Az a tapasztalat, hogy minél nagyobb keretbe sikerül elhelyezni életünk dolgait, annál könnyebb kezelni azokat. A legnagyobb keret: Isten szeretete. Mindig benne leszünk, mindig 100%-ot ad belőle. A másik ilyen keret: nem enged olyan helyzetet, amelyet ne bírnánk ki, sőt, a megoldásról is gondoskodik. A harmadik: semmi felől ne aggódjunk. A „semmi”-ben minden élethelyzet benne van. Olcsó humorral élve: ez nem semmi.

Nézzük, milyen élethelyzetekben használjuk ezt a különleges elemet, és miként lehet feltölteni.

Önmagunk változása

Ez aztán biztosan türelmessé tesz. Egy tapasztalt lelkész azt mondta:

az Úr egyszerre csak két-három területtel foglalkozik az életünkben, s ha ott jól vizsgázunk, akkor jön egy újabb „tantárgy”.

Ha mindent ránk borítana, amiben változnunk kellene, azt nem bírnánk ki. Ő is türelmes, és mi is megtanulunk türelmesnek lenni magunk felé. Persze kegyelem magunk irányába, és szigor mások felé – látni ilyet is, de ez ritka. Ha gerendákkal kell foglalkoznunk, az türelmessé és mások iránt megértővé tesz.

Kisgyerek edzők

A kisgyerekek a legjobb edzők, kiképzők a türelem elsajátításában.

Eleinte nem tud beszélni, de hihetetlen erővel sírni, azt nagyon. 110 decibellel bömböl, amit fél percig lehet halláskárosodás nélkül elviselni. Nyekereg, sír, bömböl, sikít – és egy idő után megszokod. Tágul az elviselőtartályod.

A másodiknál picit még berezonálsz, a harmadiknál és azután ismerősként üdvözlöd. Hangedzett leszel.

Növekvő gyerekek

Összesen 400 ezer kérdést tesz fel, a négyéves kislányok csak abban az évben 100 ezret. Mire beletanul, hogy a papírlapon szép az elefánt, de filccel a tapétán nem, addigra sokat fejlődsz türelmileg.

A kamasz coach

Briliáns képzést kaphatsz tőlük.

Két percen belül beszélsz egy felnőttel és egy nagycsoportos óvodással is, és mindkettő szeretné, ha komolyan vennéd.

Hozza a legképtelenebb ötleteket, ingben megy a fagyba, és hőemelkedéssel bárhova. Mindent jobban tud nálad, jó lesz, ha összeszeded magad. Ahogy egy híres író fogalmazott: „16 éves koromban azt gondoltam, semmire se jó az apám. 20 évesen felfedeztem, hogy mennyit fejlődött az öreg.”

Férj/feleség elemlemerítése

Ő van a legközelebb hozzám, és más, mint én. Nem azért, hogy bosszantson, hanem hogy kiegészítsen. Ehhez idő kell, hogy rájöjjek. Az összetartás kulcsa: a felejtős megbocsátás. Ez sokszor alkalmazandó, és remekül fejleszti a türelmet. Az is, amikor (újra) nem teszi meg, amit szeretnék, és (ismét, még mindig) azt teszi, amit nem szeretnék, vagy úgy mondja, ahogy az nem jó nekem. Az is használ a türelem fejlődésének, ha rájövünk, hogy neki – más felállásban – ugyanazt kell átélnie, amit nekem, amikor elviseli a negatív, még változtatandó szokásaimat, jellemvonásaimat.

A türelemre szükség van a munkatársaid, szomszédaid, rokonaid, vezetőid és beosztottaid felé is. Szép és speciális formái a türelem gyakorlásának az ellenszenves stílusú gyülekezeti társaid.

Visszatérve a tágabb keretre: Isten pont annyi türelmet igénylő helyzetet hoz az életedbe, amennyit – az ő segítségével – kezelni tudsz. Áttételesen a Mester küldi, hogy formáljon általuk.

Még akkor is, ha az ellenség okozza a bajt, ami szívja az energiádat. Fogyhat az erő, de a türelem akkor is kitarthat, ha totál fáradtak vagyunk, és ilyenkor venne igénybe valaki vagy valami.  A gonosz egyik módszere, hogy kifárassza a hívőket. Ezt fel kell ismerni, és elimádkozni magunktól. Az igénybevétel alatt azonban mindig töltsük fel a türelmünket!

És akkor aki kiborul, hálás lesz, ha te nem hisztizel, nem csapkodsz, nem kiabálsz, nem készülsz ki, hanem nyugodt maradsz. Minél eszementebb helyzetben, annál nagyobb erővel adsz jelzést a téged formáló Jézusról.

Mert ő újra és újra tanított, bemutatott, értelmezett, biztatott, erőt adott. A tür-elemet tölti a gyakorlás, a megfelelő idejű imádság és maga a bennünk levő Szentlélek is. Ez kell a szeretethez, mert az nagyon türelmes.

Az ígéretek megvalósulásáig is türelem kell, de a várakozás alatt próbáljunk meg aktívak lenni!

Mert: „ne legyetek restek, hanem kövessétek azokat, akik hit és türelem által öröklik az ígéreteket.” (Zsidók 6,12)

Türelem, fog ez menni nekünk.

The post Újratölthető Tür-elem appeared first on IgeIdők Magazin.

Gyermekmisszióban szolgáló testvérekkel beszélgetve néhány komoly tévhitre hívták fel a figyelmemet, amivel szembesülnek a szolgálatuk során a gyülekezetben. Most ezekre reflektálva szeretnék érvelni amellett, miért fontos, hogy a gyülekezetben legyen gyermekmisszió.

„A gyerekek nem tudnak megtérni”

Baptista körökben, mivel a felnőtt, hitvalló bemerítkezést hangsúlyozzuk, vannak, akik szkeptikusan állnak hozzá a gyerekek megtéréséhez, és emiatt nem tartják fontosnak a gyermekek felé való evangelizációt. A kérdés általában az, hogy egy gyerek tud-e felelősségteljes, életre szóló döntést hozni. Bizony, gyakran előfordul, hogy emberek gyerekként válaszolnak egy megtérésre való hívásra, de aztán később, ahogy alakul az életük, különböző hatások érik őket, csalódnak, vagy megváltozik a világlátásuk, és elhagyják a gyermeki hitet. Vagy van, hogy egy gyerek akár többször is előremegy az évek során, ha valamilyen előrehívás van.

Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy mennyire komoly az ilyen megtérés. Egyáltalán ez megtérés?

Azt gondolom, hogy ezek fontos kérdések. Nagy a felelőssége annak a személynek, aki tanítja a gyermekeket: nagyon kell figyelnünk a szavainkra, mit mondunk, milyen evangéliumot hirdetünk. Például tisztáztuk-e, hogy nem attól lesz megtérés, hogy valaki előremegy vagy elismétel egy imádságot, hanem ha bocsánatot kér a bűneiért az Úr Jézustól, és elhiszi, hogy Jézus valóban képes ezeket eltörölni? Hogy ezzel a döntéssel azt választja, hogy Jézus lesz az Úr az életében, és ezek után neki engedelmeskedve akar élni? Ezeknek a formája lehet az előremenetel, kézfelemelés vagy az imádság, de nem a cselekedetek miatt lesz üdvössége az embernek, hanem a mögöttük rejlő hit által. Természetesen ezeket a komoly teológiai igazságokat el lehet és kell is mondani a gyerekek nyelvén. De fontos, hogy a teljes evangéliumot mondjuk el, tisztán és érthetően – ne áruljunk zsákbamacskát.

