Egy ifjú misszionárius naplója 2. rész – Akkor ti hisztek Jézusban?

Elolvasási idő: 5 perc
Elolvasási idő: 5 perc
Sorozatunkban a szerző naplóbejegyzéseit olvashatjuk, melyeket egy több hónapos, harmadik világbeli missziós útja során jegyzett le. Akkoriban még csak 18 éves volt, és egy pünkösdi-karizmatikus nemzetközi missziós szervezettel indult útnak.
Feljegyzéseiből beletekinthetünk abba, milyen kalandokat, kihívásokat, csodákat élhet át az ember egy ilyen misszióban. A történetek mind a szerző saját, valós történetei. Képeket, helyszíneket és neveket azonban biztonsági okokból nem közölhetünk a valóságnak megfelelően, mert az adott országban mára növekvő tendenciává vált a keresztényüldözés.

2015.11.08.

Két napja végre megérkeztünk a telephelyünkre. Ahogy leszálltunk a gépről, egyből érezhető volt, hogy ez más közeg, mint a nagyváros. Szabadságot és örömöt éreztem. Sokkal jobb itt. A missziós bázis valójában több épületből áll, amelyek a város több részén vannak szétszórva, viszonylag közel egymáshoz. Az itt dolgozók mind helyiek, és nagyon kedvesek. Nehéz megérteni az akcentusukat. Próbálok megtanulni úgy beszélni, mint ők.

A fiúk lakásán kb. tízen vagyunk összezsúfolva. Nehezen alszok el éjszakánként, mert az ágy és a „párna” is olyan kemény! Lényegében egy deszkalap egy kemény párnával, ami lehetne tégla is. Meg közben arra is figyelnem kell, hogy le ne essek az emeletes ágy tetejéről, mert semmi nincs, ami megtartana, ha megfordulok. A lakás érdekessége még az, hogy kint a teraszon van zuhanyzó.

A padlón egy nagy lyuk van, ami egyben a vécét is jelenti. Ha valaki meleg vízzel szeretne zuhanyozni, akkor egy vödörben, vízforralóval melegítünk vizet, amit aztán magunkra boríthatunk.

És kézzel mossuk a ruháinkat, ugyancsak a teraszon. Az étel nagyon jó, mondjuk mindig csak rizs van valamivel – ez azért előbb-utóbb unalmas lesz. Csípős is, néha már sok is nekem, de ezen kívül teljesen rendben van. A kezünkkel eszünk, ami jó móka. Ennek van egy külön technikája, amiben a visszajelzések alapján egész jó vagyok, leszámítva azt a tényt, hogy néha az étel az ölemben, vagy a földön landol…

Első nap beszélgettem egy Valu nevű fiúval. Elmesélte, hogy ő elmenekült otthonról, mert a más vallású családja kiközösítette őt, miután megtért. Most vissza akar menni a falujába, hogy beszéljen azoknak az embereknek Jézusról, mert senki sem ismeri ott az evangéliumot. Az itteni csapatban többeknek van hasonló története. Ezek elgondolkodtatnak. Megosztom, hogy életem legnagyobb nehézsége, hogy néha rávesz a kísértő és megnézek olyan dolgokat a neten, amit nem kéne és hogy micsoda küzdelem ennek ellenállni.

Ezek után hallok egy ilyen történetet egy velem egykorú sráctól és elszégyellem magam…

Nagyon különleges volt ez a beszélgetés, felhívott engem a lakás lapos tetejére, ahol beszélgettünk és imádkoztunk, egy jó fél órán keresztül, úgy, hogy csak pár órája találkoztunk először. Ahogy imádkoztam érte, ez a gondolat jutott eszembe: „Igen, ezért jöttem ide…”

Ezután elmentünk egy ifjúsági eseményre, ahova összehívták a környék keresztény fiataljait. Éneklés és közös imádság volt. Amint megérkeztünk én igyekeztem rögtön elvegyülni, ismerkedni. Odaültem két középiskolás korú srác mellé és kérdezgettem őket. Egyszer megkérdeztem, hogy „és akkor hisztek Jézusban?” Mire csak rázták a fejüket, mintha azt mondanák: „hát, igen is, meg nem is…” vagy „hát, nem is tudom…” Igazából nem tudtam, milyen válaszra számítsak, de ez meglepett. Nem igazán tudtam, mit kezdeni vele. De aztán ahogy tovább beszélgettünk, feltűnt az, hogy egyre gyakrabban rázták így a fejüket. Míg végre rájöttem, hogy náluk ez a fajta fejrázás náluk megfelel a mi bólogatásunknak…

Végig nagyon zavart az, hogy minden éneket angolul énekeltek és „nyugatias” stílusban. Mintha azt akarták volna megmutatni nekünk, hogy „no lám, mi is tudunk ám dicsőíteni!” Úgy éreztem, nem voltak szabadok arra, hogy a saját stílusukban dicsérjék Istent.

Az alkalom végén, este közölték velünk, hogy másnap reggel szolgálnunk kell egy gyülekezetben – egy prédikációt és bizonyságtételt kértek. Hát jó, mondtuk. Természetesen nekem kellett megoldani – legalábbis a prédikációt senki más nem vállalta.

Így életem első itteni istentiszteletén rögtön prédikálhattam. Micsoda meglepetés – de örültem neki. Robert megosztotta a bizonyságtételét. Pavel és Maria katolikus misére mentek, így csak ketten voltunk ott a csapatból. A helyi missziós vezető tolmácsolt minket. Az istentisztelet nagyon szép volt. Jó volt látni, ahogy a saját nyelvükön, a zenéjükkel és táncaikkal dicsőítettek. Itt igazi szabadságot éreztem, ellentétben a tegnapi, nyugatiasított ifialkalmon. Az istentisztelet után odahoztak hozzánk két asszonyt, akik kérték, hogy imádkozzunk értük. Úgy voltam vele, hogy most vagy soha – megpróbálok „karizmatikusan” imádkozni. Majd meglátjuk mi lesz! Semmi különös nem történt, de hálásak voltak. Figyelni fogok arra, mikor és hogyan imádkozzak.

Ma este még megyünk gyerekek közé szolgálni.

Folytatás következik…

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp