Pünkösd másnapján tikkasztó nyári meleg köszöntött Felső-Magyarország lakóira. A hőség egyedül akkor mérséklődött valamennyire, amikor a nap alkonyba hajlott. Az Eger-patak mentén két sovány tehén vontatott – a város irányába – egy ponyvás szekeret, melyen egy szegény család utazott. A vászon hűvösében jóízűt aludt a három életerős legény, apjukkal egyetemben. A családfő hiányzó mutatóujjú jobb kezével egy üres pálinkásbutykost szorongatott és mindannyiuk közül ő horkolt a leghangosabban. Az igavonó állatok irányítása így a feleségre, Bala Zoltánnéra hárult. Mivel bátyjai elmarták maguk mellől, kényszerűségből édesanyja mellett utazott a bakon a tizenhárom éves, jégkék szemű és aranybarna hajú lánya, Mandula is.

A lány maga is el-elbóbiskolt, egyedül akkor élénkült fel, amikor a patak partján egy kisebb csoportosulás felé közeledtek. Nem lehettek többen harmincnál. Egy idősebb fekete ruhás férfi és két – saját korosztályába tartozó – fehér vászonba öltözött lány álltak a vízben, a többiek pedig a parton. A lányok meg sem közelítették az ő szépségét, és ez megelégedettséggel töltötte el. Nem is szentelt volna több figyelmet rájuk, azonban lénye legmélyén érezte, hogy akarva, akaratlan egy szent ünnep szemtanúja lett. Nagy volt hát a megdöbbenése, amikor pár német nyelven elmondott szót követően a vénség megragadta és a víz alá merítette a vörös hajú, szeplős lányt.

– Anyám! Megfojtja őt! – kiáltotta a helyéről felugorva Mandula. 

– Nyugodj meg, nem bántja! – mondta az anyja mosolyogva, s még a végére sem ért a mondatának, amikor a papféle már ki is emelte a vízből a leányzót. – Ezek „újkeresztények”! Nem csecsemőket keresztelnek meg, mint mi, kálvinisták, hanem kizárólag hitvallókat.

Mandula elképedve hallgatta, s épp kérdezni akart valamit, amikor hirtelen egy tizenöt-húsz fős legényekből álló lovascsapat robogott el mellettük. Az élen vágtázó szőke hajú, jóképű fiatalember gúnyosan ezt kiáltotta az ünneplőknek: 

– Fürödnek a merítkezősök! Legalább tiszták lesznek! – társai erre hangosan felröhögtek, majd az egész csapat szélvészként továbbszáguldott dél felé.

A kellemetlen közjáték nem szegte a kedvét a másik, fekete hajú és bíborszemű lánynak, akit bár szégyenpír égetett, mégis bátran követte társa példáját: ő is a víz alá merült, majd kiemelkedett a habokból. 

Mandula szerette volna alaposabban megnézni magának a tovatűnő fiúkat, ugyanakkor a szertartás is érdekelte.

– Ez nem eretnekség? Mit szólnak ehhez a pápisták, a lutheránusok és a mi papjaink? – kérdezte anyjától.

– Természetesen ellenzik! Mi mást tehetne egy igaz keresztény! – csattant fel az asszony. – Ha jól emlékszem, az országgyűlés többször is törvényt hozott a száműzetésükről – folytatta valamivel csendesebben.

– Akkor miért vannak még mindig itt?

– Mandula! Meg kell értened, hogy a határ közelében járunk. Az itteni várkapitányok nem válogathatnak. Sokszor olyan embereket kell a katonáik és a mestereik közé fogadniuk, akiknek az ország nyugalmasabb részeiben igencsak meggyűlne a bajuk a törvénnyel.

– Erőszaktevők és gyilkosok is lehetnek köztük?

– Nemcsak lehetnek, hanem vannak is. Hozzájuk képest az „újkeresztények” jámbor és becsületes emberek, ráadásul mesterei a kézművességnek. Egyedül a hitük különbözteti meg őket tőlünk, ettől eltekintve hasznos polgárai a hazánknak.