Nyilvánvalóan egy gyermek máshogyan gondolkodik, mint egy felnőtt. De a gyerekeknek ugyanúgy vannak érzéseik, lelki problémáik, küzdelmeik – ők is vágynak arra, hogy Isten helyreállítsa az ő életüket is: az „Isten alakú űr” az ő szívükben is ott van. Bár lehet, hogy ezt máshogy fogalmazzák meg, mint a felnőttek. Jézus nem véletlenül mondta: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Márk 10,14) Ez csak egy a sok igevers közül, amelyekben Jézus kiemeli, mennyire fontosak számára a gyermekek. Sőt, példaként állítja őket elénk. Az Ige alapján nagyon egyet tudok érteni a régi gyerekdallal: „Jézus szeret minden kicsi gyereket…”

Ezek alapján én meggyőződéssel hiszem és vallom, hogy a gyerekek igenis meg tudnak térni.

Emlékezzünk Sámuelre vagy Dávidra, akiket gyermekként szólított meg Isten! Én magam is kilencéves koromban döntöttem el, hogy szeretném Jézust követni. Bár tinédzserkoromban volt hullámvölgy a hitemben, az elhatározásom alapvetően nem változott meg azóta sem. (Érdekesség, hogy tíz év múlva az öcsém is éppen kilencévesen hozta meg ezt a döntését…) Sok más embert is ismerek, aki gyermekként tért meg. A Biblia és a saját tapasztalatom alapján azt gondolom, hogy ha Isten megszólít gyermekeket, egyértelmű, hogy a gyermekek tudnak válaszolni is a hívásra. Sőt, sokszor tapasztalom, hogy a gyermeki hit sokkal őszintébb és mélyebb, mint a felnőtteké. Ezért tartom fontosnak, hogy a gyülekezet végezzen evangelizációt a gyermekek irányába, és vegyük komolyan az ő döntéseiket – fektessünk időt és energiát abba, hogy meghallgassuk, mi van bennük, és meglássuk, hogyan bontakozik ki az ő hitük. Bemeríteni nem kell gyermekeket, de lelkigondozni, kísérni az ő hitlépéseiket mindenképpen. Ebben nagy felelőssége van a gyülekezetbe járó fiataloknak, felnőtteknek. Ez vezet a következő ponthoz.

„Vasárnapi iskola = gyermekmegőrzés”

A vasárnapi iskola vagy gyermekbibliakör nagy múlttal rendelkezik a baptista gyülekezetekben. Ezeken az alkalmakon általában a vasárnapi istentisztelet előtt vagy alatt van lehetősége a gyermekeknek igei üzenetet hallani és közösséget építeni a gyülekezetbe járó többi gyerekkel. Sokan itt tanulják meg azokat az igeverseket, aranymondásokat, amelyek aztán életük végéig kísérik őket. Gyakori emlék lehet még a gyülekezetben való szolgálat, amivel itt ismerkednek meg a gyerekek.

Mindamellett, hogy sokan természetesnek gondolják a vasárnapi iskola működését a gyülekezetben, sajnálatos tendenciák figyelhetők meg számos közösségben. Egyre kevesebb szolgálattevő vállal feladatot ebben a szolgálatban. Férfiak különösen kevesen vannak ezen a területen. Sok gyülekezet küzd az utánpótlással: az évtizedek óta hűséges, rutinos tanítók kiöregednek, megfáradnak, de nem látják, ki venné át a helyüket. Másfelől, a szülők részéről sem feltétlenül prioritás, hogy a gyermekek eljárjanak ebbe a közösségbe. Az pedig kifejezetten káros hozzáállás mind szülői, mind tanítói, mind gyülekezeti részről, ha úgy kezeljük a vasárnapi iskolát, hogy az csak gyermekmegőrzés.

Ha így tekintünk erre a szolgálatra, nem látjuk meg a benne rejlő lehetőségeket és a felelősséget, amit ez a munka jelent.

A gyermekmisszió lehetőség arra, hogy bevezessük a legkisebbeket a Biblia és a gyülekezet világába.

Meggyőződésem, hogy ha úgy tekintünk a vasárnapi iskolára, a gyülekezeti gyermekfoglalkozásokra, hogy azokon keresztül hatással szeretnénk lenni gyermekeink életére, beléjük akarunk fektetni, akkor annak lesz eredménye. Ez egy nagyon jó módja annak, hogy azokat a gyerekeket, akik tesznek lépéseket Isten felé, továbbkísérjük. Feltehessék a kérdéseiket, megtapasztalják a gyülekezet és a testvérek törődését, szeretetét: ez egy olyan közösség legyen, ahol a szolgálók Isten szeretetét közvetítik a gyerekek felé. A Biblia ismeretében pedig olyan alapokat van lehetőségünk lefektetni, amelyek egész későbbi életüket meghatározhatják! Gyülekezetben felnőtt emberek talán nem is veszik észre, micsoda áldás az, ha már régóta ismerik a Bibliát, és tisztában vannak a „nagy képpel”! A Bibliát olvasni, megismerni, elmélyedni benne nagy munka – hosszú ideig tart. Különösen akkor, ha úgy kezdi el valaki, hogy még sosem olvasta. Nagy előnyt jelent, ha valakinek felnőttként nem a nulláról kell kezdenie, hanem vannak alapjai, és elmerülhet a részletekben! Végül, mivel a gyerekek a felnőtteket utánozzák, kimondhatjuk, hogy a gyermekekkel foglalkozó szolgálók egész hozzáállása, viselkedése hatással van az őket követő, rájuk felnéző gyerekekre. Van lehetőségünk hiteles példát állítani eléjük, mit jelent Krisztus követőinek lenni. Hallanak-e minket imádkozni? Látják, hogy bocsánatot kérünk, ha valamit elrontottunk? Elmondjuk nekik a saját életpéldánkat, hogy a mi életünkben hogyan jelenik meg a hit? Ez csak néhány példa arra, hogy milyen sok lehetőség rejlik a gyermekekkel való foglalkozásban.

Láthatjuk, hogy ha így készülünk a vasárnapi iskolára, az sokkal nagyobb szellemi előkészületet és munkát igényel, mint ha csak gyermekmegőrzésként tekintünk erre a szolgálatra. Ezért fontos, hogy nagyon becsüljük meg és támogassuk azokat a testvéreinket, akik hétről hétre vállalják ezt a felelősséget, feladatot a gyermekeinkért! Ez a gyülekezeti szolgálat jár az egyik legnagyobb elköteleződéssel. Ráadásul az ember ritkán látja meg azonnal ennek a gyümölcsét, eredményét. Tehát ez egy magvetés, ami állhatatosságot és hitet igényel.

„A nyári táborozás nyaralás”

Az előző ponthoz nagyon hasonlít ez a téveszme. Ahogyan a vasárnapi iskola sem csupán gyermekmegőrzés, hanem szellemi munka, ugyanez igaz a táboroztatásra is.

