Harminc év lelkipásztori és teológiai oktatói szolgálat után is újra és újra ugyanazzal az alapkérdéssel találkozom: mihez kezdünk a bűneinkkel? Hogyan kezeljük keresztényként a vétkeinket – azután, hogy megismertük Krisztust, megtértünk, újjászülettünk és már ővele járunk?
Sokan két véglet között vergődnek. Az egyik oldalon ott a bűntudattól terhelt hívő, aki hiszi ugyan a bűnbocsánatot, de mintha nem élné át. A másik oldalon pedig azokat látjuk, akik rutinszerűen, közömbösen viszonyulnak a vétkeikhez, elfelejtve, hogy van tennivalónk bűneink rendezése kapcsán.
Két véglet, két zsákutca
Az első véglet tehát azok esete, akik teológiai értelemben elfogadják, hogy Jézus Krisztus áldozata elegendő bűneink bocsánatához, mégis úgy élnek, mintha állandóan továbbra is bűneik foglyai lennének. Szívükben nem szabad emberek. A múlt, a szégyen, az önvád újra és újra rájuk telepszik.
János apostol így tanít bennünket a témában: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól.” (1János 1,9)
Ez nemcsak egy elméleti igazság, hanem átélhető valóság – ha elfogadjuk és gyakorlatunkká tesszük.
A másik véglet, amikor valaki úgy vélekedik, hogy Krisztus „automatikusan” megbocsát nekünk mindent, ha már egyszer az ő követésébe szegődtünk, így nincs szükség bűnbánatra, bűnvallásra és a bűnünk elhagyására. Mintha a kegyelem pótolná az engedelmességet. Az ilyen gondolkodás „olcsó kegyelemben” hisz – ahogy Bonhoeffer fogalmazott Követés című művében.
Pedig Jézus világosan szólt ez ügyben is: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!” (Máté 4,17) A megtérés pedig nem egy egyszeri aktus – hanem életforma. Minden alkalommal szükséges a vétkeinkből történő megtérés, bűneink rendezése, amikor vétkezünk (gondolattal, szóval, tettekkel és mulasztásokkal).
Az Isten szava által vezetett bűnrendezés
A Szentlélek – és az Ige – tanított meg engem arra, hogy a bűnt nem érdemes megmagyarázni, leplezni, lenyomni tudatunk és lelkünk mélyére – hanem rendezni szükséges.
A bűnrendezés folyamatának lépései a következőek:
- A bűn felismerése
A Szentlélek leplezi le a bűnt az életünkben – néha belső indítással, máskor lelki testvérek figyelmeztetése által.
Isten Szentlelkéről olvassuk ezt: „amikor ő eljön, megfeddi a világot bűn tekintetében…” (János 16,8) - A bűn beismerése
Ez azt jelenti, hogy bűnömért vállalom a felelősséget. Elfogadom, hogy az nem mások hibája miatt következett be. Kijelentem, hogy az én döntésem miatt estem bűnbe, így ez az én vétkem. „…ellened vétkeztem, és azt tettem, ami gonosz a szemedben. Ezért igaz, amit mondasz, és helyes az ítéleted.” (Zsoltárok 51,6)
Nagyon könnyű lehet ezen a ponton mentesítést keresni, relativizálni: „Hát csak megérthető, hogy ezt a bűn elkövettem, hiszen…” – és jönnek a kifogások. A hátterem miatt, mások rávezető magatartása miatt – és a többi. Sajnos ebből így nem lesz őszinte bűnbánat, bűnrendezés – és emiatt bűnbocsánat sem.
- A bűn megvallása
Nem elég ismerni, tudatosítani, hogy vétkeztünk – el is kell mondani azt Istennek és az érintetteknek. Szükséges a megvallás. A bűnbocsánat ígérete ugyanis erre vonatkozik:
„aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (Példabeszédek 28,13)
Az egymás felé történő bűnvallás pedig nemcsak abban segíthet, hogy egyszersmind elszámoltathatóak leszünk ezáltal egymás felé (ami önmagában is támogat bennünket a megvallott bűntől való távolmaradásban), de az esetek nagy részében elengedhetetlen is, mert bűnünk következményekkel járt emberekre nézve is, nem csak Istenre. „Valljátok meg bűneiteket egymásnak…” (Jakab 5,16)
- A bűnbocsánat elfogadása
Ha az előbbi folyamaton végighaladunk, akkor Isten megbocsát nekünk. Ezt hittel szükséges elfogadni. Az ezt követő érzések segíthetnek nekünk ebben, de alapot nem jelenthetnek az elfogadás tekintetében. Az a hit tárgya marad.
