Interjú Ács Dominika fuvolaművésszel

Elolvasási idő: 12 perc
Elolvasási idő: 12 perc
Rövidített interjú Ács Dominika fuvolaművésszel a Baptista Rádió Arts’ok című műsorában elhangzottak alapján.

Hogy vagy? Mivel foglalkozol mostanában a járványhelyzet okozta körülmények között?

Köszönöm, jól vagyok. Aktívan telnek a mindennapjaim, amiért nagyon hálás vagyok, mert tudom, hogy ez sok embernek nehéz időszak. Világszinten borította fel ez a helyzet mindannyiunk életét, de hála Istennek zenészként aktív tudok maradni. Vannak lehetőségeim kifejezni magam, játszani, projekteken dolgozni. Sok feladatom van. A Zeneakadémián doktori iskolás vagyok, ezen kívül játszom a Győri Filharmonikus Zenekarban, tanítok is és csinálom a szabadúszó dolgaimat.

Bogányi Gergely zongoraművésszel közös zeneakadémiai koncerted lesz. Hogyan készülsz erre?

Tudatosan építem fel a napomat, hogy minden szempontból a legfelkészültebb legyek. Fizikálisan és mentálisan is nagyon megterhelő egyórás zenei anyagot végigjátszani. Bírni kell levegővel, testi erővel, ugyanakkor szellemileg koncentráltan végig követni a darabot és érzelmeket közvetíteni. Nagy feladatok ezek. Ezért szigorúan tartom magam a menetrendemhez. Először befújok, majd elkezdek a darabokkal foglalkozni. Beosztom magamnak, hogy hányszor szeretnék végigmenni megállás nélkül a műveken, hogy koncertszintre tréningezzem magamat. Ez is része a felkészülésnek, hogy koncerthelyzetbe képzeljem magam.

A koncerten Schubert Elszáradt virágok (Trockne blumen) című művét is fogod játszani. Szereted a romantikát?

Igen nagyon, habár Schubertnek ezt a darabját nem gondolom kifejezetten romantikusnak. Ez egy nagyon nehéz zene, amelynek az egyszerűségét kell megkeresni, és abban rejlik az igazság. Szenvedélyes embernek tartom magam, nehéz bánni az érzelmeimmel. Fontos, hogy megfejtsem, Schubert mit akart közölni ezzel a darabbal. Ezért foglalkozom az eredeti dallal, hogy ezt megértsem.

Hogyan gondolkodsz a művész zenei formálásának szabadságáról?

Úgy gondolom, hogy abban a szigorú konzervatóriumi rendszerben, amelyben felnőttem, vannak a zenei és a technikai tudásnak alapvető pillérei. Ezek a hivatásunk részei, amelyekhez tartom magam. A fejlődési folyamat része minél többet megismerni zenei korszakokról, szerzőkről, stílusokról. Viszont figyelek arra, hogy ne analizáljam túl a darabokat, ne kontrolláljam túl magamat, mert az megfosztana a művészi szabadságtól. Ebben lényeges az arányokat megtalálni. Ahogyan a tudás növekszik, az ember rájön, hogy mennyire keveset tud, másrészt szabadságot is nyer általa.

Fontosnak tartod, hogy szavakkal is megszólítsd a közönséget?

Nagyon fontosnak tartom. Misszionáriusa vagyok annak, hogy le kell dönteni a falat az előadó és a közönség között azzal, hogy megszólítom őket. Fontos, hogy a közönség valóságosan érezze, hogy része a koncertnek, hiszen a tőlük kapott impulzusok a színpadon abszolút hatással vannak ránk, előadókra. Emiatt is más minden egyes koncert.

Beszéljünk a kezdetekről! Volt egyszer egy karácsony, amikor azt kérted ajándékba a szüleidtől, hogy elkezdhesd a zenetanulást.

Igen, de őszintén szólva nincs sok emlékem arról, hogyan alakult ki bennem a vonzalom a zene iránt. A lényem része volt a zene kisgyerekkorom óta annak ellenére, hogy nem zenei környezetben éltem. Mégis korán kimondtam, hogy zenével szeretnék foglalkozni, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert ők végig támogattak ebben. Bár nem voltak a zenei pályáról tapasztalataik, de látták bennem az elhivatottságot, és tudták, hogy én akkor tudok boldog lenni, ha ezen az úton maradhatok. Hét-nyolc évesen kezdtem el furulyát tanulni szülőfalumban, Noszlopon, amikor pedig elég nagy voltam már, akkor a szüleim elengedtek Ajkára, ahol Kovács Imrénél kezdtem el fuvolázni. Később, 14 évesen Budapesten a Weiner Leó Konzervatóriumban folytattam a tanulmányaimat Horgas Eszternél. A Zeneakadémián Sebők Erika volt a tanárom, illetve volt egy évem Salzburgban a Mozarteumban, ahol prof. Henrik Wiese növendéke voltam. Nagyon kiváltságos helyzetnek érzem, hogy ilyen kiváló tanárokat tudhatok magam mögött.