A tábor egy olyan különleges lehetőség az évben, amikor összegyűlhetünk akár az ország több részéről, és a gyerekekkel együtt élve, mély kapcsolatokat építve, sok közös élményt szerezve tudjuk megosztani a hitünket.

Életre szóló barátságok kötődhetnek ilyen táborokban. Természetesen az is cél, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, és ezért sok játék, program van. De ezeknek a megszervezése, előkészítése, lebonyolítása, a gyerekek biztonságának biztosítása óriási felelősséget jelent azoknak, akik szervezőként segítenek a táborban. Fontos, hogy a gyülekezet és különösen a szülők ezt felismerjék, és ne úgy tekintsenek a tábor szervezőire, mint akik nyaralni mennek a táborba. Ezek a szolgálók az idejüket, pénzüket és sok energiájukat áldozzák arra, hogy mások gyermekei megismerhessék Istent, és kapcsolatokat építhessenek. Fizikailag és szellemileg is igénybe veszi őket ez a szolgálat. Ezért kívánatos, hogy a gyülekezet lehetőségei szerint biztosítsa a tábor anyagi és szellemi hátterét, ezzel is kifejezve támogatását a szolgálók irányába. Számtalan olyan bizonyságtételt hallhatunk, amelyben emberek elmondják, hogy ilyen táborokban adták át életüket Krisztusnak. A táboroknak pontosan ez a célja, nem kevesebb.

„Pedig gyerekként járt vasárnapi iskolába…”

Gyakran hallok szülőket panaszkodni, hogy a gyerekük végigjárta a vasárnapi iskolát, járt táborokba, de fiatal korára eltávolodott a hittől. Hogy lehet, hogy járt ezekre a helyekre, de mégsem tért meg? Itt fontos tisztázni azt, hogy a szülő és a szolgálattevők mindent megtehetnek a gyerekekért, de végső soron a döntést nem tudják helyettük meghozni. Ahogyan a felnőttek sem azért üdvözülnek, mert minden vasárnap eljárnak imaházba, a gyerekeknek is saját döntést kell hozniuk Jézus követéséről. De itt meg kell jegyeznem, hogy a gyerekek szellemi nevelése nem korlátozódik a vasárnapi iskolára. Azt látom, hogy vannak szülők, akik úgy küldik a gyerekeket ilyen programokra, hogy „majd ott megtanítják nekik ezeket a dolgokat”. Pedig az igazság az, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni a szülők szerepét a gyermekek hitéleti nevelésében. A gyülekezeti szolgálatok csak kiegészíteni tudják azt, amit a gyerekek otthon kapnak.

Gyülekezeti felállásban a gyermekmissziót végző szolgálóknak az a feladatuk, hogy a szülők mellé álljanak, támogassák őket ebben – nem az, hogy helyettük végezzék el ezt a szolgálatot. A gyerekek azokat a mintákat, viselkedésformákat, kérdéseket, problémákat fogják hozni magukkal az alkalmakra, amelyekkel otthon szembesülnek. Kimutatások igazolják, hogy ha a szülők nem aktívak a hitükben, és nem mutatnak példát, nagyságrendekkel kisebb az esély arra, hogy a gyerekeik megtérjenek. Különösen romboló hatású tud lenni az, hogy ha a gyülekezetbe járást úgy terhelik a gyerekekre, hogy közben otthon az ellenkezője történik annak, amit ott hallanak. Ezért fontos, hogy a szülők vállalják a saját felelősségüket a nevelésben, és ezt ne akarják áthárítani a missziómunkásokra. Legyenek egymást támogató partnerek!

„Bezzeg a mi időnkben…”

Végül egy olyan szempont, ami az idősebb generációkat vonja be a gyermekmisszióba. A generációk közötti feszültségek sok problémát okozhatnak a gyülekezetekben. Ezek megjelenhetnek a gyermekmisszióval kapcsolatos elvárásokban is. Gyakran előfordul, hogy az idősebb generációk nosztalgiával gondolnak vissza azokra az időkre, amikor még minden jól működött a gyülekezetben… A gyerekek fegyelmezettek voltak, sokan jártak, rendszeresen szolgáltak, elmondták az aranymondást… Veszélyt jelent az, ha a gyerekeket elvárások céltáblájává teszik a gyülekezetben.

A gyermekmisszió egyik legnagyobb kihívása az, hogy a felnőtteknek meg kell tanulniuk a gyerekek fejével gondolkodni, a gyerekekkel az ő nyelvükön kommunikálni. Aki ezzel komolyan elkezd foglalkozni, hamar rájön arra, hogy a gyerekek ma teljesen más világban élnek, mint amilyen a mi gyerekkorunk volt. Még másabb, mint a korábbi generációké. Más hatások érik őket, más szokások veszik körül őket, más nyelvezetet használnak, más játékokat játszanak, más meséket néznek, más zenéket hallgatnak, másfajta nehézségeik vannak… Nem nehéz kitalálni, hogy ilyen körülmények között nem lehet mindent úgy csinálni, mint régen. Erre nem szabad érzéketlennek lenni, mert különben nem fogunk tudni kapcsolatot építeni és lelkigondozni. A szolgáló egyik legfontosabb tulajdonsága a megújulásra való képesség, az alkalmazkodás képessége. Nem az üzenetet kell megváltoztatni, sőt, azt nem szabad megváltoztatni. De a módszereinket szükségszerű, hogy igazítsuk a gyerekek szükségeihez, különben elveszítjük őket. Jó, ha a gyülekezet ebben megértő, támogató hátteret tud biztosítani. A legjobb az, ha a gyülekezet egy családias közeg, ami vonzza, nem pedig elijeszti a gyerekeket. Az idősek sokat tudnak ehhez hozzátenni imádságaikkal és a gyerekek felé való nyitottságukkal, kedvességükkel.

Láthatjuk tehát, hogy a gyermekmisszió egy nagy elköteleződést és sok kreativitást, odaszánást igénylő szolgálat. Ne becsüljük alá a benne rejlő lehetőséget, és támogassuk mindenben azokat a testvéreinket, akik ezt a szolgálatot végzik! Fektessünk bele gyermekeink jövőjébe, és vezessük őket Jézushoz, aki őket is hívja magához!

The post A gyermekmisszió jelentősége a gyülekezetben appeared first on IgeIdők Magazin.

A hajam – bár éjszakára össze volt kötve, most mégis – kissé kócosnak hat, amiképpen a kiszabadult szálak lógnak, tekeregnek erre-arra, és a homlokom jobb oldalán – akárcsak egy bocinyalás – égnek áll egy jókora karéjban, majd kanyarodik tovább a kontyolt hajtömegbe. A párna redői nyomot hagytak az arcomon, és a szemeim sem nyíltak még ki igazán, hajnali hat óra van. Kissé mintha nyúzott lennék – biztosan nem reklámoznám a házon kívül ezt az énemet, fogalmazódik meg bennem a gondolat – és semmi kedvem elindítani a napot.

A redőny félig felhúzott kilátása is azt kiabálja felém a borús időjárás által, hogy nincs hová sietni.

