Jézus szenvedéstörténete olyan mély misztériumot rejt, hogy az emberi értelem képtelen teljes egészében megérteni. Az Isten egyszülött Fia, a Szentek Szentje, az Uraknak Ura, a Világ Világossága kínhalált halt egy ember alkotta kivégzőeszköz által. Azon a napon teljesen Isten és teljesen ember volt. A megbocsátásról, az ígéretről, a védelemről, a gondoskodásról, a kínról, az ember testi igényéről, a befejezésről és a megszentelődésről szóló utolsó szavai sokkal mélyebbek, mint ahogyan azt érteni véljük.
Életem első húsz évét a péceli baptista gyülekezetben töltöttem. A szószék, majd később a bemerítőmedence fölött Munkácsy Mihály Golgota című festménye függött, pontosabban annak Kürti Sándor által készített reprodukciója. Impozáns mérete (kb. 3,5 x 2,5 m) és a témája (a kereszten szenvedő Krisztus) egész fiatalkoromat meghatározta, sőt ennek a képnek is köze van a képzőművészet iránti elköteleződésemhez. Az istentiszteleteken az ige és a kép látványa összetett élményt nyújtott a közösségnek. Pál apostol szavai a vasárnapi istentiszteleteken kézzel foghatóvá váltak: „mi a megfeszített Krisztust hirdetjük…” (1Korinthus 1,23)[1]
Írásomban szeretném bemutatni – az évszázadok képzőművészeti alkotásain keresztül –, hogy milyen módon tudnak a művészek új megközelítéseket, tanulságokat adni Krisztus keresztre feszítésével és a kereszten való megszólalásaival kapcsolatban.
A hetes szám
A hetes szám a vallástörténetben a három mellett a legfontosabb szám. Isten a világ teremtésekor a hetedik napon megpihent. Az Ószövetséget olvasva láthatjuk, hogy a korabeli vallási közösségnek a hetedik nap megszentelése mennyire fontos volt, a tízparancsolat is rendelkezett róla. De sok más helyen is megjelenik ez a szám (adósság elengedése, földkímélés). A hetes szám szakrális vonatkozása a keresztény hitben is felbukkan: az anyaszentegyháznak hét szentsége, hét főbenjáró bűne, hét erénye van; a Miatyánkban hét kívánság található; a Szentlélek ajándéka ugyancsak hetet számlál. A szentségeket a szivárvány hét színével jelölték. A hetedik szentség a kék színnel jelölt házasság. Szűz Máriát hét öröm boldogította és hét szomorúság keserítette. A IX–XV. sz. keresztény művészetében a végtelenség és az örökkévalóság, a teljesség jele.
A kereszt
A Krisztus halála és feltámadása utáni időszakban, amikor Rómában előbb megtűrték, később üldözték, majd a birodalom hivatalos vallásává nyilvánították a kereszténységet, a keresztet még nem ábrázolták Krisztus-szimbólumként, mivel egy használatban lévő kivégzőeszköz volt egészen a IV. század elejéig. Nagy Konstantin császár a keresztre feszítést az urukat eláruló rabszolgák büntetésére korlátozta, majd Jézus kereszthalála iránti tiszteletből megszüntette. Talán az első ábrázolás egy kis falfirka, mai szóval graffiti (1. kép). A palatinusi, római császári palotához csatlakozó, az udvari szolgafiúk tartózkodási helyéül szolgáló épületben egy ismeretlen szolga a véleményét rajz és felirat formájában egy hegyes eszközzel a falra karcolta. Az „alkotás” egy kereszten függő, szamárfejű alakot ábrázol, aki előtt egy fiúalak hódol. Az épületnek ezt a traktusát nemsokára elfalazták, és csak évszázadokkal később, 1857-ben fedezték fel, amikor a Palatinus dombon feltártak egy domus Gelotiana nevű épületet. Az Alexamenosz-falfirkát ma a Museo del Palatino őrzi. A rajzot legtöbben egy keresztény hívőt gúnyoló rajznak tekintik. A korabeli rómaiak számára a szamárfej és a keresztre feszítés egyaránt sértő ábrázolásnak számított, hiszen ebben az időben az elítélt bűnözőket végezték ki kereszten. A görög felirat szerint: Αλεξαμενος σεβετε θεον (azaz „Alexamenosz imádja az istenét”). A történészek közül sokan Jézus keresztre feszítésének legkorábbi ábrázolását látják benne. Nem messze a felfedezés helyszínétől egy másik falra rótt írást is találtak latinul. Alexamenos fidelis, vagyis Alexamenosz hűséges – írta fel a falra – vélhetően – a kigúnyolt keresztény fiú, aki ezzel megfogalmazta hitvallását.