Napi négy-öt órát gyakorolsz. Hogyan alakult ki ennek a gyakorlata benned?

Viszonylag természetes folyamatban alakult ki ez bennem kisgyerekkorom óta. A legtöbbször örömömet lelem a gyakorlásban, hogy mindennap egyre jobb és jobb lehessek, és hogy napi szinten feszegessem a határaimat. Ezeket kihívásként élem meg. Akkor tudok a leghatékonyabb lenni, ha nagy rajtam a teher. Talán a természetemből fakadóan nem okozott számomra nehézséget a szigorú és következetes napirend kialakítása és betartása.

Alapvető derű, jókedv és vidámság árad belőled. Honnan van ez benned? Gondolkodtál már ezen?

A saját derűmről nem szoktam gondolkodni, de fontosnak tartom, hogy az ember pozitív maradjon nehéz helyzetekben is, másrészt a derű alapvetően a családomból fakad. A szüleim derűs emberek, és a családdal töltött időm mindig nagyon jó és minőségi. Az emberek közelsége inspirál engem, és ez önmagában okot ad a derűre.

 A határaid feszegetése a sportban is jellemző rád. Maratont is futottál már. Hogy történt ez?

Ez nem volt tervezett dolog, csak sodródtam az árral. Édesapám maratonra készült egy nyáron, és én vele tartottam az edzésekre, majd ott ragadtam, és végül óriási energiát adott nekem a verseny. Nem gondoltam, hogy a célba érés hatalmas emocionális élményt fog jelenteni. Másrészt megtapasztaltam a testem erejét a futás során, ami nagyon fontos, mert zenészként a testemnek is készen kell lennie a színpadi szolgálatra. Az is érdekes, hogy zenében elég nehéz a teljesítményt mérni, futásnál azonban viszonylag egyszerű. Amikor a futásban le tudom győzni a határaimat, az nagyon jótékony hatással van a fizikális és a szellemi szintemre egyaránt. Ez segít engem abban, hogy merjek egyre nagyobbat lépni az életem más területein is. Egyébként pedig sok nehéz időszakon vitt keresztül a futás.

 Noszlopi lány vagy, és a mai napig otthonodnak tekinted a szülőföldedet. Mi a legnagyobb erénye annak a vidéknek számodra?

A mai napig a szívem odahúz haza, és ha szoktam álmodni az otthonról, olyankor Noszlopról álmodom, pedig már 11 éve nem lakom ott. A környezet és az emberek legjobb értelemben vett egyszerűsége, az értékek, amiket képviselnek, ahogyan élnek, abban van egy olyan letisztultság és gondolkodásmód, ami hozzám nagyon közel áll. Ezt a viszonyulást a szülőfalummal sohasem szeretném elveszíteni, mert az identitásom nagy része onnan származik.

A mindennapok rutinját hogyan egyezteted össze a pályáddal?

Nehezen. Sokszor küzdelmes, mert ez is nagy fegyelmezettséget igényel. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a zene olyan szinten hat az ember szellemére, lelkére, ami folyamatosan jelen van. Amikor egy fontosabb projekt, koncert, előadás van, olyankor a művész olyan más állapotba tud kerülni, amely teljesen magával ragadja, és ilyenkor frusztráló a mindennapok rutinjára, a számlabefizetésre vagy a porszívózásra gondolni. Ennek ellenére figyelnem kell, hogy tudjam a civil életemet élni, és nem begubózni a saját művészi világomba. Könnyű azt érezni, hogy az én dolgom a legfontosabb, de igyekszem fejlődni és tudatosan odafigyelni a szeretteimre és az egyéb dolgaimra azokban az időszakokban is, amikor nagyon sokat zenélek.

Ez a fajta tudatosság segítségedre lehet a családi élet és a művészeti pálya összehangolt működtetésében is. Lehet, hogy ez egy következő lépcsőfok lesz az életedben?

Igen, tervezem és gondolkodom ezen. Előre látható, hogy nagyon nehéz lesz a karrier és a család együtt. Meg kell találni a szerepek egyensúlyát, és jó társra kell lelni. Biztos vagyok abban, hogy a megfelelő társsal a különböző női szerepek sok figyelemmel, türelemmel és szeretettel tudnak egymás mellett működni.

