„Ki vagyok én igazán?” – interjú Pintér Bélával

Elolvasási idő: 10 perc
Elolvasási idő: 10 perc
A Baptista Szeretetszolgálat 25. évfordulója alkalmából szervezett vezetői konferencián beszélgetek Pintér Bélával, az egyik legismertebb és legnépszerűbb magyar keresztény előadóval, aki eddigi pályafutása alatt közel 300 dalt írt és 36 CD-t adott ki.

A dalain keresztül úgy tűnik, mintha egészen közelről ismernénk őt, most mégis kicsit másképp mutatkozik meg, mit gondol a hitről, szolgálatról és az Istenhez fűződő viszonyról. A beszélgetés kapcsán kibontakozik egy olyan ember karaktere, aki őszintén beszél vívódásairól, emberi viszonyokról, a formálódás nehézségeiről. A mi tanulságunkra.

Hogyan indult a kapcsolatod a Baptista Szeretetszolgálattal?

Pontos évszámot talán nem is tudnék mondani. Egyszer csörgött a telefonom, és keresett egy Szenczy Sándor nevezetű ember, miszerint hallotta az egyik dalomat, a Sohase nézd a bőre színét címűt. Ez a dal a 90-es évek végén született, és Sanyi jelentkezett, hogy szeretne klipet forgatni a dalhoz. Életem első klipjét neki köszönhetem ilyenformán. Összeszedett egy buszra való gyerkőcöt, és lementünk Velencére, hogy a tó partján leforgassuk a klipet. Én itt találkoztam vele először. Álltunk a velencei (baptista) imaház udvaránál, és egyszer csak jött egy terepjáró, egy „őrült” kipattant belőle, nyakában kolláré volt – akkoriban olyat viselt –, néztük is, hogy baptista lelkészként úgy néz ki, mint egy katolikus pap.

Bemutatkozott – Szenczy Sándor vagyok, itt lesz a forgatás, ezt és ezt kell csinálni, go

Én itt találkoztam először az ő hozzáállásával, itt láttam meg, hogy áll a dolgokhoz, és ebből később persze barátság lett, de így indult a dolog.

Milyen volt együtt dolgozni vele?

Kimozdított a holtpontomról… És egy csomóan elmondhatják, ha Sanyi bejött az életükbe, akkor nagyon gyorsan, nagyon határozottan, a szó pozitív értelmében felforgató jelleggel hozott újítást. És erre főleg abban az első időszakban óriási szükségem volt: kimozdulni, szélesíteni a világlátásomat, és azon a hozzáállásán keresztül is növelve a hitemet, hogy „de igen, meg lehet csinálni”. És tényleg meg lehetett csinálni.

Születtek-e olyan dalok, amelyeket a közös munka inspirált?

Így konkrétan dalhoz nem tudnám kötni a közös munkánkat. Folyamatában viszont hatott. Ott van például a Homokba írva című dal, ami nem a kapcsolatunkból kifolyólag született, de Sanyinak köszönhető, hogy „befutott”. Mert ő volt az, aki hitt abban, hogy ez kell az embereknek. Bevitte a médiába. Emlékszem, akkoriban futott a Csellengők című műsor. Megmutatta a dalt Incze Zsuzsa műsorvezetőnek. Egyszer bekapcsolom a tévét, és hallom, hogy az egyik riport alatt szól a dalom. Óriási… És ez azért, mert Sanyi bevitte. Tudod, sokszor elmondjuk szellemi vezetők, lelkipásztorok kapcsán, hogy „Ó, mennyi sokat köszönhetek neki, sokat imádkozott értem…”. Sanyi is biztosan, de ő a hétköznapokban is megélte, amiről prédikált. Ő bekopogott az ajtókon. Ha nem nyitották ki… (nevet), ő akkor is bement. Ilyenformán sokat köszönhetek neki.

Sok helyen szolgáltatok együtt. Van-e olyan történet, ami különösen emlékezetes?

Tulajdonképpen minden közös szolgálat egy kihívás, egy megmászni való hegy volt, persze a szó abszolút pozitív értelmében. Soha nem kellett nála úgy teljesíteni, hogy húú, most össze kell magam kapni. Van az egész embernek egy olyan dinamikája, habitusa, ami kapcsán fel kellett venni a ritmust. Nekem nagyon emlékezetes maradt egy eset. Amikor az első koncertet adtam a verőcei baptista gyülekezetben, akkor épp ő volt ott a lelkipásztor. Akkoriban még nem ez a szép, új templom volt, hanem egy régi gyárépület emeletén jöttek össze. Közvetlenül a gerincsérvműtétem után történt, hogy Sanyi meghívott énekelni a gyülekezetébe.

Mondtam neki, hogy nem fogom tudni végig állva vállalni a koncertet. Éneklés közben egyszer csak meginogtam, meg kellett kapaszkodnom a szószékben. Emlékszem, hogy Sanyi akkor megállított mindent, előrejött – az egész olyan megható volt – és beszélni kezdett rólam, a betegségemről az embereknek. Akkor azt éreztem, hogy ennek az embernek nem az volt a fontos, hogy letegyek valami produktumot az asztalra, nemcsak a szolgálatom kellett, hogy énekeljek egy órát, hanem valóban én érdekeltem,

tudod… a szívem érdekelte, az állapotom. Ez nagyon komoly volt…

Milyen értékeket hozol a családból, amiket mindenképp tovább akarsz vinni?