Az első megszólalás: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lukács 23,34)
Jézus egész földi életében, így a végén is a bűnös ember megmentése volt a célja. Még a keresztre feszítés szörnyű fájdalmát átélve is azokért imádkozott, akik a szenvedését okozták. Azért jött a földre, hogy megbocsásson a bűnösöknek, és szerette őket, és mindvégig esedezett értük, és megbocsátott nekik. A mi bűneink miatt volt az ő szenvedése.
Jézus ítéletének végrehajtása azzal veszi kezdetét, amikor Pilátus megostoroztatja a város rendjének megbontásáért. Ettől kezdve egészen addig, amíg a keresztfán kileheli lelkét, egy sor olyan bántás éri, amelyek szakrális jelentéssel bírnak, semmilyen megszólalás, esemény, reakció és jelkép nem volt véletlen a passió ideje alatt.
A helyettesítő áldozat motívuma Kajafás főpap szájából is elhangzik, miután a nagytanács elhatározza Jézus megölését:
„Jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” (János 11,50)
A keresztre feszítés legősibb formájában az elítélt önkéntes áldozat lehetett. Ennek egyik jele, hogy az áldozat maga vitte a keresztet (a kereszt vízszintes gerendáját) a kivégzés helyére. „Ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek.” (János 19,17)
Jézus passiótörténetében különböző ősi bajelhárító rituálék is felfedezhetők.
Római termékenységi szertartások során a nőket virágzó ágakkal csapkodták, hogy a termékenységet gátló gonosz erőket kiűzzék belőlük. A cruciatus egyes ősi változatainál az átokfához kötözött személyt is megkorbácsolták. Ismert bajelhárító eszköz a leköpés, melyet a szavakkal kimondott átok vagy rontás hatástalanítására használtak. A töviskoszorú szintén rontáselhárító kellék. Az áldozatbemutatások alkalmával a papok koszorút viseltek, és áldozati állataik fejére is koszorút tettek. Az átokfa eredetileg élő, de terméketlen vagy mérgező termést hozó fa volt. Jézus korában már ácsolt gerendákat használtak. A függőleges gerenda a kivégzés helyén volt rögzítve, az áldozat a vízszintes gerendát vitte magával, amit a helyszínen illesztettek össze. A napokon keresztül vonagló emberi test stabil rögzítése szögekkel nem lehetséges, függetlenül attól, hogy a tenyérbe (általánosan elfogadott középkori ábrázolás) vagy a csuklóba (régészeti alapokon nyugvó feltételezés) lett beütve. A test rögzítésére köteleket használtak, a szögek rendeltetése szakrális jelentéssel bírt. A szög beverése egy adott helyre Rómában is használatos ősi bajelhárító rítus volt, amelynek célja, hogy helyhez kösse a rontást hozó gonosz erőt, cselekvésképtelenné téve azt. A helyhez kötés, bénítás legismertebb módja az átok- vagy vádtábla. A táblára rótt átokszöveget szöggel rögzítették, vagy szög körvonalait karcolták bele, hogy az ellenséges erőt így tegyék harcképtelenné. A keresztre feszítés célja tehát nem csupán megölni Jézust, hanem eltörölni, elszigetelni, mindörökre cselekvésképtelenné tenni és a létezését is letagadni.
