„Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!” (2Mózes 20,7)
„Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat!” (Zsoltárok 50,14)
„Hallottátok azt is, hogy megmondatott a régieknek: Ne esküdj hamisan, az Úrnak pedig add meg, amit esküvel fogadtál. Én pedig azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten királyi széke, se a földre, mert az lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa; de ne esküdj saját fejedre sem, hiszen egyetlen hajad szálát sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Máté 5,33–37)
Van a fogadalmakkal kapcsolatban egy elrettentő történet a Bibliában, Jefte története: Bírák könyve 11. fejezet. Kusza történet, terhelt személyekkel. Csupa szégyenteljes elem van a történetben: parázna nő fia, gyűlöletből száműzetés, rabló portyázás, elvtelen alku, hatalommal való visszaélés, meggondolatlan ígéret:
„amikor visszatérek… feláldozom…”
Senki nem kérte Jeftét ilyen fogadalomra, de aztán úgy érezte, kegyetlen csapdába került a fogadalma miatt.
Van azonban egy megrendítő és megkapó történet is, Anna története: Sámuel első könyve 1. fejezet. Egy elkeseredett, de szentül élő asszony fájdalma, ígérete és hűsége. Minden elemében részvétet és tiszteletet vált ki az emberből:
„ha fiúgyermeket adsz… egész életére az Úrnak adom”, és megszületett Sámuel.
Miért ilyen sokszínű a fogadalmak világa? Azért, mert ígéretek nélkül nem élhetünk. Amikor bemerítkezünk, megházasodunk, munkába állunk vagy éppen gyülekezeti szolgálatot vállalunk, ígéretet teszünk a hűséges helytállásra. Ez a fogadalom szent és szükséges. Az Isten által adott szabadságunkkal élünk ilyenkor, hiszen odaszánjuk magunkat valamire, amihez csak és kizárólag az ígéretünk, az adott szavunk, a fogadalmunk köt. Örülök, hogy feleségem adott egy ígéretet, és tartja magát hozzá. Örülnek a megbízható munkaerőnek és szolgálattevőnek, akiről lehet tudni, hogy benső kötelességtudata elég erős, hisz ettől lesz valaki megbízható.
Isten országának alapja is ígéret. Isten adta népének az „ígéret földjét”.
Adott ígéreteket, „amelyek nekünk drágák” (2Péter 1,4), amelyek közül kiemelkedő fontosságú, hogy „hű és igaz, megbocsátja bűneinket” (1János 1,9), amint azt megígérte.
Miért érdekes és mégsem egyértelmű a címbeli kérdésre adható válasz? Mert nem mindegy, hogy miért teszünk fogadalmat.
Jól ismert világháborús történetek ezrei szólnak a halálfélelemben lévők nagy ígéreteiről, majd teljesítéséről, esetleg azok elmaradásáról. A hatalmas bajban levő ember, a mélyen elkeseredett, a kiutat nem látó, kétségbeesett egyetlen eszköze a Mindenható felé intézett fogadalom mint a remény utolsó, halvány, de megbecsült szikrája. Az ilyen fogadalmakat ember nem vonhatja kétségbe, ez szent, a kimenetelétől függetlenül is.
De sajnos ezzel nem merítettük ki az emberi fogadalmak világát, közel sem. Sok egyéb megfontolás mellett még kiemelnék egy kísértést.
Amikor az ember úgy viszonyul a fogadalomhoz, mint a banki hitelekhez.
Valamit szeretnék, előre elkérem azt, aminek az ellenértékét később fogom megadni, ledolgozni, akár kamatostul is.
Az ilyen mentalitás Bolyki László után szabadon „kalmárszellemnek” nevezhető. Kit akarunk lenyűgözni, megfogni az ígéreteinkkel? Mit gondolunk Istenről, hogy ha nem kínálunk fel valamit cserébe, akkor nem számíthatunk a megsegítő, meghallgató jóindulatára? Ez így pogány istenképet tükrözne.
Fogadkozásainkkal könnyen hozhatjuk magunkat nehéz helyzetbe: teljesíthetetlenül túlvállaljuk magunkat. Ha pedig ez megtörténik, minden jó szándékunk ellenére odalesz a becsületünk. Nincs ma sem jobb tanács, mint Jézusé:
„az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.”