Jézust mint értéket. Ezen kívül minden más folyamatosan változó dolog. Amikor elkezdtem a szolgálatomat, azt gondoltam, hogy a baptista értékek mentén kell élni. Hamarosan rájöttem, hogy az emberek nagy része nem tudja, mi az a baptista érték. De azt sem, hogy mi az evangélikus érték, katolikus érték… teljesen mindegy. Ez folyamatosan változott bennem is. Amit korábban értéknek hittem, maradéktalanul természetesen érték most is, csak nem feltétlenül a továbbadás szintjén.

Nem akarok senkit jó baptistává tenni, vagy jó ilyenistává vagy olyanistává, hanem Jézust képviselem. A családomnak nagyon sokat köszönhetek. Bár azt is meg kell említeni, hogy a neveltetésem egyes vallásos részeiből ki kellett jönnöm a szolgálatom kapcsán. Egyszerűen nem lett volna elérhető sok ember, ha a saját kereteim közé akarom őket berakni, és nem én jövök ki ezekből.

Kénytelen voltam kijönni a keretekből, hogy a kereten kívülieket is elérjem.

De ez nem egy új dolog, nem én találtam fel a spanyolviaszt. Jézus ugyanezt csinálta. Ő leült akár egy paráznával gond nélkül… Kilépett a kereteiből, meg is botránkoztak rajta sokan, hogy mit képzel. Hát én ezt tanulom, próbálkozom. Szeretném az emberközeliséget megélni, azt, hogy előítélet nélkül közelítsek hozzájuk. Sokszor gondolok arra, lehet, pont azért kellett átmennem a nehézségeken, hogy én is el tudjam fogadni azokat, akik szintén hátrányos helyzetből jönnek.

Szeretnék hasonlítani Jézusra abban, hogy a másik el van fogadva, be van fogadva, hogy azt érezheti, ő értékes. Szeretnék közvetlen és elérhető maradni. Jézust nem lehet „színpadról” képviselni. Bár a munkámból kifolyólag a színpadon állok, de nem lehet onnan lefelé mondani, hogy mi a frankó.

Jelentett-e a siker kísértést számodra?

Megmondom őszintén, hogy nem. Úgy vagyok kódolva, hogy nem vonz a rivaldafény. Remélem, nem hangzik nagyképűnek… de tényleg nem. Ha vége volt egy koncertnek, akkor én gyorsan eltűntem a hátsó lépcsőn, sokszor még túlzásba is vittem. De ez életben tudta tartani azt, amit gondoltam: én a semmi, Ő pedig a minden…

Rád tapadt az évtizedes előadóművészi munkád során, hogy Pintér Béla AZ ÉNEKES. Ha ezt a réteget lehámozzuk, mit mondanál, ki vagy?

Hát az éneklés az nagyon a jéghegy csúcsa. És az nem is egy választott dolog volt, hanem az Isten által jött elhívás. A szolgálatom első három évében nem voltam hajlandó elismerni, hogy nekem ez a feladatom. Rácz Lajos barátom (bicskei lelkipásztor) mondta, hogy „Figyelj már, téged az Úr hívott el arra, hogy énekelj”. Én korábban a kereskedelemben, majd apósom kárpitosüzemében dolgoztam. Kicsit kullogtam az események után, és ez van talán a mai napig is.

Nincs előre meghatározott menetrendem, arra megyek, amerre az Isten küld, így születnek a dalaim is. És az, hogy gyerek-, felnőtt-, karácsonyi, stúdióalbum vagy éppen dicsőítésjellegű CD készül el, minden estben attól függ, milyen indíttatást kapok az Úrtól. Szokták is tőlem kérdezni, milyen stílusú zenész vagyok. Nem tudom… Van az üzenet, és akkor bármi jöhet, amivel az átadható.

Visszatérve az eredeti kérdésre, azt mondanám magamról, hogy elsősorban Isten gyermeke vagyok.

A dolgok igazából ebből nőnek ki, a muníciót, az örökséget az atyai háznál adják. Ahhoz meg oda kell tartozni. Ami valóságos érték, örökség, de nevezhetjük bárminek, ami úgy isteni bennünk, azt az apai asztalnál kapjuk meg. Úgyhogy elmondhatom, otthon vagyok, gyerekként élek az atyai háznál, hazataláltam. Ez a legfontosabb, és aztán minden más ebből nő ki.

Hogyan változott az Istennel való kapcsolatod az évek során? Van-e, ami lekopott, letisztult?

A megfelelés, az kopott le leginkább. Azt gondoltam, mivel az embereknek meg kell felelni, az Istennek is meg kell felelni. Szerintem ma is sokan gondolkoznak így. A legfontosabb az Istennel való kapcsolatban, hogy jöhetünk hozzá, sőt, csak úgy jöhetünk hozzá, ahogy vagyunk. Ha a gyerekem koszosan jön haza, akkor is a gyerekem, nem? Ezt szeretném a szolgálatomban is képviselni, hogy Gyere Istenhez úgy, ahogy vagy, mert ő nem ember. Az Isten szeretetének megértése egy nagyon fontos dolog. Felismerni, hogy ő hogyan gondolkodik rólam, hogyan lát engem. Ezt próbálom a dalaimmal is közvetíteni.

Van-e olyan gyerekkori álmod, amit nem engedtél el?

Hát… nagyon szeretnék egy libát. A liba a nagy álmom, azt szeretnék egyszer. (Nevet) Igazából nagy álmom volt az éneklés, és ha szabad így fogalmazni, Isten kegyelméből nekem teljesülhetett a gyerekkori álmom.

 

Fotók: Antal Saci

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp