig a szorost víz mellé képzeljük el, akkor Odüsszeusznak Szkülla és Kharübdisz sziklái között kellett elhajóznia. A két szörny a mi esetünkben a szabadosság, illetve a törvénykezés, és ha bármelyikhez odacsapódunk, komoly károkat tud okozni. Kétségbeesett érzés látni azt, aki lazán és könnyelműen veszi az Igét, míg fojtogató hallgatni a szigorúan kritizálót.
Ugyanakkor olyan szép látni azokat, akik lefogynak, ha azon múlik a szoros kapun való áthaladásuk, és szabadok arra, hogy bármilyen (mondjuk örökölt) hátizsáktól megváljanak. Akik érzékenyek a Szentlélek finom hangjára, szelíd jelzéseire, és készségesen változtatnak, mivel szeretik Megváltójukat. Mert elég találkozni valakivel, aki derűs, kedves, jóindulatú, áldást kíván mindenkinek, saját magával nem is foglalkozik, pedig lenne mire büszkének lennie. Nem kell mondania, jól tudjuk, hány kapun át vezetett idáig az út.
Ám a Biblia még tiltásában is pozitív, hiszen az a cél, hogy átjutva karcsún a kapukon minél messzebb jussunk a keskeny úton. Ahogy a gazda is azért irtja a gyomokat, hogy bővebb legyen a termés. Nem számoljuk a szoros kapukat – ha jön egy, szeretnénk megtenni azt, amivel átjuthatunk rajta. Mert ahogy átmegyünk és haladunk ama ösvényen, láthatatlan módon növekszünk is. Meg amit elérünk, az is gyarapszik. Persze alázatosan, de érünk. Sokféle kísérlet szeretné növekedésünket akadályozni, lassítani, elfojtani, de Istennek mindenre van megoldása. Nagyra nőj! – kívánja, és széles körű segítséget ad hozzá. Nemet mondani a rossznak, igent mondani az Úrnak – ez kell ennek a növénynek. A vetőmag kifogástalan, de a talaj minősége rajtunk múlik. Jó földből jó termés. Mindent bele!
„Némelyik pedig a jó földbe esett, és amikor felnövekedett, százszoros termést hozott.” (Lukács 8,8)
Kiemelt kép: pexels.com