Mandula arcán megvetés árnya suhant át e szavakra, az anyja látta ezt, ezért hátrafordult, majd amikor meggyőződött róla, hogy „hites társa” még mindig a „kevésbé igazak” álmát alussza, suttogva hozzátette:

– Az „újkeresztényeknek” köszönheted, hogy nem nőttél fel apa nélkül! Talán épp az az öregember beszélte rá apádat, hogy fél évvel a nagy ostrom után illendő lenne hazatérnie a családjához. Nélküle még mindig az egri szajhák karjai közt vigasztalódna a mutatóujja és a katonai pályája elvesztése miatt.

A lányban egy világ omlott össze e szavakra. Gyermekkorának egyedüli biztonságát jelentő tartóoszlopa, a családja sértetlenségébe vetett hite hirtelen odalett. 

„Az nem lehet, hogy az én rajongva szeretett édesapám ilyet tegyen! Vagy mégis? Igazat mond az anyám, vagy csak bosszút akar állni az apámon, amiért az úgy döntött, hogy hátrahagyjuk a kényelmes Diósgyőrt, hogy magunkat megalázva egy Eger környéki bérleményért kuncsorogjunk?” Mandula maga sem tudta, mit gondoljon erről. Egy dologban azonban teljesen biztos volt: azok az „újkeresztények” nem lesznek a kedvencei.

*

Sötétedni kezdett, mire a szekérrel behajtottak a várkapun. Odabent hatalmas csődület fogadta őket. A nemrég látott lovascsapat tagjai ráérősen beszélgettek a környék lányaival, egyedül az aranyhajú vezetőjük volt feszült és nyugtalan. 

– Tamás! Te lettél a pünkösdi király, de királynőt még nem választottál! Mindjárt lemegy a nap! – mordult rá egy díszes dolmányba öltözött, tekintélyt parancsoló férfi, aki a vár vitézeinek a gyűrűjében állt.

– Ő Mágóchy Gáspár, a vár kapitánya! – mondta rekedtes hangon az apa, aki épp akkor ébredt az álmából, amikor a szekerük nyikorogva megállt. – Úgy kiszáradt a torkom, nincs valami innivalónk? – kérdezte, de a családjából senki sem figyelt rá, mindannyian az „uralkodót” nézték, akinek az arca felderült, amint meglátta Mandulát, és sebes léptekkel épp feléje indult. Mikor odaért hozzá, a kezében tartott rózsakoszorút a fejére akarta helyezni, ám visszariadt, amikor meglátta a kopott és több helyen foltozott ruháját, elnyűtt bocskorait. Arcára undor ült ki, miközben orra alatt ezt mormogta:

– Nincs szükségünk újabb rongyosokra a várban. Van belőlük épp elég! – azzal a koszorút odaadta a hozzá legközelebb álló fekete hajú lánynak, akinek az öltözetéről lerítt, hogy szülei vagyonos emberek. 

Miközben a polgárok tapsviharban törtek ki, Mandula alig bírta visszatartani a könnyeit. Tudta, hogy ez a „korona” őt illette volna meg, egyedül a szegénysége miatt esett el tőle.

„Még szerencse, hogy csak én hallottam, hogy mit mondott, mert különben a bátyáim összeverték volna. Nem mintha nem érdemelte volna meg a ficsúr, de akkor biztosan nem maradt volna esélyünk megszerezni azt a darabka nyavalyás földet” – gondolta magában keserűen.

– Otthon sosem gyakoroltuk ezt a szokást, mivel a lelkészünk túl pogánynak tartotta. Távol áll tőlünk ez a fajta termékenységvarázslat. Ne bánkódj hát, hogy az első itteni napunkon nem választottak meg az „uralkodónőjüknek”, próbálta bátorítani az édesanyja, aki érzékelte a lánya lelkében dúló vihart.

Mandula azonban vigasztalhatatlan volt. Szeretett volna „pünkösdi királyné” lenni. Vágyott a szőke hajú fiú és társai rajongására és a polgárok csodálatára. Szeretett volna részt venni ebben a fura „termékenységvarázslatban” is.

Ezzel szemben csak megaláztatásban és gúnyban volt része. Ugyanúgy, mint az „újkeresztényeknek”. Egy újabb közös pont velük. Egy újabb ok, hogy ne kedvelje őket.

Este, amikor nyugovóra tértek egy istállóban, a szalmán feküdve Mandula szemére sokáig nem jött álom. Gazdagságról álmodozott és a férfiak feletti hatalomról, mert akinek hatalma van, az mindent megtehet. Akár bosszút is állhat az őt ért sérelmekért. Ő pedig bosszút akart állni megszégyenítőjén, a „pünkösdi királyon”. Úgy érezte, hogy ezért képes lenne mindent odaadni. Érzelmei olyan erősek voltak, hogy azonnal felfigyeltek rá a „világ mögötti világban”, és a lelkéért rögtön harcba is szálltak egymással a Világ Világosságának és a Sötétségnek az erői.

Ez a „Fohász egy hajdanvolt nyelven” írás folytatása, amit itt érhetnek el:
https://www.igeidok.hu/kultura/fohasz-egy-hajdanvolt-nyelven

The post Mandula történetei 2. – Megszégyenítve appeared first on IgeIdők Magazin.

Készítette:

Magyarországi Baptista Egyház

Creative Christians Studios

IgeIdők Magazin 

Libamáj Brunch

The post LelkiSÉF Karácsony – Nutellás habtorta appeared first on IgeIdők Magazin.

mennyivel inkább nekünk – Krisztus követőinek szükséges ilyen odaszánt gondolkodással munkálkodnunk!

A nemzet aranyai mozifilmet megnézve tehát a rám gyakorolt hatáson gondolkodtam – hívő, keresztyén nézőpontból is. Milyen különleges, hogy emberek mit meg nem tesznek a győzelem érdekében (ez kiderül a már Netflixen is megnézhető KATINKA című alkotásból is)! A Szentírás lapjain is találunk erős emberekről, sportolókról szóló történeteket, hasonlatokat. Pál apostol találóan használja a versenyző képét a korinthusiakhoz írt első levelének 9. fejezetében. A „Verseny a hervadhatatlan koszorúért” feliratot kapott rész a következőképpen hangzik: 

24Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. 25Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. 26Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, 27hanem megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.

Mindenkinek ajánlom a film megtekintését, mely bár elég hosszú (kb. két és fél órás) egy percét sem untam! A lelki tanulságok mellett egy egészséges patriotizmust is fejleszt az emberben, mely valljuk be, igazán ránk fér, magyarokra. Nem ördögtől való dolog a konszolidált hazaszeretet, hazafiság – melyet e témakör segít felerősíteni. De most nem ezekről a nemes, úgy hiszem Istennek is tetsző érzésekről szól ez az írás, mégsem elhanyagolható szempont, sokszor vesztes, pesszimista és búskomor népünk életében. Merjünk – néha – büszkék is lenni! Persze csak, ha van mire. Keményékre és Kásásékra mindenképpen! Egy személyes vetületét még had meséljem el a történetnek. 

Néhány éve, pont covid előtt, pár ismerőssel, baráttal egy vízilabda válogatott mérkőzésen futottunk össze a többszörös olimpiai bajnok, legendás balkezes Dr. Kiss – Hulk! 🙂 – Gergellyel. Mondanom sem kell –  hisz a kép magáért „beszél” –, 190-esként is eltörpültem mellette. Az óriási emberben, „óriási szív” dobog. Mindenféle spoiler nélkül, számomra A nemzet aranyai című alkotásban az egyik legemlékezetesebb jelenet Kiss Gergő és Varga Tamás „kibékülése”. Ez azért volt kritikusan fontos, mivel bár különböző hazai klubcsapatokat erősítettek, mindketten a válogatottban játszottak anno egy időben. Egy magyar bajnoki meccsen történt csúnya verekedést követően orvosolni kellett ezt a feszültséget hazai kerettagokként. 

Ritkán látott és példaértékű volt az a bocsánatkérés és megbocsátás, ami köztük folyt!

Még akkor is, ha a sértett fél – Gergő – szerint nem lesznek a legjobb barátok; hatalmas dolog, hogy meg tudott bocsátani. Tamás pedig szinte könnyes szemmel meséli, hogy az egyik kulcsfontosságú olimpiai meccsen ez a Gergő adott neki centerbe gólpasszt, akit korábban keményen megütött. Mi nézők pedig látjuk a jeleneteket; mind a véres/verés részét, mind pedig az öröm/ünnep részét! Igen, bűn és vétek, megbánás és feloldozás! Életünk fontos részei. Isten is erre hív minket, hogy gyakoroljuk. Menjünk végig a folyamaton. Újra és újra – amikor szükséges.  

Bízom benne sikerült nem csak kedvet csinálnom a film megtekintéséhez, hanem a bocsánatkérés, megbocsátás, bátor újrakezdés, elszánt önfeláldozás útján való járásra bátorítani a kedves olvasót! Együtt egy csapatban – Istennel és hittestvéreinkkel. 

The post A magyar vízipóló néhány lelki tanulsága  appeared first on IgeIdők Magazin.

Itt lebeg a történet a köztudatban, visszaköszön a filmvászonról, mesekönyvekből, beszél róla hívő és hitetlen – afféle a priori posztulátumként –, amiképpen a „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” költői kérdésről is, de olyan kevesen ismerik igazán a mélységét, jelentőségét, még kevesebben hiszik és vallják Jézust megváltójuknak.

Húsvét ünnepén a csokitojást tojó nyúl, az ínycsiklandó füstölt sonka, ropogós fonott kalács, és a kölnivel a kezében vidáman kacarászó gyereksereg képei között valahol, talán a rádió vagy a tévé médiumán keresztül elhangzik az imént szóban forgó történet. Nem mellesleg csak úgy megszólal az evangélium halkan, szelíden, és csak némelyek hallják meg, némelyek figyelnek oda az üzenetre, és vizsgálják meg, mit is jelent az az üdvözítő ajándék, amit e kissé horrorisztikus, sciencefiction-szerű köntösbe csomagolt jó hír magában hordoz.

Mit olvashatunk a sorok között? Mi is történt pontosan, és miért? Miről szól az evangélium, és mi a jelentősége?

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”  – olvashatjuk a János 3,16-ban. Szeretet-áldozat, hit-ajándék: szópárok, melyek velős összefoglalását adják a megváltás titkának. A Biblia soraiból kiderül, hogy Isten annyira szerette, hogy sosem hagyta teljesen magára a bűnbe esett és a halál uralma alá került embert. Különféle módokon közelítve felé utat próbált nyitni számára újra és újra a szabaduláshoz. Az Úr több szövetséget is kötött az emberrel. A kegyelem szövetségének megkötésére maga az Atya Fia, Jézus Krisztus jött el személyesen, valóságos emberi testben. Ez az új szövetség az ő vére árán lehet ma is a miénk. Erről a szövetségről szól a húsvéti történet. Jézus Krisztus az ember képviselőjeként vállalta a felelősségét annak, hogy emberi vonatkozásban bemutatja az Isten tökéletes szentségét, és azt, hogy a megváltás által képes a bűnös embert is abba a helyzetbe hozni, amelyben hozzá hasonlatossá válhat.

Az a kegyelem – amit Jézus Krisztus vére által tudhatunk magunkénak – a hit által felülírhatja bűneinket.

Isten a tökéletes, bűntelen, egyszülött Fiát adta áldozatul a romlott emberiségért. A megváltás megtörtént, a bűneink árát Krisztus kifizette a keresztfán. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, ha megtérünk a mindenható Atyához, örök életünk lesz. Ez az az ígéret, aminek beteljesedéséért mindannyiunk magunk felelünk az életünkkel. Mennyivel könnyebb dolgunk van nekünk ma, mint az ószövetségi embereknek volt. A Szentlélek kiáradt, és ma már nincs szükségünk a „kijelentés sátrára” ahhoz, hogy az Úr szavát meghallhassuk, nincs szükségünk oltárra, amin vétkeink engesztelő áldozatát mutathatjuk be, egyedül Jézus Krisztus megváltására van csak szükségünk, arra, hogy ennek súlyát megérezzük, hittel elfogadjuk, és oltalmat leljünk benne/általa. Meg- és szinte felfoghatatlan csoda ez, melyről még keresztény emberként is olykor elfeledkezünk, ugyanarra a polcra tesszük, ahová azokat a dolgainkat, amelyeket csak alkalmanként használunk. Pedig mennyivel másabb színben menne végbe minden cselekedetünk, ha mozgatórugója a megváltásunk ténye, a kegyelem kiáradó jelenléte és a szeretet átölelő égisze lenne.

Jóllehet, a világ forgandósága, a teendők bokrossága nem engedi, hogy hosszas áhítattal gondolkozzunk az Úr Jézus szabadításán. Az ingerek, az azokra adott válaszok, a szokások, a hagyományok, a muszáj és a vágyak komoly deficitet okoznak mind az időnk, mind a kapacitásaink olvasatában. De én idén különösen szeretnék az ünnepi asztalnál hálát adni azért a csodáért, amiben élhetek, azért a kegyelemért, amit Krisztus kereszthalála által kaphattam az Atyától, és ami megengedi, hogy bűnös emberként mégis érezzem a mennyei szeretet erejét.

Szeretném, ha mindez a szeretet rászállhatna gyermekeimre, feleségemre, családtagjaimra, és ők is megtapasztalhatnák, átélhetnék az irgalom Istenének nagyszerű ajándékát.

Szeretném, ha lelki vezetőként példa lehetnék a rám bízottak számára, ha a Szentlélek szavaim és tetteim által utat törhetne feléjük. Szeretném, ha az evangélium halk szava, az a sokszor méltatlanul közhelyesnek tekintett történet nemcsak a háttérben szólna, hanem a középpontba kerülne – nemcsak az aktuális figyelem középpontjába, és nemcsak az ünnep alkalmából, hanem átjárná lelkünket, jelen lenne életünkben minden egyes nap.

Kiemelt kép: unsplash.com

The post Húsvét üzenete ma is aktuális appeared first on IgeIdők Magazin.

The post LelkiSÉF Karácsony – sült kacsacomb appeared first on IgeIdők Magazin.

The post Mózes – 1. rész appeared first on IgeIdők Magazin.

The post Papp János egyházelnök húsvéti üzenete appeared first on IgeIdők Magazin.

Inspiráló bibliaóra a Wessiben!

Előadó: Mikes Balázs
A legutolsó vacsora
Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora

The post Festményprédikációk – A legutolsó vacsora – VIDEÓ appeared first on IgeIdők Magazin.

Ahogy a fizikális életünkben is megválogatjuk étrendünket az egészség érdekében, fontos tanulság, hogy a lelki életben sincs ez másképp. A kritika nélküli netes „szörfözés”, ellenőrizetlen hátterű és forrású blogok megtekintése, fűnek-fának meghallgatása, majd befogadása veszélyes is lehet amellett, hogy sokszor halljuk, mennyi áldása is lehet az internet adta lehetőségeknek.

Ez persze kétségtelen, ugyanakkor a zárt gyülekezetek és otthonunkban rekedt lelkes hívek ontják magukból a jobbnál jobb vagy éppen kevésbé jó anyagokat. Exponenciálisan megugrottak az utóbbi hónapokban a videómegosztókon elérhető tartalmak, élő streamek. Kattintsunk csak a világhálóra vasárnap délelőtt, és tanúi lehetünk számos hazai és külföldi jelenidős közvetítésnek. 

Milyen szempontok szerint válasszunk magunknak lelki étrendet?

Pál ezt a felhívást intézi a thesszalonikai keresztényekhez: „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!” Ez rendkívül nehéz feladat, amikor a gyülekezet védőfalai „leomlanak”, és az otthonaikba „száműzött” hívekre van mindez a szelekció bízva. A választás, szelektálás érettséget feltételez.

Ezt húzza alá a Zsidókhoz írt levél szerzője is, mikor úgy fogalmaz, hogy „a nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek gyakorlott ítélőképességük van a jó és a rossz megkülönböztetésére”. Gyakorlottságra, edzettségre van szükségünk a lelki dolgok kapcsán is, és tisztán látásra annak tekintetében, hogy a stílus vagy forma másodlagos a tartalomhoz és a teológiához képest. Kulcskérdés, hogy mi magunk, családtagjaink, gyülekezeti testvéreink rendelkeznek-e kellő lelki érettséggel, immunitással a potenciális spirituális fertőzések kivédése érdekében. Ne restelljünk segítséget kérni megbízható lelki vezetőktől sem, akik az Ige alapján vigyáznak a lelkünkre (Zsid 13,17)! 

Annál is inkább, mert – valljuk be – hajlamosak vagyunk olykor egysíkú lelki étrendet „fogyasztani”.

Nagyon emberi dolog mindig Isten kegyelmes, elnéző voltáról elmélkedni, és a Szentírásból is azokat a bátorító, szép és kedves részeket kiragadni, amelyek „megmelengetik” a szívünket. Ugyanakkor az egészséghez bölcs változatosság szükséges, amit például a lectio continua módszere elősegít. Tanácsos tehát nemcsak ízlésünk szerint válogatni a tanítások közül, hanem engedni, hogy Isten ihletett igéje válogatás nélkül szólhasson hozzánk. Éppen az a rész, ami mondjuk következik. Olvashatjuk a Bibliát folyamatában, és hallgathatunk prédikációsorozatokat is! Így hosszú távon az arányok garantáltan a helyükre kerülnek. Van tehát az életünkben terület, ahol kimondottan jótékony, máshol pedig ártalmas a szelekció. Isten bölcsességére van ebben is szükségünk. 

Egy biztosan látszik. A vírusidőszak megrostálja az egyházat, és mondjuk ki, nem csak személytelenül: Isten az, aki ezen keresztül megrostálja gyülekezeteit! Ha igaz, ahogy John Piper fogalmaz Koronavírus és Krisztus című könyvében, hogy – idézem – „a koronavírust Isten küldte”, akkor nem véletlenül bekövetkezett, céltalan hónapokkal, hanem szándékolt időszakkal állunk szemben. Isten a hívő keresztények életében a most következő heteket is eszközül használja majd a megszentelődésünkben, az ő Fia képére való formálásunkban. A koronavírus spirituális kihívásai kapcsán megláthatjuk egyszerre felénk irányuló figyelmeztető, de mégis féltő szeretetét. 

Tóth Krisztián © 2021

The post A „spirituális COVID” veszélyei appeared first on IgeIdők Magazin.

Igehallgatókként pedig talán még az eddigieknél is nagyobb erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy meghalljuk Isten hozzánk szóló üzenetét.

Megtanulni használni a technikai eszközöket, kizárni a zavaró tényezőket, az Istennel és a gyülekezettel való kapcsolatunkat nem elhanyagolni, időt teremteni ezeknek a gyakran megsokszorozódott teendők vagy a korlátozott lehetőségek mellett…

Gyülekezetbe járó emberekként biztosan találkoztunk ilyen és ezekhez hasonló kérdésekkel, problémákkal az elmúlt hetekben, hónapokban.

Hogyan hallgassuk Isten igéjét? Úgy gondolom, hogy ez önmagában is egy nagyon izgalmas kérdés. A mostanában jellemző nehezítő körülmények pedig még aktuálisabbá teszik, hogy ezen elgondolkodjunk. Az a tapasztalatom, hogy a mögöttünk hagyott időszak sokunkat arra késztetett, hogy valamilyen módon szembesüljünk ezzel a kérdéssel:

mit is jelent számunkra valójában a gyülekezet, az istentisztelet, az igehallgatás?

Teológusként több gyülekezet életébe is belelátok mint rendszeres igehirdető és igehallgató. Igehirdetőket, lelkipásztorokat, technikusokat és egyéb szolgálattevőket látok, akik minden erőfeszítést megtesznek azért, hogy a gyülekezet lelki táplálékhoz juthasson. Tesszük ezt több-kevesebb sikerrel, a lehetőségeinkhez, tehetségeinkhez mérten. Igehallgatói oldalról azt látom, hogy vannak, akik még jobban elköteleződtek a közösségük felé, és bátorítják egymást a testvérek. Ezt jó látni és tapasztalni.

Ugyanakkor mégis az az általános tapasztalatom, hogy nagyon nehézzé vált a gyülekezeti élet szervezése. Sokan váltak passzívvá, érdektelenné. Mások elvárásokat támasztanak a szolgálattevők felé, ugyanakkor maguk még annyira sem vesznek részt a gyülekezet életében, mint eddig. Úgy látom, hogy ez komoly feszültségeket okoz.

Normál körülmények között is rendszeresen van ilyen feszültség a gyülekezet aktív és passzív tagjai között – ez most kiéleződni látszik, és ez olyan probléma, amellyel gyülekezetként szembesülnünk kell. Ebben pedig egy központi kérdés az igehallgatáshoz való hozzáállásunk.

Elmélkedésünk alapja oda vezethető vissza, hogy mint gyülekezeti tagok mit gondolunk egyáltalán a gyülekezetünkről.

Mi számomra a gyülekezet? Ebből következnek majd a további kérdések: mit jelent nekem az istentisztelet, és mit az igehirdetés? Azt hiszem, a jóléti társadalomban élő modern ember számára különösen nagy kísértés, hogy a gyülekezetre a fogyasztói társadalom szemüvegén keresztül nézzen. A gyülekezet a szolgáltató, az istentisztelet és az igehirdetés pedig a szolgáltatások, amelyeket kedvünk szerint igénybe vehetünk.

Nem akarok senkit se megsérteni, de gyakran ez a benyomásom, különösen most. A Biblia tanításának tükrében azonban egyáltalán nem ezt látom a gyülekezetről. A Bibliában a gyülekezet Krisztus teste, melynek élő és aktív tagjai vannak, kiket Isten Lelke vezet. Szeretetben szolgálnak egymásnak, és végzik missziói küldetésüket a világban lelki ajándékaik szerint (1Korinthus 12).

Tehát a keresztény élet egy meglehetősen aktív, kezdeményező élet, nem pedig passzív fogyasztó.

Az egyéni keresztény élet bibliai pillérei: az Istennel való személyes kapcsolat építése, a rendszeres ima, az igeolvasás, a szolgálat, a hitben való növekedés, a megszentelődés és a gyülekezeti élet gyakorlása (Apostolok cselekedetei 2,42; Róma 14,17–18; Filippi 2,14–16; Kolossé 1,9–11; Jakab 1,22…).

Mi következik ebből? Az igehirdető és az igehallgatók ugyanannak a testnek aktív, egyenértékű tagjai. Az igehirdető a maga lelki ajándéka szerint szolgál, míg a többieknek is úgy kell tenniük a maguk területén, a maguk adottságai szerint. Akkor működik jól egy gyülekezet, ha ezt élik meg a tagok. Másrészt, megállapíthatjuk, hogy az istentisztelet és az igehallgatás csak egy szelete a biblikus keresztény életnek. Keresztény hitünket nem lehet csak erre az egy pillérre építeni!

Hogyha csak egy pillérre építünk, szinte borítékolható, hogy amit építünk, össze fog omlani. Természetesen vannak esetek, amikor csak arra van szükségünk, hogy Isten igéje megvigasztaljon vagy különleges érzéseket váltson ki belőlünk – egy „lelki pluszt” adjon, amikor erőtlenek vagyunk. De hogyha el akarjuk hagyni azt a bizonyos tejet, akkor ez nem lehet az állandó állapotunk, elvárásunk az igehirdetésekkel szemben (Zsidók 5,11–14).

Úgy gondolom, hogy a keresztény életre és így az igehallgatásra is különösen igaz ez az elv: annyit nyerünk belőle, amennyit belefektetünk.

Ha igehallgatásunk mellé nem párosul az imádság, a személyes igeolvasásunk, az egyéni istenkeresésünk, a gyülekezetünk tagjai iránt való elköteleződésünk, akkor jelentősen leszűkítjük az Istennel való találkozásaink, formálódásunk lehetőségét! Vegyük észre, hogy az igehirdetőnek nem feladata az, hogy az igehallgatók helyett is gyakorolja a hitéletet! Ebben nekünk, igehallgatóknak van egyéni felelősségünk: a hallott igét nekünk kell beépítenünk az életünkbe. Ez munkával jár, de akkor lesz valódi haszna!

Szoktuk az igehirdetést a magvetéshez hasonlítani. A magvető csak szórja a magokat. De kinek a feladata előkészíteni a földet? Ki fog gazolni, kapálni, öntözni, hogy jó földbe hullhasson a mag, és kikelhessen? Természetesen ezt Isten végzi a szívünkben, de ehhez teret kell adnunk neki. Ez pedig csak úgy történhet meg, hogyha a mindennapokban is komolyan vesszük Krisztus követését.

Gondoljunk csak bele: mennyivel gazdagabb lehet az igehallgatásunk akkor, ha jól ismerjük a Bibliát! Az igeszakaszt, amit éppen felolvastak. Ha imádságos szívvel készültünk arra, hogy Isten megszólítson, és kérdezzük tőle, mi a mondanivalója számunkra. Ha úgy tekintünk az igehirdetésre, mint erőforrásra az egyébként mindennapos tanítványságunkhoz. Ha továbbkérdezünk, imádkozunk, ha valamit nem értünk meg elsőre.

Rögtön másodlagos lesz, hogy az igehirdető hogy néz ki, hogy raccsol, vagy hogy milyen a díszítés mellette… Ekkor igehallgatásunk középpontjában az áll, hogy a mi Istenünkben és az ő igéjében gyönyörködhetünk – és emellett minden más eltörpül. Ráadásul gondoljunk bele abba is, hogy milyen motiváló hatással lehet egy igehirdetőre egy ilyen gyülekezet! Ezzel is segíthetjük a szolgálatát!

Igehirdetői oldalról pedig ott van a hatalmas felelősség, hogy Isten nevében szólunk emberekhez. Ez rengeteg készülődést, imádságot, őrlődést jelent.

Tudhatjuk, hogy aki tanít, annak súlyosabb ítéletben lesz része (Jakab 3,1). Ennek tudatában kell készülnünk minden egyes igehirdetésre, miközben egyébként mi is megküzdünk a mindennapok gondjaival. Ezt kell tennünk egy olyan világban, amikor még azt sem feltétlenül látjuk, hogy a kamera túloldalán kik hallgatnak minket! Amikor igehirdetéseinket bármikor, bárki a világon meghallgathatja, visszanézheti, terjesztheti. Adott esetben egy fél mondatot bármikor felhasználhatnak ellenünk! Ki mer szembenézni ekkora nyomással? Kérem az igehallgatókat, hogyha kritizálnák lelkipásztorukat, igehirdetőiket – vegyék figyelembe ezeket a szempontokat is: te mit mondanál ilyen helyzetben, testvérem?

Adjunk hálát Istennek azért, hogy még most is szól hozzánk igehirdetéseken keresztül! Adjunk hálát az igehirdetőkért, akik vállalják ezt a szolgálatot! Imádkozzunk azért, hogy igehallgatókként tudjuk beletenni a mi részünket is, hogy az igehallgatás gyakorlata valóban gazdagítsa életünket, és épülésünket szolgálja!

The post Az aktív igehallgatás alapelvei appeared first on IgeIdők Magazin.