Olvasom hívő és nem hívő emberek részvétnyilvánításait a közösségi hálón. Először csak fennakadok némelyiken, aztán értetlenkedek, aztán már háborgok magamban. Mert némelyikben nincs részvét, csak a szavak azok.
Mindannyian érezzük, hogy olyan lelki terhet okoz bennünk az ismerősök és ismeretlenek kritikus egészségi állapota, egymás utáni elvesztése, amivel a váratlanság miatt sem tudunk mit kezdeni érzelmileg, emberileg, hitben. Bevallom, sokszor nem bírom az újabb és újabb veszteségeket: régi osztálytárs, barát, ismerős, rokon elvesztését.
Sokszor nem tudok mit kezdeni azzal, hogy kiszakít belőlem egy részt az elmenetelük. Sokszor a gyászolók fájdalmával nem tudom, mit tegyek: mit tehetnék értük? Mivel erősíthetném őket? Hogyan fejezhetném ki, hogy nincsenek egyedül?
Egyáltalán, mit adhatnék nekik, amire szükségük van? Honnan tudhatnám biztosan, mi az, ami kell nekik? Sokszor csak sírok magamban, mert semmit nem tudnék nekik mondani, írni, amiről biztos vagyok, hogy jó és hat.
A részvétlenség – amin háborgok – viszont ilyeneket akar íratni velünk: Neki már jobb! Ő már az Úrnál van! Nincs igazi vigaszunk Jézus Krisztuson kívül! „Akik Istent szeretik, minden javukra van!” Biztos sok szenvedéstől szabadította meg őt az Úr… Mintha ez a pillanat bibliaiskolai vagy közösség előtti záróvizsga lenne, ahol meg kell felelnünk. Még az is jobb, ha csak puszta „részvétem”, „együttérzek” rövidségével fejezzük ki, ha nincs nagyobb érintettségünk. Vagy csak egy könnyező emotikonnal. Talán erre is illik Illyés mondata:
„Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe…”
Miért tesszük mégis sokszor azt, hogy meggondolatlanul csatlakozunk a többi részvétlenhez? Mert nem könnyű és nem kockázatmentes magunkra engedni a másik veszteségének, gyászának még feloldhatatlan és megszüntethetetlen szenvedését. Együttérezni tehetetlenül, megoldhatatlanul, valóságosan vele. Mert ez a részvét lényege. A részvét nem csupán a megfelelő szavak. A részvét nem apropó annak bizonyítására, hogy jó hívők vagyunk.
Talán nem is kellene legtöbbször nyilvánosan bármit is írnunk, odatennünk egy könnyet ejtő emotikonon kívül. Írjunk inkább egy igazi e-mailt vagy Messenger-üzenetet vagy SMS-t! Vagy hívjuk fel telefonon, ha igazi kapcsolatban vagyunk a veszteséget elszenvedővel!
Nagy a vesztesége embertársainknak. Merjünk együttérezni velük! Merjünk sírni értük!