Nem volt egyszerű az éjszaka. Nem is lenne ezzel baj, ha zsinórban nem a harmadik kizárólag pihenésre szánt idő végezte volna az áldozatok oltárán. Az egyik gyerkőc nagyon küszködhet a fogával, háromszor ébredt sírva, és sokáig kellett ringatni mindahányszor, mígnem újra álomba zuhant. Ezzel elment a fél éjszaka. A másik elégedetten aludt úgy ötig, de aztán vágyott egy kicsit az anyai közelségre, hát mit volt mit tenni, ölelő karjaimba zártam a kicsit, úgy pihentünk egy órácskát. Persze tudom, most ráncolja a homlokát az olvasó, és teszi a kétségtelen megállapítást arra vonatkozóan, hogy ha így csinálom, majd jól hozzászokik a gyerek, hogy mindig átjöhet… de aludni is kell valamikor!

Azzal nyugtatom magam, hogy e mozgalmas éjjelek után nem csoda, ha most a gondolataim is nehezen látnak napvilágot, és azért sem vagyok hibáztatható, amiért a megszületett észrevételeim is egészen sötét színezetben tetszelegnek. Ennek megfelelően ásítok egyet egészen koordinálatlanul bele a nagyvilágba, közben kissé megnyújtom a törzsemet, majd kifújva a levegőt, nyöszörgő hangot hallatva adom tudtára a köznek a fáradtságom tényét.

A gyerekek ennek ellenére fülig érő szájjal, szemmel láthatóan kipihenten, hangosan szólongatva hol engem, hol egymást, erélyesen püfölik a tányérral az asztalt, és a kanál végét rágcsálva jelzik, hogy most már jó lenne, ha valamit a szó szoros és lehetőleg finom értelmében is harapni lehetne. Nyúlok is a kalácsért, vékonyan megkenem vajjal, gondosan ráhelyezem a szalámit, és apró katonákat formálok, hogy a kis szájacskák testhezálló falatokra leljenek. Szeretettel nézem végig, ahogy jóízűen nyammognak, néha viccesen forgatom a szememet – belül talán kicsit dühbe is gurulok –, miközben játékba hajlik a falatozás, és a földön landolnak a vajas darabok. Arra gondolok, hogy már megint takaríthatom össze a csatateret – ahogy mindennap minimum ötször –, de mindeközben gyönyörködöm ezekben a kis életvidám emberkékben, amint pezsegve élvezik a maguk kis csínytevéseiket, végül is pedig hamar el is illan belőlem minden rossz érzés.

Egyszerűen csak csodálom a piciny történéseket és az egész miliőt, ami körülvesz mindenek ellenére és mindenért.

Egy pillanatra felülemelkedek a csendéletből, kilépek a saját érzéseim igencsak hullámzó mivoltából, és a langyos kávémat megkavarva rádöbbenek, hogy mennyire nem számít, hogy áll a hajam, vagy mit viselek éppen. Nem érdekes, hogy pillanatnyilag mennyire vagyok kipihent vagy háládatos, mihez van vagy éppen nincsen kedvem – és még ha néha vajas is a padló, vagy elkapatom a gyereket – az Isten annyira szeret engem mindenek ellenére és mindenért! Annyi sok csoda vesz körül! Annyi ajándékkal el vagyok halmozva! Az otthon melegét élvezve élhetem mindennapjaimat, hűséges, szerető, gondoskodó férj mellett ébredhetek mindennap, és két kis gyermeket is ránk bízott az Atya. Nem nélkülözünk semmilyen téren, mindig finom étel jut az asztalra. És bár nincs sok pénzünk, éppen elegendő, de gazdagabbak vagyunk a legcsillogóbb vagyonban bővelkedőknél, hiszen a béke és a szeretet pótolhatatlan kincse a miénk. Mindaz, ami megadatott, tükrözi a Mindenható jóságát.

Őt nem zavarja a reggeli kép, melyet nyúzott önmagam mutat, nem gurul méregbe, ha sem a környezetemben, sem pedig a fejemben nincs rendezettség, nem vonja kétségbe, ha fáradt és nyűgös vagyok. Alkalmatlanságomat látván felvértez erővel, ha kell, kipótol és megújít. A szükség idején gondoskodik, és nem haragszik, ha sokszor úgy érzem, túlnőnek rajtam a feladatok, és elfeledkeztem arról, hogy ő ura ennek a helyzetnek is.

Ő csak szeret mindenek ellenére és mindenért.

Visszacsöppenek e rövidke csendességemből a valóságba, hiszen a hangos szó már azt jelzi, hogy itt bizony vége a reggelinek, igenis igyekezzek lépést tartani az akaratok diktálta tempóval. A piciny kis lábacskák csakhamar szaladgálni kezdenek, siető léptek vesznek irányt a könyvespolc felé, kezdetét veszi az igazi élet. Kipakolnak, eldobálnak, összetépnek, felmásznak, ugranak, gurulnak, mindezt eleven pajkossággal, cinkos mosollyal arcukon. Aranyosak és veszélyesek, szépek és olykor bosszantóak – sóhajtok nagyot, és karolok a reggeli zsivajhoz csatlakozó férjem derekába –, de a mieink, szeretett gyermekeink. Ajándékul adta őket a Mindenható, mintegy kölcsönbe, megőrzésre, földi életünk idejére. És mennyi érzést adott velük együtt a szívünkbe: féltést, szeretetet, megértést, aggódást, odaadást, dühöt, örömet, bánatot és megannyi varázslatot.

Micsoda jutalom ez! Gyermekeit adta nekünk az Isten, hogy gyermekeiként hozzá hasonlatos módon osszuk meg szeretetünket szülőként, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha néha fáj, akkor is, ha közben nem sok marad belőlünk. Odaszánjuk testünket – a várandósság idején –, időnket, energiánkat – nap mint nap, ha kell, éjjel is – szeretetből, önzetlenül. De mindez semmi ahhoz képest a meg- és felfoghatatlan szeretethez képest, amit Isten adott nekünk, és ad mindennap érdemünktől függetlenül, mindenek ellenére és mindenért.

Ezen gondolatok mentén a „sanyarú sorsom” miatt neheztelő érzéseimet kissé elszégyellve, törökülésbe helyezve lábaimat felkucorodok a kanapéra, és férjem ölelésében megpihenve, a játszó gyermekeink nyüzsgő körében – soknapos, kínzó fáradtságom ellenére – egy megmagyarázhatatlan jó érzés fog el. Ez az igazi kegyelem – mindenek ellenére, és a hála – mindenért.

The post Mindenek ellenére és mindenért appeared first on IgeIdők Magazin.

The post LelkiSÉF kid – Húsvéti tojásfestés appeared first on IgeIdők Magazin.

MIT TEGYÜNK SZÜLŐKÉNT, HOGY EZT A BIZTONSÁGOT GYERMEKÜNK MEGKAPJA?