Jellemző rád az összművészeti gondolkodás. Mely művészeti ágakat érinti ez?

Balatonfüreden minden évben részt vettem egy olyan összművészeti mesterkurzuson, amelyet Horgas Eszter vezetett. Ezeken gyerekkorom óta azt szívtam magamba, hogy használnom kell a tehetségeimet, amiket kaptam. Számomra előadóként a legfontosabb az üzenet, amit át akarok adni. Ehhez kell megtalálnom az eszközöket. Az összművészeti előadásaim zenei részében a fuvolát és az éneket használom. Emellett a kortárs tánc és a színművészet jelenik meg. Ezeket nem lehet egy szinten tartani, mert mindegyik művészeti ág egy külön életet igényelne, de igyekszem ezeket együtt fejleszteni a lehető legmagasabb szintre. Az elsőbbség mindig a fuvoláé marad természetesen.

Hogyan tapasztalod Isten vezetését a pályádon?

Tudom és látom, hogy a pályámon mennyi vezetés és támogatás van, amit én Istennek tulajdonítok. Minden feltételt megkaptam ahhoz, hogy erre a pályára menjek, a családot, amelybe születtem, az elhívást a pályára. Ezek nem az én érdemeim, de innentől kezdve az én felelősségem. Amikor nehézségeim vannak, és kérdéseim, akkor utólag mindig összeáll a kép, hogy mi miért történt, és rájövök, hogy minden jól történt. Nagy felelősség jól dönteni bizonyos helyzetekben, és jó embernek maradni, tisztességesnek, őszintének. Ehhez tudni kell bízni abban, hogy Isten terve az egyetlen igazság, mert azon kívül minden más hiábavaló. Amikor könnyebb, jó időszakok vannak, olyankor pedig tudnom kell a földön maradni és hálásnak lenni a dolgokért, amelyeket kaptam és átélhettem.

Mit gondolsz a művészet és a misszió kapcsolatáról?

Aki színpadon van, közvetít egyfajta lelkületet, spiritualitást, amely hatással van az erre érzékeny közönségre. Minden pillanatban nem lehet arra gondolni a munkám során, hogy ez egy misszió, de a tudatom egy részében ott van ez a gondolat. A pandémia kezdetén történt velem, hogy átértékelődött a zenei szolgálat lényege bennem. Mivel egy ideig csak templomi szolgálataim voltak, nagyon felértékelődött bennem ennek zenei és spirituális ajándéka. Hálás vagyok ezért az időszakért.

A Wesselényi Utcai Baptista Gyülekezet tagjaként mit jelent számodra a gyülekezet közössége?

Nagyjából három-négy éve járok oda. Befogadó, kedves, érzékeny, támogató, bátorító gyülekezet, és meglepően sok benne a művész ember. Tudom, hogy bármikor otthonra lelhetek ebben a gyülekezetben, ott állnak mellettem, elismernek, szeretnek és mintegy védőháló vannak mögöttem. Nagyon hálás vagyok azért is, mert a vezetőség támogatja a magas színvonalú zenei szolgálatokat, és ezekhez biztosítják a feltételeket is.

Fuvolaművészként megszemélyesítetted a Varázsfuvolát Mozart operájában, Almási-Tóth András rendezésében. Milyen hatással volt rád, hogy eljátszhattad a hangszered szerepét?

Egy operavizsga keretein belül játszhattam el ezt a szerepet a Zeneakadémia Solti termében. Fantasztikus élmény volt. Ebben a rendezésben kitisztult a kép az opera címét illetően, ugyanis más előadásokban nem kap olyan nagy hangsúlyt a varázsfuvola, pedig Mozart ezt a címet választotta az operának. A varázsfuvola karaktere adja a misztériumát, a varázsát az egész operának, amely itt ebben az előadásban testet öltött, konkrét szereplővé vált. Valósággal átélhettem, hogy egy kicsit én vagyok a mozgatója az előadásnak. Nagyon kiváltságos dolog volt fuvolistaként valóságos szereplőnek lennem a színpadon az operaénekesek között.

A darabban egészen azonosulhattál a fuvolával azáltal, hogy eljátszottad. Mennyire váltál az évek során eggyé a hangszereddel?

Abszolút. Most a beszélgetés közben is egy karnyújtásnyira van tőlem a hangszer, és akkor érzem magam biztonságban, amikor ott van a közelemben. Olyan, mintha a szárnyam vagy egy végtagom lenne, annyira természetes már, hogy ott van. Az egyik legszorosabb kapcsolatom az életemben.

 

Murányi-Kovács Anita

A teljes interjú itt hallgatható meg:

https://share.transistor.fm/s/eff259e9

 

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp