Különösek az Úr tervei az emberrel. A teremtő Szeretet nem akarja, csak megengedi a rosszat. A „sötét napú utak riasztó tájain” sem akar elvenni tőlünk semmit, hanem csak adni akar, kegyelmének gazdagságát: az érthetetlen szeretetét. Ma már fejcsóválva hallgatjuk azt az embert, aki természetesen és magától értetődően kijelenti, hogy ő már itt a földön Isten országának polgára.
Különösek az ember mindennapjai.
Vannak napok, amikor boldog, énekel, ugrándozik, felhők közt lebeg; máskor meg minden megváltozik, hirtelen rátör az emberre a szomorúság vigasztalan érzése. Miért van ez így? „Mert az ember egy darabka »természet«, / tavaszi és őszi napokkal, / a nyár melegével és a tél hidegével. / Mert az ember a tenger ritmusát követi: / apály és dagály. / Mert e világi életünk az »élet« és »halál« / szünet nélküli megismétlése”, írja találóan a flamand pap-költő Phil Bosmans egyik versében.
Egyszer egy idős néni mesélte, hogy férje már évekkel ezelőtt meghalt, és reggel mikor felébredt, eszébe jutott, hogy ma van halálának az évfordulója. Magával ragadta a szomorúság, a sírás, a szeretett kedves elvesztése feletti fájdalom, és kiment a kopár kertbe, hogy megnyugodjon a hideg levegőn, kiszellőztesse a fejét, és imádkozzon az ő szeretett Jézusához. Január volt, a fagy karma nem szorította olyan erősen a világot; mikor sétálása közben észrevette meglepetten, hogy az egyik rózsatövön kinyílt egy sárga rózsa. „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megerősíti” – írja Dávid zsoltárában (34,19). Megvigasztalta az Úr, és ez az egy szál rózsa égi üzenetté vált számára, a hálaadás forrásává, mert magához ölelte őt a kegyelmes Isten. Weöres Sándor gyönyörű egysorosa jutott az eszembe, mikor ezt a történetet végighallgattam:
„Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.”
Aki Jézus Krisztus hű tanítványa, és átadta életét az Úrnak, és engedelmes szeretetben hal meg, az találkozni fog majd egyszer az élet Urával, mert ő már itt a földön az Isten országának polgára. Ez a legnagyszerűbb dolog, ami az emberrel csak megtörténhet. Mert a halált legyőzte a diadal, az élet.
Nemrég hallottam, hogy egy vidéki lelkipásztornak váratlanul elhunyt a gyermeke, és bánatában annyira gyötrődött, hogy ráment az egészsége, és egy szanatóriumban kellett elhelyezni. Isten az, aki kijelöli életünk napjait. Olyan jó volna Jeremiással együtt beismerni: „Tudom, Uram, hogy az ember nem ura élete útjának, és a rajta járó nem maga irányítja lépteit!” (Jeremiás 10,23)
Ne hagyjuk magunkat a Szeretet-Istentől eltántorítani!
Drága égi Atyám! Arra kérlek, hogy ezeket az igéket soha ne feledjem el, ha valakit magadhoz szólítasz a családomból: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.” Ámen.
Leleszi Balázs Károly