1. Továbbra is törődjünk magunkkal is, tápláljuk lelkünket-elménket mindazzal, ami biztonsággal, jó érzéssel, erővel és tenni akarással tölt fel! A krízis miatt lehetőleg semmit ne vonjunk meg magunktól, amit eddig is tettünk a jóllétünk érdekében (reggeli elmélkedés, ima, fizikai mozgás-edzés, nyugodt étkezés, pihenés, séta, beszélgetés mélyebb témákról-gondolatokról, olvasgatás, délutáni kávézás-teázás, vendégeskedés stb.)! Tegyünk meg mindent, ami az élet és Isten iránti bizalommal tölt el, ami lenyugtat, ami inspirációt ad, ami összekapcsol másokkal is! Feltétele ez annak, hogy gyermekünk erősnek érezzen és lásson minket, hisz ez a legfontosabb számára. Csak ezt megszerezve lássunk a következőknek!
2. Ha van olyan tennivalónk, amit az otthonunk, szeretteink jövőjének biztonsága érdekében meg kell tennünk, ne habozzunk, de ne is kapkodjunk, hanem lehetőleg nyugodtan végezzük el, például bevásárlás, javítás, tartalékolás, változtatás a befektetéseinken stb. Ezekbe a feladatokba is nyugodtan vonjuk be gyermekünket!
3. Mérjük fel és tervezzük meg reálisan, hogy a háború következményeivel küzdő emberek közül kiknek és hogyan akarunk és tudunk segíteni! Válasszunk ebben olyan formát, amihez nagyrészt értünk, és amire valóban szükség van, például adomány, tolmácsolás, szállítás, tanítás, befogadás stb.! Segíteni akarásunk ne legyen túlzó, ne uralja el teljesen a családi életet, hanem természetes részét képezze a mindennapjainknak, hogy gyermekünk a korának megfelelően és egyszerűen vehessen ezekben részt!
4. Lehetőleg ezek alatt a közös tennivalók alatt beszélgessünk magáról a háborúról is gyermekünk korának megfelelően (ne külön, túl hangsúlyosan csak a háborúra koncentrálva)!
5. Estéinket tervezzük meg előre, hogy gyermekünk álomba kerülését biztonságossá tegyük! Hívő szülőknek nagy segítség ebben is az elalvás előtti közös imádkozás.
6. Maximáljuk azt az időt, amit a háborúval kapcsolatos informálódásra, tájékozódásra fordítunk! Az információszerzésünknek legyen megbízható, fő forrása! Semmiképp ne azt lássa gyermekünk, hogy mindenfélét összeolvasunk, szörfözünk a hírek tengerén! Minél előbb kössünk ki egyetlen megbízható forrásnál! Erre valamelyik megbízható karitatív szervezet mintául szolgálhat.
7. Óvakodjunk attól, hogy a háború kapcsán újra és újra a vádaskodások és a bűnösök hangoztatása uralkodjon el az otthonunkban, hisz a háború igazi mozgatói tőlünk nagyon messze élnek! Ez maradjon a politikusok dolga! Nekünk azzal kell foglalkoznunk, hogy nekünk mi a teendőnk (ahogy nagy- és dédszüleink is gondolták a háború idején).

(Akinek mindehhez inspiráció kell, annak ajánlom Az élet szép c. olasz romantikus drámát!)

VÉGKÖVETKEZTETÉS

Nem önző – sőt igazán segítő – az a szülői attitűd, amely először azzal foglalkozik, hogy saját belső biztonságát és lelki erejét akarja magának megszerezni újra meg újra, hiszen ezek hiányában nincs mit átadnia gyermekének.

Kiemelt kép:

The post SZÜLŐK, GYEREKEK ÉS A HÁBORÚ appeared first on IgeIdők Magazin.

Szinte minden hazai településnek van egy telepe, lehet, csak pár házból áll, de van, hogy több ezren lakják. Debrecen egyik ilyen városrésze – amelyet korábban az itt működő gyárról Téglavetőnek is nevezetek – a Nagysándor-telep, amelynek a benépesítői a 19–20. század fordulóján a legszegényebb társadalmi rétegek voltak. Mindez kihatott a század utolsó évtizedeire is, hiszen még akkoriban is esetenként 3-4 generáció is együtt élt.

Az itteni megélhetést nehezítő körülmények közé szinte egységesen felsorolható volt a nyugdíjaskor, az alacsony iskolázottság, szakképzetlenség, egészségügyi problémák, a családok túlzott gyermekvállalása, családtervezés teljes hiánya. A társadalmi normáktól eltávolodva, sok esetben azokkal szemben élték mindennapjaikat. Mára a helyzet sok ponton változott, javult, de akkoriban, amikor Szalay-Rácz Edina friss diplomásként megérkezett a telepi iskolába, amit csak „Nagysanyinak” hívtak, ez volt a jellemző.

„Azonnal mély vízbe kerültem, magyart tanítottam és emellett osztályfőnök is lettem, illetve a munkaközösség vezetője. Bizonyos szempontból azonban könnyebb volt itt tanárnak lenni, mint máshol” – mondja Edina, én pedig eltűnődőm, hogy vajon miben is lehetett itt bármi könnyebb, ezért fokozott figyelemmel hallgatom tovább:

„Egy nagyon szegény, nagyon nyomorult gyerekközeg volt itt, vegyesen magyarok és romák. Azonban az a tisztelet, együttműködés, amit részükről és a legtöbb család részéről a pedagógusok irányában megtapasztaltam, már akkoriban is szokatlan volt.

Rendszeresen jártunk családokhoz, ahol a szülők többségének a nyolc általános végzettsége sem volt meg. Sok esetben nem értették a tanulás fontosságát, ha nem akart a gyerek iskolába menni, akkor bújtatták, de volt, amikor feladatot adtak neki, és a kisebbekre kellett vigyáznia.”

Mit tehet ilyenkor egy pedagógus?

„Folyamatosan mentem és dicsértem a gyereket, hogy milyen ügyes, tehetséges, mutattam az iskolai munkáját, hogy lássák be, kár lenne otthon tartani. Mindemellett a gyerekeknek is igyekeztem kedvet csinálni az iskolába járáshoz, a tanuláshoz.” Ennek egyik jó példája az István a király című bábelőadás volt, amit mai eszével, tapasztalatával már nem biztos, hogy be merne vállalni, mondja Edina. Szerencsére akkor nem riadt meg a saját ötletétől, és így tulajdonképpen korát megelőző módon élménypedagógia segítségével oktatta a telepi gyerekeket.

„Volt egy kiváló kollégám, matematika–technika szakos tanár, aki hihetetlen ráérzéssel készítette el bábként az István a király című rockopera szereplőit. Mi pedig nekiálltunk a gyerekekkel a darabot színre vinni. Nem ment gyorsan, egy év is beletelt, míg felgördülhetett a függöny, és a szülők, osztálytársak, az egész közösség élvezhette az előadást. Azokat a gyerekeket is bevontuk, akik nem akartak aktív szereplői lenni a játéknak: ők készítettek hátteret a színekhez, segítették a díszletek mozgatását.”

A játék közben pedig tanultak észrevétlenül a korról, Istvánról, a pogány lázadásról, kereszténységről.

Mikor mégiscsak tovább firtatom, hogy milyen egyéb nevelési eszközöket kívánt meg a szegregátumban való oktatás, Edina elgondolkodva azt mondja, hogy igazából nem mást, mint amit ma is alkalmaznia kell: „Akadt olyan gyerek, aki annyira túlmozgásos volt, hogy nem bírta ki ülve a tanórát, ma egyébként egyre több ilyen és hasonló problémával küzdő gyerekkel találkozunk. Szóval ha őt köteleztem volna arra, hogy fegyelmezetten üljön, akkor végig ennek betartatásával telt volna az óra. Ehelyett megengedtem neki, hogy álljon, úgy, hogy a többieket ne zavarja, így tudott a társaival haladni.”