Jézus korára ezek a rituálék már elvesztették eredeti jelentőségüket, már csak kiüresedett formaságok voltak, a kivégzéshez tartozó szokások. Jézus tisztában volt vele, hogy itt az ősi ellenséggel van dolga, az emberek már csak asszisztálnak hozzá. Az első megszólalás ezt tárja fel nekünk: „nem tudják, mit cselekszenek!”
A keresztre feszítés talán legkorábbi, „beszélő” műalkotása mindössze 98 x 75 mm-es méretben mutatja be az evangéliumból merített események részleteit (3. kép). Láthatjuk Júdást felakasztva egy fára, a harminc ezüstöt tartalmazó pénzeszsákja alatta, Szűz Mária és János apostol megrendülten nézik a keresztre szegezett Krisztust. Jobbra egy férfi, aki szidalmazza Jézust (vagy a római katona, aki lándzsájával megszúrta az oldalát, hogy megállapítsa, él-e, csak a lándzsa elveszett az idők során).
Jézus a jobb oldalon, a kereszten feje fölött a felirat REX IVD (azaz Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum), szinte meztelenül és szögekkel a tenyerében.
„Ha valakit halálra ítélnek a vétkéért, és kivégzik, ha fára akasztod, ne maradjon holtteste éjjelre a fán. Temesd el még aznap, mert átkozott Isten előtt az akasztott ember. Ne tedd tisztátalanná földedet, amelyet Istened, az Úr ad neked örökségül!” (5Mózes 21,23)
A mesterien kidolgozott alkotáson együtt látjuk Júdást, aki átkozott, és Krisztust, aki átokká lett értünk. Megdöbbentő, hogy mindegyikükre vonatkozott a törvény, és elmondhatatlan a különbség a miértekre adott válaszokban.
A második megszólalás: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lukács 23,43)
A kivégzés a városon kívül felállított keresztfán lett végrehajtva. A mózesi törvények értelmében a vétekáldozati állatok maradványait ki kellett vinni a táboron kívülre.[2] „Mert amely állatok vérét a főpap a szentélybe beviszi a bűnért, azoknak testét elégetik a táboron kívül.” (Zsidók 13,11) Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népét tulajdon vére által. Ezzel összefüggésben emlékezzünk a kezdetre: „nem volt számukra [számára] hely”[3] sem születésekor, sem halálakor. Tanítványaival együtt reked kívül a zsidó népnek és vezetőinek vallási toleranciáján. Tanításai és tanítványai is idegenek lettek a világban. Testi, lelki, szellemi valójában „kívülálló” lett, a bűnösök közé sorolták.[4] Munkácsy festménye (4. kép) ezt a kirekesztettséget is közvetíti. Krisztus nem középen, de mégis – az aranymetszés szerinti elrendezésnek köszönhetően – központi helyen van, és mindenki fölé magasodik haláltusája közben is.
Az alakok átlós elrendezése is sokatmondó. A kép bal alsó sarkában egy futva, mellét verve távozó alakot látunk,[5] a kereszt felé haladva a következő szereplő egy amolyan „vágyott megváltó”, aki délcegen üli meg telivér arab paripáját, ráadásul mintha hasonlítana is Jézusra. Vitatkozó rabbik, írástudók következnek, majd a kép középtengelyében egy fiatal férfi eszmélésének pillanatát látjuk. Egész teste árulkodik a felismerésről: „Isten Fiát szegeztük a keresztre.” Tőle jobbra szembetűnik a hóhér értetlen, már-már buta feje. Vállán létra, kezében szekerce, neki ez rutinmunka volt, nem érti a „felhajtást”. Nem Jézusra, hanem a sirató asszonyokra néz. A kereszt alatt Szűz Mária, Mária Magdolna és egy galileai asszony áll és különböző módon mutatják ki fájdalmukat. Mellettük talpig vörösben János apostol, akinek alakja és ruhájának színe azt sugallja, hogy ő ennek a jelenetnek a legracionálisabb résztvevője. Helyén van az esze, helyén van a szíve, mestere mindent elmondott, mit kell elszenvednie a megváltásért. Látja beteljesedni mindazt, amiről beszélt nekik Jézus. A vörös színű ruha jelképezi a harcot, a vért, a tüzet, a szeretetet, magát Krisztust, és mint liturgikus szín a vértanúkat. Ellenpontként a hóhér erőteljes kék ruhában van, ami hidegségével a bukott angyalra enged asszociálni.[6]
A kietlen táj, a sötét ég fokozzák a drámaiságot. Mintha csak Jézus teste világítaná meg a jelenetet. Ő a világ világossága, még haldoklása közben is. Van, aki feltekint rá, van, aki elfordul tőle, van, aki közelebb megy hozzá, és van, aki elfut tőle. A két latorra is jut ebből a világosságból, az egyiket eléri, a másik ellenáll neki. Jézus nemcsak azoknak bocsátott meg, akik keresztre feszítették, hanem a mellette keresztre feszített egyik tolvajnak is. Szinte hallom a művész gondolatát: „Ismerd fel Isten Fiát, közeledj hozzá, mert csak az ő szeretete és áldozata képes megváltani bűnös életedet.”
A harmadik megszólalás: „Asszony, íme, a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád!” (János 19,26)
Jézus miközben szenvedett a kereszten, a törvény betartásáról sem feledkezett meg. Látta anyját János apostol közelében állni, és végrendelkezett. Jánosra bízta anyja eltartását. A törvény megkövetelte az elsőszülött fiútól, hogy gondoskodjon szüleiről, és Jézus mindvégig engedelmeskedett Isten törvényének. Szolgálata elején Jézus hangsúlyozta a törvény iránti tiszteletét.
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.” (Máté 5,17)
Egész életében tisztelte és betartotta a törvényt, gyötrelmeinek elszenvedése közben is.
A másik gondolat, hogy a keresztény közösség hasonló a vérségi kapcsolatokhoz. A gyülekezetben, ha kell, testvéreket, ha kell, szülőket, ha kell, barátokat kap az újjászületett ember. Jézus haláltusájában is kifejezi a közösség, a gyülekezet működéséhez szükséges alapokat. Érdekes megfigyelni, hogy Jézus nem anyjaként hivatkozik Máriára, nem úgy mondja, hogy „Anyám, itt a te fiad!”, hanem „Asszony, íme, a te fiad!”. Ez felvet egy izgalmas, messzire nyúló gondolatkezdeményt. Jézus már lelki rokonságként, lelki családként gondol a hátrahagyott szeretteire, akár Máriára is.[7]
A veleméri templom (a fény temploma) északkeleti oldalán, a szentélytől balra láthatjuk a Krisztus a kereszten (Kálvária) című freskót[8] (5. kép). A templom ablakain beáramló fény mindig az egyházi ünnepekhez tartozó freskókat világítja meg, ezzel is hangsúlyozva a jelenetekben rejlő misztériumot. Mária imára kulcsolt kézzel figyeli haldokló fiát, János pedig elfordulva siratja Mesterét. A két személy sorsát – akik leginkább kötődtek Jézushoz – szinte utolsó leheletével rendezi el. Jézus Krisztus egyszerre kozmikus hatású, és ugyanakkor törődik az egyénnel, az emberrel (velünk).
A negyedik megszólalás: „Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Máté 27,46)
Megszólalásai sorában talán a legnehezebben érthető szavak hangzanak el Jézus szájából. A kereszt körül állók úgy hallják, mintha Illést hívná, de ezek a szavak a 22. zsoltár 2. versét idézik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Isten bűntelen Fia, aki öröktől fogva bensőséges kapcsolatban volt Atyjával, most teljes valójában elszakadt tőle. Amikor a világ bűneit Jézus magára vette, először történt szakadás az Atya és a Fiú között. A Biblia feljegyzi, hogy valami történt közöttük, amit csak a hit szemével érthetünk meg.
„Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét.” (2Korinthus 5,19)
Az Atya a világ bűneit a Fiúra helyezte, hogy a világegyetem minden bűnének súlya helyrehozhassa Istennel való kapcsolatunkat. Jézus azt a fájdalmat és elszakadást szenvedte el, amit mi érdemeltünk meg: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Korinthus 5,21) Ahhoz, hogy ez megtörténjen, az Atyának el kellett hagynia a Fiút, és meg kellett őt büntetnie helyettünk.
A keresztre feszítés témakörében az egyik legdrámaibb Krisztus-alakot Matthias Grünewald Isenheimi oltár (1515) című festményén láthatjuk (6–7. kép). A legtöbben úgy tekintenek erre a festményre, mint amin a haldokló Jézus látható. Végletekig elgyötört, tüskékkel elborított test, kifacsarodott végtagok, fekélyek, elszíneződések, bevérzések, hólyagok és a lehető legdurvább bántalmazások nyomai láthatóak a kereszten függő alakon.
Fontos tudni, hogy az Isenheimi oltár az antoniták rendjéhez (Szent Antal-rend[9]) tartozó kórház templomának készült. A rend fő feladatai közé tartozott az ápolás, különösen az akkoriban elterjedt anyarozsmérgezésben szenvedők ellátása. Az anyarozsmérgezés (ergotizmus) a pestis után a legrettegettebb betegség volt a középkorban. A Grünewald által megformált Jézus-alak ennek a betegségnek a látható jeleit hordozza magán. Nem a Biblia meghamisításáról van szó, hanem egy átgondolt program keretében az ispotályba érkező, ergotizmusban szenvedő, a betegség jegyeit magukon viselő kétségbeesett, reményvesztett betegeket először az oltár elé helyezték, ahol láthatták, hogy Jézus Krisztus az ő betegségüket, kínjaikat is magára véve szenvedett a kereszten. Ezáltal nagyobb hitet meríthettek a gyógyulásba vettet reményhez.
Az ötödik megszólalás: „Szomjazom.” (János 19,28)
Jézus kijelentése a keresztről ismét arra emlékeztet bennünket, hogy emberként élt és emberként gyötrődött, hogy azonosulni tudjon a szenvedő emberiséggel. Ebből a kijelentésből láthatjuk, hogy Jézus elszenvedte a keresztre feszítés teljes testi nyomorúságát. Nem volt enyhülés, mert bűneink súlya őrá nehezedett. Beteljesednek a zsoltáros szavai:
„Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak.” (Zsoltárok 69,22)
A zsoltároskönyv illusztrációján (8. kép) egy jelenetbe van sűrítve az egész Golgota-történet. Krisztust a kereszten ujjatlan tunikában láthatjuk a latrok ruházatától jól megkülönböztetve. A festmény bal oldalán Szűz Mária és János apostol, majd jobbfelé haladva a hagyomány szerint Longinus, egy római katona, aki lándzsát döf Krisztus oldalába. A kereszt alatt a kockázó katonák, a kereszttől jobbra az ecetes szivacsot nádszállal Krisztus felé nyújtó alak, majd a galileai asszonyok. A nap és a hold együtt van ábrázolva a kereszt fölött, utalva az események kozmikus jelentőségére.
A lándzsáról egyedül János evangéliumában esik szó. A történet szerint a rómaiak arra készültek, hogy Jézus lábát eltörik. A crurifragium, „egy törött láb” elterjedt szokás volt akkoriban, és a kereszthalál meggyorsítására szolgált. Csakhogy mire a kereszthez értek, hogy eltörjék a lábát, Jézus már meghalt. Hogy megbizonyosodjanak erről, egy római centurio, akit Longinusnak[10] neveztek, és aki Poncius Pilátus proconsul hivatalos képviselőjeként volt jelen, az oldalába szúrt a lándzsájával.
„Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki.” (János 19,33–34)
A jelenséget Órigenész keresztény tudós csodának tartotta. A vér és a víz jelképezi a keresztséget és az eucharisztiát, vagyis az úrvacsorát.