Az Atyaisten Jézus Krisztus helyettesítő áldozata miatt bocsát meg nekünk, és oldoz fel a bűneinkből. Krisztus ugyanis jelenleg szószólóként munkálkodik értünk az Atya irányában. Ahogyan János fogalmaz: „ne vétkezzetek. És ha vétkezik valaki, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is.” (1János 2,1–2; ÚF) Krisztus lett az áldozati bárány – miértünk.
Isten kegyelme, bűneink bocsánata így továbbra is az üdvösségben tart bennünket. Ez Isten „üdvös jelenlétét” jelenti számunkra, aminek egyik következménye, hogy nem kárhozunk el, és örök életünk van ővele. „Mert kegyelemből van üdvösségetek hit által…” (Efezus 2,8)
- A bűn elhagyása
A bocsánat célja nem a nyugalom, hanem az új élet. Azaz nem szabad megelégedni azzal, hogy nem nyomja már a vállainkat, lelkünket a megvallott bűn. Fontos elhatároznunk azt is, hogy – mivel megszabadíttattunk attól – nem járunk többé abban, hanem elhagyjuk azt.
Krisztus ezt mondja a bűnbocsánatot kapottnak: „menj el, és többé ne vétkezzél!” (János 8,11)
Minden bűn, ami ezen a rendezési folyamaton megy keresztül, teljes megbocsátásra kerül!
Azonban maradt még egy fontos kérdés számunkra: valóban minden bűnre kiterjedő dolog ez?
A halálos bűn – a Szentlélek megoltása
Sokan kérdezik: van-e olyan bűn, amely nem bocsáttatik meg? Létezik-e olyan vétek, amelyet nem lehet az előbb leírt módon kezelni, rendezni? A válasz fájdalmas, de egyértelmű a Szentírásban: igen. Van ilyen bűn. Jézus szavai szerint: „Minden bűn megbocsáttatik az emberek fiainak… de aki a Szentlélek ellen szól, annak nincs bocsánata örökké, hanem örök bűn terhe alatt van.” (Márk 3,28–29)
János is ír erről igen nagy súllyal: „Ha valaki látja, hogy testvére vétkezik, de az nem halálos bűn, imádkozzék, és Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnt követett el. Van halálos bűn, nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön. Minden igazságtalanság bűn, de van nem halálos bűn is.” (1János 5,16–17)
Ez a „halálos bűn” nem egy egyszeri botlás, hanem tudatos, tartós elutasítása a Szentlélek munkájának.
Ő az, aki leleplezi a bűnt, meggyőz és bűnbánatra vezet. Ha őt megoltjuk – elnémítjuk, elutasítjuk, elnyomjuk –, akkor ebből adódóan megszűnik bennünk a megtérés lehetősége is.
Pál apostol így int ennek kapcsán: „a Lelket ne oltsátok meg…” (1Thesszalonika 5,19)
A bűn megtűrése, a hosszú ideig tartó megkeményedés a Lélek ellen való vétek előszobája. Ez nem azt jelenti, hogy Isten ne akarna megbocsátani nekünk, hanem azt, hogy az ember már nem képes, nem tud bűnbánatra jutni.
Ez különösen nagy veszélyt jelent a tudatosan, rendszeresen elkövetett és életünkben megtűrt bűnök esetén. Amikor úgy élünk együtt a bűnnel, mintha az „beleférne” az evangéliumba. Ilyenkor már nemcsak takargatjuk, mintegy védjük a bűnt, hanem a Lelket némítjuk el, aki folyamatosan próbál bennünket figyelmeztetni és bűnbánatra indítani.
Zárszó
A kegyelem útja mindig nyitva van – ha elindulunk rajta.
A Szentlélek figyelmeztet, hív, de nem kényszerít bennünket bűneink rendezésére. Aki enged a hívásnak, az életre jut ismét. Aki bűneit megvallja és elhagyja, az nem szégyent, hanem szabadulást kap. Mert Jézus ugyan nem a jókat hívta, hanem a bűnösöket – de őket is (bennünket is) bűneikből való megtérésre.
Ha ezt a motiválást, vonzást, indíttatást elfogadjuk, és bűneink rendezését elvégezzük Isten kegyelme által, akkor egy nagyon erős ígéretet, sőt, egy jelenre vonatkozó tényközlést tudhatunk magunkénak: „nincsen azért most már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak.” (Róma 8,1)
Ez a keresztény reménység alapja: a bűntől való szabadulás valóság. Így nem a bűntelenség, hanem a megtérésre való készség a döntő. És akiben ez él, abban a Lélek munkálkodik – és az ilyen ember nem oltja meg őt, hanem teret ad neki. Bocsánatot is kap minden ilyen személy minden bűnére.
Dicsőség legyen a Báránynak mindezért!