A kétezres évek elején megváltozott az iskola összetétele, összevonták az intézményt, először kisegítő, majd gyógypedagógiai iskolával. Mivel mindez magával hozta a szerhasználatot és az egyre durvább konfliktusokat, a szülők más tanintézménybe kezdték átíratni gyermekeiket. Érzékelhetővé vált, hogy a „Nagysanyi” az utolsó idejét éli…

„Sokat imádkoztam, hogy megtaláljam az utamat, éreztem, hogy ehhez a helyhez, ehhez a munkához már többet nem tudok adni.”

Ha most azt gondoljuk, hogy Edina ezt követően hátradőlt és csak várt, nagyon tévedünk. Akkoriban a munkája miatt már aktív kapcsolatban állt a gyermekjóléti szolgálattal, onnan érkezett a hír, hogy az egyik debreceni lakásotthon vezetőt keres. A szakellátásban dolgozni hivatás, és egyike a legnehezebbeknek, ezen területen belül is vannak olyanok, ahol naponta embert próbáló a feladat, ilyen a lakásotthon is. Hogy miért? Ezt majd egyszer, egy másik történetben elmesélem… Érthető hát, hogy megkérdezem a velem szemben ülő, halk szavú, higgadt, derűs asszonytól, hogy tudta-e, hogy mit vállal.

„Azt hittem, hogy igen, de hamar kiderült, hogy közel sem voltam mindenre felkészülve. Adminisztrációs terhek elképesztő mennyiségben, ezen túl vezetőként az étlap-összeállítástól a gyermekek mindennapjait meghatározó döntésekig minden az én feladatom volt.” És ezen túl – hiszen ők a lényeg – maguk az lakásotthon lakói: a gyerekek, akik közül volt ötéves és volt tizenkettő is. Mindegyikük számtalan traumával, kudarccal, bántalmazással a háta mögött. Edina amikor visszaemlékszik, felidézi azt a sikert, hogy az a 12 éves kisfiú, amíg ő ott volt, befejezte az általános iskolát, majd a középiskolát, majd ezt követően nekiveselkedett az egyetemnek is, és diplomával lépett ki a nagybetűs életbe.

„…kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután…”

A nyolc hosszú év alatt egyre inkább erősödött Edinában a vágy arra, hogy egy olyan közegben dolgozzon, ahol lehet az evangéliumot hirdetni és képviselni, ahol olyan módon fordulnak a gyerekekhez, ahogy azt a Szentírás megfogalmazza.

A Talentum az első, baptista gyülekezet által létrehozott és fenntartott iskola Debrecenben, bár mikor ezt mondom, beszélgetőtársam korrigál, hogy Isten által létrehozott ez az intézmény.

A megalakulást követően Edinának még várakoznia kellett arra, hogy a vágyott munkahelyen kezdhessen el dolgozni, hiszen kezdetben csak alsó tagozat működött. Úgy emlékszik vissza, hogy hamar elterjedt a híre, hogy kis létszámú osztály fog itt indulni, így sok olyan szülő kereste meg akkor az iskolát, akinek gyermeke igényelte ezt a családias, gondoskodó légkört.

Az akkori elsősök azóta nyolcadikosok lettek, Edina pedig igazgatóhelyettes, aki azt gondolja, nem az az elsődleges, hogy a gyerekek a város elit gimnáziumába felvételt nyerjenek. Sokkal inkább fontos az, hogy ott folytathassák tanulmányaikat, ahol szeretnek lenni, és az oktatási intézmény képességeiknek megfelelő.

Az ide járó gyerekek között vegyesen van baptista, református, pünkösdi, sőt, hitet nem gyakorló család gyermeke is.

Az igazgatóhelyettes asszony szerint jól van ez így, ahogy mondja, ez is szükséges az intézmény elfogadó, toleráns légköréhez. A szülők számára nem kötelező a gyülekezeti életbe való bekapcsolódás, de a tanárok örülnek, ha érdeklődnek és részt vesznek a közösségi alkalmakon. A szülők pedig élnek ezzel, sőt, nemcsak az alkalmakon vesznek részt, hanem magában az iskolában is otthonosan mozognak. Itt nem szükséges az előzetes bejelentkezés, ha valaki beszélni szeretne a gyermekét tanító pedagógussal, megteheti a tanítás előtt vagy után. Valószínű, hogy emiatt a sajátos légkör miatt is nő az ide járó gyermekek száma.

„Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk!”

Természetesen a gyermekek evangéliummal történő megismertetése az intézmény egyik alapvető célja, ennek jegyében minden nap áhítattal kezdődik az osztálytermekben: „A gyülekezet lelkipásztora minden hét végén készít egy áhítatot, ezt használjuk fel a kollégákkal. Minden nap első órájának 10-15 percét ennek szenteljük. Ennek során felolvasok egy rövid igeszakaszt, néhány gondolatot, majd a gyerekek elmondják az észrevételeiket. Mindig vannak megnyilatkozások, imakérések: nemrégiben egy édesapa elveszítette munkáját, és hónapokig imádkoztunk érte. Amikor elhelyezkedett, felhívott bennünket és megköszönte az imatámogatást.”

Igen, a hétköznapok problémái itt is jelen vannak, a gyerekeknek az itteni megnyugtató, biztonságos közeg sokat segít ezek feldolgozásában.

„A gyerekek elmondják, milyen nehézségekkel küzdenek a családok, megosztották velünk, hogy féltek, amikor tetőzött a Covid-járvány, féltek attól, hogy a szülők elveszítik a munkájukat, vagy megbetegszenek. Mindezt velük nem beszélik meg, hiszen azzal, úgy gondolják, tovább terhelnék őket. Igyekszünk nekik segíteni, elmondani, hogy milyen apróságokkal tudnak otthon segíteni, vagy azt adjuk értésükre, hogy mutassák ki feléjük az érzelmeiket, ezzel már segítettek is.”

A beszélgetés végéhez közeledve az aktualitásokról kérdezem Edinát, aki látható lelkesedéssel számol be arról, hogy sikerült életre hívniuk az iskolaújságot, amely a Kincsesláda nevet kapta: „Több rovatunk van, hitéletről, iskolán túli időtöltésről, sportról, de helyet adunk a kezdő költők, írók szárnypróbálgatásainak is. A cikkek jelentős részét maguk a gyerekek írják, a rajzokat, illusztrációkat is ők készítik. Érzékelhetően nagyon élvezik az alkotás folyamatát, a szülők pedig rendkívül büszkék a gyermekeikre.”

Kihívások persze mindig adódnak, a Talentum jelenleg férőhelyproblémával küzd, hiszen nincs elég osztályterem.

Az önkormányzat az iskola rendelkezésére bocsátott egy közelben levő családi házat, amelyet átalakíthatnak, így legalább egy osztályteremmel bővülnének. Jól tudjuk, hogy lesz ezzel munka, nem is kevés, de az itt dolgozók, a fenntartó gyülekezet jól tudja, hogy minden eredményért igencsak meg kell dolgozni, és azt is vallják, hogy akik az Úrban bíznak, erejük megújul…

Szöőr Bea

The post Személyt nem válogatva… appeared first on IgeIdők Magazin.