A hatodik megszólalás: „Elvégeztetett!” (János 19,30)
Jézus kijelentése győzelmi kiáltás. A görög szövegben a Τετέλεσται áll, ami annyit tesz: „Beteljesedett, teljesített.” Jézus befejezte a rábízott munkát, amiért az Atya elküldte őt a földre, hogy üdvösséget szerezzen az emberiség számára. Életét bűn nélkül élte le, hogy tökéletes áldozattá tudjon válni a világ bűneiért. Az üdvösség útja teljessé vált. Jézus beteljesítette a próféciát.
Jézus kereszthalála és feltámadása a sátán feletti győzelem volt. „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja.” (1János 3,8b)
Jézus harminchárom évet töltött a földön bűnös emberek között, vállalva a létezés nehézségeit. A szenvedés utolsó óráit a keresztre szegezve szenvedte el. Ennek most vége van. Nem kell többé szenvednie a tér és idő korlátjától.
Nézzük meg újra Munkácsy Golgota című festményét (4. kép)! Érdekes tény, hogy a művész a festmény alakjaihoz modelleket használt, akikről fényképeket, majd tanulmányokat készített. A Golgota festésekor a keresztre feszített Krisztushoz nem talált megfelelő modellt, így saját magát feszíttette keresztre és fényképeztette le, majd az átélt élmény és a fotó birtokában festette meg Jézus alakját. Az elkészült festmény először a Consummatum est (Elvégeztetett) címet, majd Krisztus a Kálvárián, végül a Golgota címet kapta. Vajon mi lehetett az oka a címadás „kálváriájának”?
A hetedik megszólalás: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lukács 23,46)
A végső kinyilatkoztatás, amelyet Jézus mondott a halála előtt, egy korábbi kijelentéséhez kapcsolódik. A jó pásztorról szóló tanításában ezt mondja:
„Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (János 10,7–18)
Ebből az következik, hogy Jézusnak tudatosan el kellett bocsátania a lelkét, nem lehetett elvenni tőle. Nem kellett volna meghalnia, mivel azonban tudatos áldozat volt, úgy döntött, hogy meghal.
Salvador Dalí festménye (9. kép) fantasztikus dimenziókat tár fel előttünk. A művész felülnézetből mutatja be a megfeszített testet, nagyon erős rövidülésben. A kozmosz magasságába helyezi Krisztus alakját. A világűr mélységes feketéje veszi körül a kereszten függőt, Dalí mintegy a sztratoszférába helyezi a témát. Alul a Genezáreti-tó partján halászokat (tanítványokat) látunk, akik talán rövidesen kivetik a hálójukat.
Krisztus halála és feltámadása úgy teljesedhet ki a mi életünkben, hogy tanítványaiként mi is hirdetjük az evangéliumot.
„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem…” (Galata 2,20)
[1] A festmény ma a BTA székházában látható.
[2] 3Mózes 16,27.
[3] „…és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely.” (Lukács 2,7).
[4] „Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.” (Ézsaiás 53,12).
[5] „És az egész sokaság, amely erre a látványra összeverődött, amikor látta a történteket, mellét verve tért haza.” (Lukács 23,48).
[6] Krisztus a középkori művészeti alkotásokon legtöbbször piros köntöst és kék felsőruhát visel, ezzel utalva kettős természetére (isten és ember), ahol a piros az emberi, a kék az isteni szín. Munkácsy itt tudatosan cseréli fel a színek szimbolikáját.
[7] „Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az az én testvérem és az én anyám.” (Máté 12,50).
[8] Krisztus a kereszten (Velemér, 1378).
[9] Remete Szent Antalt a középkorban a fertőző betegségek, így az orbánc, a „Szent Antal tüze” vagy a bizserkórnak nevezett anyarozsmérgezésben szenvedők védőszentjeként tisztelték.
[10] Apokrif iratok szerint a szenvedéstörténetben szereplő katona, vértanú.
