Mi teszi alkalmassá az igehirdetőt a prédikálásra, az Isten igéjének kihirdetésére? Ez a kérdés van ott ennek a cikknek minden sora mögött. Ez az a kérdés, amire önmagunknak mindig, újra és újra válaszolnunk kell. Ne elégedjünk meg könnyű válaszokkal ezen a téren sem a lelki életünkben!
Számomra az egyik kiindulópont a bemerítési igém: „légy példa a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban.”
Olyan nagy elvárás ez, aminek aligha tudok megfelelni.
S én ezzel már 14 évesen tisztában voltam, amikor szembesítettek ezzel. Épp ezért a másik iránymutatóm a megtérési igém, ami egy mennyei jelenet. „Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek? Ezt mondtam nekik: Uram, te tudod. Mire ő így válaszolt: Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében.” Ők azok, akik elfogadták a nagy elvárásokat, de nem tudtak azoknak megfelelni. Hisz hófehér ruhájuk, tiszta életük bekoszolódott.
Még az emberi elvárásoknak sem tudtak megfelelni, de soha nem adták fel és kegyelemből újra és újra megmosták a ruhájukat a Jézus vérében. Szembesülve ezzel, bűneik és bukásaik következményével. Végül kegyelemből mégis ott vannak a mennyben. Ilyen vagyok én is, közéjük szeretnék tartozni. A jóra igyekvő emberek, de elbukó és mégis kegyelmet nyerők közé. Soha nem szeretném letagadni a nagy elvárásokat, amelyekkel szembenézek, mégis elsősorban a kegyelemben, Isten kegyelmében bízom. Ha nem lennének elvárások a hívő emberrel szemben, akkor egy nagyon sekélyes életet élne. Ezt nem szeretném, noha néha sokkal könnyebb lenne elvárások nélkül. Elvárásokra szüksége van a hívő embernek, de kegyelemre még jobban.
Elvárásokat saját magunkkal szemben is fel kell állítanunk.
Ezt megfogalmazhatjuk úgy is, hogy miben szeretnénk példaképek lenni. Ahogy Pál megfogalmazza ezt Timóteusnak: légy példa! Timóteusnak ezeket az elvárásokat a maga számára is meg kellett fogalmaznia. Így nekünk is. Miben szeretnénk példaképek lenni? Miben szeretnél jó példa lenni az embereknek? A lelki felnőttség egyik jele, amikor ezt meg tudjuk határozni a saját magunk számára. Melyik az a terület, ahol példakép szeretnénk lenni? Azért, mert tudjuk, hogy mindenben nem leszünk képesek. Ez negatívan azt is jelenti, hogy van, amiben már nem akarunk példaképek lenni. Noha talán jó lenne.
Ebben a cikkben egy ilyen területről szeretnék beszélni: a sorsról, a sorsunkról. A keresztények néha mintha tudomást sem vennének erről a szóról. Azért, mert biztosak vagyunk abban, hogy van szabad akaratunk és mindig van döntési lehetőségünk, és bennünket ezért nem a sors sodor és visz valamerre céltalanul. Azonban néha megérezzük, hogy nincs teljesen így, és észrevesszük, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyek nem a mi akaratunkból és szándékunkból alakulnak ki, jönnek létre, és itt még csak nem is a történelem, politika nagy viharairól beszélek. Néha olyan irányt vesz az életünk, hogy csodálkozva nézünk körül: mi történik itt? A sors néha erősebb az embernél, még a legerősebbnél is. A sors azonban sosem erősebb Istennél.
Néha arra várunk, hogy sorsunk jobbra forduljon, és elkezdhessünk végre beszélni Istenről, Jézusról, a megváltónkról, szabadítónkról és gyógyítónkról.