Velünk többször megtörtént: ballagunk haza, elmesél valamit az óvodából egy gyerekről, aki csúnyán viselkedett.

Beszélgetünk, mit gondolunk, mit érzünk, és eszembe jut, hogy van egy hasonló történet a Bibliában vagy például a kedvenc hívő gyerekkönyvében. Lecsapok a kínálkozó alkalomra. „Képzeld, hasonlóról a Biblia is ír… – említem meg –, elolvassam neked, hogy mit? Kíváncsi vagy, Jézus erről mit mondana?” Lehet, hogy azt mondja, nem, de sebaj, azt már felfogja, és elteszi a kis fiókjába, hogy azok a történetek a „nagy fekete könyvben” talán nincsenek messze az ő életétől sem.

Azután itt vannak a szólásmondások, amiket használunk. Én nem szívesen tanítottam aranymondásokat a lányomnak, mert sokszor nem értette a szöveget. De vannak jó rövid mondások, közmondások, amiket a hétköznapi beszélgetések során sokszor idézek, és ezek között vannak egyszerű igeversek is:

Amit akarsz, hogy cselekedjenek veled mások, azt tedd velük te is.

A szeretet nem irigykedik… a szeretet türelmes… stb.

Sajnos még nem törekszem rá elég tudatosan, hogy beépítsem ezeket a mindennapi beszédembe, pedig tudom, hogy ez egy jó eszköz, ugyanis most már a kislányom is idézgeti a mondásokat – akár engem is figyelmeztetve…

A leggyakrabban emlegetett segítségünk a bibliaiskola, óvodáskortól a tinédzserkorig. Nálunk is többféle korcsoportos bontású csoport létezik a gyülekezetben, de az én gyermekem abba a ritka típusba tartozik, akinek ez nagyon nem testhez álló forma volt. Szerette a kézműveskedést, a rejtvényeket, de nem szerette a szövegfeldolgozást, az aranymondást, vagy hogy más gyerekek előtt kérdeznek tőle, akár a legegyszerűbb személyes dolgokról, például: Mi volt a legnagyobb örömöd a nyári szünetben?

Ezt úgy próbáltam oldani, hogy ott ültem vele hétről hétre a gyerekfoglalkozáson, magam is segítve a bibliatanítónak, amiben csak lehetett.

A csemetém azonban – hiába jártunk nagyjából négyéves korától hétéves koráig, sehogy sem kedvelte meg ezeket a programokat. A tanítókat és a többnyire fiú csoporttársakat sem ismerte annyira, hogy komfortosan érezze magát.

Végül feladtam a próbálkozást, mert emlékeztem rá, hogy gyerekkoromban én is nagyon berzenkedve ültem végig a hittanórákat. 6-7 éves voltam, amikor beírattak, végigcsináltam, de a vezetőhöz nem tudtam kötődni. Egy csomó lelkiismeret-furdalást belém táplált a hittan, de nem éreztem meg Jézus szeretetét felém. Édesanyám kedvéért eljártam a foglalkozásokra két évig, de 16 éves koromig aztán be se tettem templomba a lábam. Tinédzserként találkoztam először valódi, hívő katolikusokkal, és végül csak az egyetemen egy újjászületett lány miatt fordultam újra Isten felé, és tértem meg.

Anyukaként így mindig az lebegett a szemem előtt, hogy nem lehet valakire ráerőltetni a hitet,

mert mi is utálnánk, ha valaki állandóan a fülünket rágná: De neked meg kell ismerned ezt az embert, olyan jó fej, vagy olyan híres, az nem lehet, hogy te nem akarsz róla semmit tudni…

Ezért azt, hogy kötelező Jézusról tanulni, messziről kerülöm a gyereknevelésben. Kötelező iskolába járni, otthoni dolgokban részt venni, sportolni, fogat mosni, lefeküdni időben, de Jézusról tanulni, na nem, az kiváltság, az egy fantasztikus lehetőség. Ő nem tananyag, hanem az élet legnagyszerűbb ajándéka. Természetesen az iskolában nem erkölcstanra, hanem hittanra jár, ott teljesíteni kell a követelményeket, de úgy hallom, szereti és ragyogóan helytáll.

Természetesen minden gyerek más karakterű, sok szempontot érdemes mérlegre tenniük a szülőknek, amikor döntenek például a vasárnapi iskoláról.

Nálunk is felmerült egy új érv, mely a koronavírus után másfelé billentheti a mérleget. Most lassan tízéves a lányom, és megfordult a fejünkben, hogy talán ha újraindul az élet a gyüliben, akkor mégis kötelezővé tesszük a gyülis bibliaiskolát, de csak azért, mert az én gyermekem hajlamos minden új vagy nem komfortos dologtól távol tartani magát. Őt be kell lökni néha szituációkba ahhoz, hogy megértse, hogy ez a javára van. A kortárs csapatból pedig, amely azóta örvendetes módon lányokkal is bővült, nagyon szeretnénk, ha nem kopna ki, mert szüksége van hívő barátokra is.

Folytatjuk…

The post Megszerettetni a Bibliát, de hogyan? – 4. rész appeared first on IgeIdők Magazin.

Közösségünk nőtagjai nevében a Baptista Női Misszió vezetői személyesen is kifejezték nagyrabecsülésünket Dr. Rigler Ilona főorvosasszonynak azért a hiánypótló munkáért, amit munkatársaival együtt a gyerekek lelki egészségért végeznek, és az egészségügyi dolgozók koronavírus-járvány során tanúsított helytállásáért.

A Faludi utcai Mentálhigiénés Központban tavaly 16.000 esetben kaptak a gyerekek lelki segítséget az ott dolgozó munkatársakon keresztül. Sok gyerek érkezik hozzájuk más intézményekből is konzultációra, diagnózisért. Mindent megtesznek azért, hogy a gyerekek a lehetőségekhez képest – akár az egészségügyi kereteket meghaladóan is – a legjobb segítséget kapják. Jelenleg is épp egy egész hetes mentálhigiénés tábor zajlik tinédzsereknek.

Az adományt diagnosztikai eszközök beszerzésére fordítják. Mivel gyerekekkel dolgoznak, az egyik leghatékonyabb játékterápiás eszközük a Világjáték, amiből jelenleg csak egyetlen egy áll rendelkezésükre, így a munkatársak csak előre egyeztetve tudnak alkalmanként a gyerekekkel abban a terápiás szobában dolgozni, ahol ez a játék található. Most a baptista nők adományából egy újabb Világjátékot is be tudnak szerezni majd.

Köszönjük mindazoknak, akik támogatásukkal is hozzájárultak ehhez!

Ezúton köszönjük a Baptista Szeretetszolgálatnak is, hogy segített az online adománygyűjtésben, és az összegyűlt közel 650.000 Ft-os összeget kiegészítette.

The post Együtt a gyerekek lelki egészségéért appeared first on IgeIdők Magazin.

Nos, én megfogadtam a tanácsát, és beszereztem ezt a könyvet. Nem bántam meg!

Ajánlom mindenkinek, aki még gyermekvállalás előtt áll, mert ha felkészültebb vagy, kevesebb meglepetés érhet. Annak is, aki most van benne a sűrűjében, mert jobb később, mint soha. És annak is, aki körül már nem ugrálnak gyermekek, de szeretné fejleszteni a saját érzelmi intelligenciáját!

A kezdőkulcs ugyanis nem a gyermekekben, hanem a szülőkben rejlik.

Ahogy azt a könyv egyik szereplője megfogalmazta: ,,Olyan ez, mint a biztonsági utasítások a repülőgépeken. Előbb neked kell felvenned az oxigénmaszkot, hogy segíteni tudj a gyerekednek.” Érzelmileg intelligens felnőttek tudnak stabil, jó teljesítőképességű, problémamegoldó és egészséges gyermeket nevelni. Ehhez azonban tisztában kell lennünk a saját nevelési stílusunkkal, és tudnunk kell azt, hogy az érzelmi fejlesztés technikája elsajátítható és tanulható!

John Gottman öt lépésben foglalja össze azt az utat, melyen keresztül közelebb kerülhetünk a gyermekek érzelmi világához, és jobban megérthetjük, hogy olykor miért dühösek vagy szomorúak. Vagy hogyan élik meg az elkeserítő, ijesztő helyzeteket, amelyekből – valljuk meg őszintén – már gyermekkorban is bőven van részük!

• Az első lépés: legyünk tisztában a gyermek érzelmeivel (ehhez nem árt, ha saját érzelmeinkkel sem állunk hadilábon, de nagyon jó gyakorlatokat ad erre is a szerző)
• Második lépés: ismerjük fel az érzések megnyilvánulásában azt, hogy most van lehetőség közelebb kerülni a gyermekhez, és megtanítani valamire (nem pedig eltávolítani a közelünkből)
• Harmadik lépés: hallgassuk meg együttérzően, és ismerjük el a gyermek érzéseinek jogosságát (ugye milyen jó érzés, amikor velünk is így tesznek?)
• Negyedik lépés: segítsünk a gyermeknek abban, hogy meg tudja nevezni a saját érzelmeit
• Ötödik lépés: jelöljük ki a határokat, miközben segítünk a gyermeknek megoldani a problémát

Ez a metódus így leírva hosszúnak és bonyolultnak tűnhet, mondjuk egy reggeli sietős készülődés és hisztikitörés közben, mégis vannak stratégiák és mondatok, amelyek előbbre vihetik a nehéz perceket is. Például: ,,Zaklatottnak vagy szomorúnak tűnsz… Áruld el, mi a baj… Rosszul érzed magad, mert… Tudom, mit érzel… Mit tegyek, hogy jobban érezd magadat?” Az ilyen és ehhez hasonló mondatok sok gyakorlással automatikussá válhatnak, és egy idő után már a gyermek maga is tudni fogja a megoldási menetet.

Persze az érzelmi fejlesztés nem jelenti azt, hogy megszűnnek a családi viták, sem a fegyelmezés végét nem jelenti, de ha azt akarjuk, hogy gyermekünk kezelni tudja az érzéseit, meg tudjon birkózni a stresszel, és egészséges kapcsolatokat tudjon kialakítani, akkor példát kell adnunk neki a negatív érzelmek kinyilvánításában is, és útmutatást kell kínálnunk neki. Ahogy azt a Példabeszédek könyve is mondja:

„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Példabeszédek 22,6)

Kérjük folyamatosan az Úr támogatását ehhez a feladathoz, de nagy segítség lehet az ajánlott könyv is szemléletes példáival és hasznos tanácsaival.

John Gottman és Joan DeClaire könyve a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban.

The post Gyerekek érzelmi intelligenciája. Nevelés szívvel-lélekkel appeared first on IgeIdők Magazin.

Sorozatunk előző részeiben már érintettük a példamutatás fontosságát. Nagy felelősség ez, odaszánást és következetességet igénylő feladat. Pál apostol írja: „Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban, és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” (2Timóteus 1,5) Timóteus családja görög volt, ahol az Úr Jézusról szóló tanításoknak nem voltak gyökerei. A nagymama és az édesanya életpéldája mégis olyan hatásos volt, hogy idővel Timóteus is Krisztus követője akart lenni.

A példaadás talán a leghatékonyabb nevelési eszköz, és az élet minden területét áthatja. A jellemet meghatározó tulajdonságokat nagyrészt tanulással sajátíthatjuk el. Ilyen tulajdonságok például a figyelmesség, a tisztelet és az őszinteség. Ezeken a területeken nagyon meghatározó a szülők és a nevelők példája.

Mi mindenben kell példát mutatnunk gyermekeinknek? Kulcsfontosságú, hogy megtanítsuk a szerepüket és a feladataikat. Felnőttkorukban meghatározó lesz, amit otthonról hoznak. A szülői példát önkéntelenül is viszik magukkal.

Asszonyként a feleség és az édesanya szerepét, férfiként pedig a férj és édesapa szerepét kell bemutatnunk, illetve átadnunk gyermekeinknek. Felvetődik bennem a kérdés: Milyen feleség és édesanya vagyok? Azt a szerepet töltöm be, amit Isten eltervezett számomra? Gondoskodom a családról? Szeretettel fordulok és szolgálok férjem és gyermekeim felé? A férfiak felelőssége is óriási.

Érdemes feltenni a kérdést: Szeretem-e a feleségem? Vezetem-e a családot? Családfőként felvállalom-e a felelősségeimet? Töltök-e időt a párommal és a gyermekeimmel? És milyen példát mutatunk gyermekeinknek mint házaspár? Látják-e és érzik-e, hogy szeretjük és tiszteljük egymást? Látják-e, hogy egység van közöttünk? Hordozzuk-e egymás terhét? Hogyan oldjuk meg konfliktusainkat? Figyelünk-e egymásra? Fontosnak tartjuk-e a másik véleményét és érzéseit? Fontos-e számunkra a házasságunk? Stb. Tegyük fel magunknak ezeket a kérdéseket, és vizsgáljuk meg, vajon jó példát mutatunk-e gyermekeinknek! A következő generáció van ránk bízva.

Gyermekeink előtt a hívő életet is be kell mutatni.

Látniuk kell, hogy élő kapcsolatunk van a mindenható Úrral, hogy szeretjük őt, és hogy a követése számunkra nagyon fontos. Idetartozik a bibliaolvasás, az imádkozás, a gyülekezettel való kapcsolatunk és az Istennek való engedelmesség kérdésköre. Törekedjünk arra, hogy életünk igazi istentisztelet legyen! Mindebben nehéz hűségesnek és következetesnek lenni. Van, amikor én is azon kapom magam, hogy napok telnek el mély egyéni csendesség nélkül, a Kedvessel is elmarad a közös igeolvasás és imádkozás a rohanó hétköznapokban. De fontos az, hogy törekedjünk minderre.

Vajon a gyermekeink a tanácsainkat vagy a példánkat fogják követni?

Azért imádkozom, hogy ez a kettő – a példa és a tanács – egy és ugyanaz legyen. Gyermekeink egyen-egyenként döntenek majd, de példánkkal és imádságainkkal segítenünk kell nekik az Istennek tetsző életet választani. Azt, hogy a mi értékeink gyermekeink számára is értékek lettek, akkor látjuk meg igazán, amikor majd ők a saját gyermekeiknek adják át azokat.

Selmeczi Ottilia

Folyt. köv.

The post „Miért”-ek és „Hogyan”-ok a gyermeknevelésben – 3. rész appeared first on IgeIdők Magazin.