Azért, mert a szenvedések, problémák sodrásában valahogy úgy érezzük, hogy nem vagyunk méltóak erre, és szavaink hamisan csengenének. Ezért joggal nem vennék figyelembe a szavainkat. Néha azt érezzük, hogy szavainknak csak az ad hitelességet, ha sorsunkat már Isten egyértelműen jóra fordította. Akkor, amikor a nehézségeink, gyötrelmeink megszelídülnek vagy már elmúlnak, merhetünk Isten kegyelméről és erejéről beszélni. Üzenetem egyszerű: Ne várj ezzel a sorsod jóra fordulásáig! Nem a sorsodban kell példaképnek lenned! Hanem a hűségedben. Ne a sorsod legyen példa, hanem a magatartásod!
Miért? Elsőként azért, mert akkor nem kell életed minden egyes pillanatát racionalizálnod, újrakeretezned hívő módra. Ez a modern, posztmodern világ legnagyobb tanácsa az élet minden problémájára. „Keretezd újra a történeted, az életed!” Hívőként is gyakran ugyanezt tesszük. Nem kell minden bajra és betegségre azt mondani, hogy az Úr ezzel ezt és ezt akarta megtanítani nekünk. Noha a legtöbbször ez is igaz. Nem azért adja életünk problémáit, hogy valami még nagyobb bajt elkerüljünk. Noha ez is megtörténik. Nem kell keresztényként mindig így újra- és újraértelmeznünk életünk eseményeit, hogy keresztényibbnek tűnjünk az emberek és a saját szemünkben. Nem kell elhallgatnunk olyan eseményeket az életünkben, amelyek lerombolnák ezeket a gondosan felépített történeteinket és önértelmezéseinket. Nem kell ezzel foglalkoznunk. Már ezzel sok időt nyernénk az igazán fontos dolgokra az életünkben. Én ezzel úgy szoktam szembesülni, hogy felteszem magamnak a kérdést: ha megjelenne egy könyvem, milyen ajánlást vagy bemutatót tennék bele magamról? Mi miatt lenne érdemes elolvasni másoknak az írásaimat? Én nem vagyok sikeres a szolgálatban, sem a magánéletben, és különösebb karrierem sincs.
A sorsom a sajátom, de nincs benne semmi dicsekvésreméltó.
Épp ezért hallgatnom kellene. Sokszor meg is teszem, de mivel tudom, Isten ösztönöz, kér az írásra és a szólásra, ezért nem hallgathatok. Ez felülírja az elvárásaimat magammal szemben, hogy majd akkor írok, amikor a sorsom már makulátlan lesz. Ez soha nem történne meg, és Isten kérésének akkor nem tudnék eleget tenni. Az engedetlenség nagyobb bűn, mint a rossz sors.
Mit is értünk mi, keresztények sors alatt? Az Újszövetség négy vagy öt igéjén keresztül szeretnék egy értelmezési sávot megadni erre a kérdésre. S választ adni arra, hogy miért ne a sorsunk alakulásától tegyük függővé a lelki életünket.
Jézus mondja: „Bizony, mondom néktek: elviselhetőbb sorsa lesz Sodoma és Gomora földjének az ítélet napján, mint annak a városnak.” Jézus elrettentő példaként hozza Sodoma és Gomora sorsát hallgatói elé. Hallgató pontosan értik, hogy mire gondol. Mindenki szörnyülködve gondol vissza ennek a két városnak a sorsára. Nem tudjuk már pontosan, milyen vétkek vonták rájuk ezt az ítéletet, de senki nem kívánja ezt se magának, de még az ellenségének se. Ez arra emlékeztet és figyelmeztet bennünket, hogy ne cselekedjünk égbekiáltó bűnöket, amelyeknek ez lesz a következménye. Az ilyen sorsot kerülnünk kell. Itt nem arról van szó, hogy ne lehetnének bűneink vagy botlásaink, de arra mindig vigyáznunk kell, hogy a bűnök terén se essünk túlzásba, még ha tudunk Isten végtelen kegyelméről, akkor se. A sors itt elrettentő példa a számunkra.
Jézus a hű szolgáról tanítja tanítványait, és így zárja a példázatát bemutatva, hogy mi fog történni a hűtlen szolgával az ítélet napján: „akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 24,51) A sors itt is egy negatív eseményhez kapcsolódik. Mi fog történni a hűtlen szolgákkal, akik nem engedelmeskednek uruknak? Az ítélet jogos lesz rajtuk, és senki nem fogja azt megkérdőjelezni. A sors a keresztény ember számára nem egy kimagyarázható eseménysor.
Egy ponton túl már semmilyen újrakeretezés nem segít. Az utolsó ítéletkor már csak Isten nézőpontja fog számítani. Addigra eldől a sorsunk. Azon már nem változtathatunk.
Jézus arra figyelmeztet itt, hogy ne legyünk képmutatók, ne mutassunk magunkról mást, mint amik vagyunk. A képmutatás túl nagy bűn.
Jakab levele kétszer hozza elénk a sors kifejezést. A görög Újszövetségben nem egyetlen szót találunk, ami a sorsot jelenti. A fordítók ezzel a kifejezéssel igyekeznek megértetni velünk az ige mondanivalóját. „A szegény sorsú testvér dicsekedjék a méltóságával.” (Jakab 1,9) Jakab itt a szegényeket és gazdagokat hasonlítja össze. Kultúránk a gazdag embert tartja jobb sorsúnak. Mi, keresztények ne tegyünk így! Vannak szegények és szegény sorsú emberek, akik olyan méltóságot kapnak Istentől, amit mindenki érez, aki kapcsolatba kerül velük. Nem az övék ez a méltóság, de látszik rajtuk. A sors megtépázhatja az embert, de az Istentől kapott méltóságunkat nem veheti el tőlünk. Azért, mert az Isten ajándéka. Az ilyen méltóság többet ér minden emberi kincsnél, sikernél és tekintélynél. Ezt tartsuk fontosnak, nem a sorsunk fordulópontjait.
„Íme, boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudtak a szenvedésekben. Jób állhatosságáról hallottatok, és láttátok, hogyan intézte a sorsát az Úr, mert igen irgalmas és könyörületes az Úr.” (Jakab 5,11) Itt a telosz, cél kifejezést használja Jakab Jób életével kapcsolatban. Jób sorsa Isten célját valósítja meg. Valaki egyszer azt írta, hogy lehetetlen egy ember életét értékelni, amíg még nem ért véget. Emberi sorsról azért beszélünk ritkán, mert arról csak egy egész életet értékelve lehetséges helyesen tenni. Azért, mert akkor derül ki, hogy hűséges maradt-e az Úrhoz. Jóbbal szemben ezt a kérdést teszik fel a barátai: Hűséges voltál? Nincs benned egy apró, rejtegetett bűn? Nem akarták elhinni, hogy nem volt. Ezért gondolták, hogy Jób valamiképpen megérdemelte a sorsát. Azonban az ő életét is a végén kell értékelni, és az ő sorsát maga az Úr fordította jóra. Vele meg ki merne perelni? Jób története arra tanít, ne ítélkezzünk túl korán a másik ember sorsáról, mert Istennek mindenre hatalma van.
Júdás levelében olvashatjuk ezeket a szavakat az utolsó idők embereiről: „Ezek zúgolódók, sorsuk ellen lázadók, vágyaik útján járnak, fölényesen jártatják a szájukat, és haszonlesésből embereket dicsőítenek.” (Júdás 16) Ők azok, akiknek a példáját nem akarjuk követni. Azért, mert ők zúgolódnak a sorsuk ellen, nem fogadják el azt. Nem képesek elfogadni saját helyzetüket, amit elértek vagy nem értek el. A keresztény emberrel szemben is elvárás, hogy elfogadja a sorsát. Ne azt hallják tőle folyton: ez sem jó, az sem tetszik.
Van jogunk változtatni az életünkön, van jogunk példává válni életünk valamelyik területén. Van jogunk mindezt nem tenni is, de Isten arra kér, hogy ne zúgolódjunk állandóan a sorsunk ellen. Legyen erőnk elfogadni azt, ami ér bennünket az életben. Isten kegyelmes keze őriz bennünket. Nincs ettől jobb sors.
