A művészet meghatározó módon érintette meg az életemet. Színész akartam lenni, de jött Isten, és átírta a forgatókönyvet. Jézus személye régóta foglalkoztat. Nehéz megfogalmazni, mit jelent ő a számomra, a „mindent” nem retorikai fogás Jézus esetében.

Elsősorban keresztény vagyok, aki művész.

A kereszténység és a művészet találkozási pontjai határozzák meg a gondolkodásomat. Más határmezsgye is van az életben: székely vagyok, aki Magyarországon él. A falu világához rengeteg élmény köt, mégis a nagyvárosban érzem magam otthon.

Mivel foglalkozol?

Ahogy visszatekintek az eddig megtett útra, úgy látom, hogy határozott elhívásom volt a színházi kontextustól az egyházi szolgálat felé. A missziós munkám elindult. Fő projektem a Márk evangéliumának színdarabra való rendezése, szervezése lett, amellyel számos helyre eljutottam határon innen és túl. Később megírtam az Ádám és Éva című stand up darabot. Előfordult, amikor úgy gondoltam, hogy a művészeti alkotás fejezete lezárult, ellenben néhány éve a vizuális művészet szépen lassan beszüremkedett az életembe. Olyannyira, hogy bár szeretnék még stand up darabot írni, jelenleg a grafika van középpontban.

Hogyan kezdtél el digitálisan festeni, mi indított el ezen az úton?

A rajzolást és a képzőművészetet mindig is szerettem, de komolyan sohasem foglalkoztam egyikkel sem. A Covid és a lezárások miatt valami újat kezdtem, amivel feltaláltam magam. A reklámgrafikára és digitális művészetre ekkor találtam rá, mindkettőben elmélyedtem. Beiratkoztam egy tanfolyamra, vettem egy digitális rajztáblát, és elkezdtem kísérletezni vonalakkal, textúrákkal, színekkel. Így alakult ki a sötétkék háttéren indázó aranyvonal mintázat, ami a grafikai alkotásaim arculata, stílusa lett.

Mesélnél nekünk a Két teremtés című kiállítás témájáról, a cím választásáról?

A Két teremtés cím a világ teremtésére és az új ember teremtésére utal. A világ, azaz a keretrendszer teremtésében valósul meg az ember teremtése.

A kiállítás a lelki vonatkozásra utal: az új emberre, a lélek megváltására.

Arra a teremtő folyamatra, ami akkor megy végbe, ha hittel elfogadjuk a Megváltót, aki egyben a világ Teremtője. A kiállítás tehát két történetet mesél el. Az újszövetségi eseményt, a megváltás által létrejött új ember teremtését járja körül, illetve a világ teremtését. A teremtés története az emberiség egyik legősibb és legmélyebb narratívája. A világ keletkezésének misztériuma, a fény és sötétség szétválasztása, az első élőlények megszületése, majd az ember megjelenése a földön – mind olyan képek, amelyek generációkon átívelve ihlették meg a művészeket. A kiállításban a bibliai teremtés története kortárs, digitális illusztrációk formájában kel életre. Hol monumentális és éteri, máskor bensőséges és részletgazdag, néha humoros a képek által. Az egyes művek a teremtés hét napjának eseményeire reflektálnak, megidézve a káoszból formálódó rend, a természet és az emberi lélek megszületésének pillanatait.

Mindkét téma óriási és nagyon izgalmas. Mely motívumokat jeleníted meg a kiállításban, és hogyan?  

Az imént említettem a sötétkék háttéren indázó aranyvonal mintázatot, amely végigvonul a teljes sorozaton. Fontosnak látom kiemelni a kéz motívumot. A teremtés minden napján jelen van, a hetedik napon is, amikor Isten megpihent. Az alkotásomon Isten kávét tart a kezében. Ahogy időben és térben egy utat járunk be a teremtés során, úgy a formavilág is változik: a rendezetlen formából rendezett, részletgazdag formába érkezünk a teremtés hetedik napjára. Ahogy a napok haladnak előre, úgy népesül be szereplőkkel a világ, úgy öltenek formát a dolgok. Az első nap rendezetlen és beazonosíthatatlan káoszából eljutunk a megpihenés napjához, amely egy részletgazdag, nyugodt, konkrét helyszín.

Célod a teljes Biblia illusztrálása. Beszélj egy kicsit erről! Hogy dolgozol? Hol tartasz ebben a projektben? Van-e szükséged szponzorra, imatámogatásra? 

Igen, a távlati célom végighaladni a Biblián, és az egész Szentírást illusztrálni ebben a stílusban. A projekt még nagyon az elején tart. A szövegből indulok ki. A megrajzolandó igeszakaszt többször elolvasom, imádkozva keresem azokat a gondolatokat, motívumokat, amiket vizuálisan szeretnék kifejezni. Isteni inspirációra várok az alkotás során. Általában sok skicc készül, amire eljutok a megoldásig, a végleges képig.  Ami a munkám támogatását illeti: minden imának örülök! Alkotásaimat nyomat formájában meg lehet vásárolni.

A kiállításod vándorkiállítás. Ha meg szeretnének hívni téged, milyen elérhetőségen lehet megtalálni?

A benzalarto@gmail.com címen lehet elérni. Ősszel Budapesten és vidéken is tervezek kiállításokat különböző helyszíneken.

Benedek Zalán illusztrációi itt tekinthetők meg:  

honlap: https://brandandgraphic.com/illusztraciok/

Insta: https://www.instagram.com/zal.arto/

The post Két teremtés – egy kiállítás margójára appeared first on IgeIdők Magazin.

Ez a beszélgetés nemcsak a kegyelemről és a megváltásról szól, hanem a társadalmi és vallási határok átlépéséről is.

A történet:

Jézus éppen Júdeából Galilea felé tartott, és útja Samárián keresztül vezetett. Ez önmagában is szokatlan volt, hiszen a zsidók és a szamaritánusok évszázadok óta ellenséges viszonyban álltak egymással. A zsidók tisztátalannak tartották a szamaritánusokat, és általában elkerülték a velük való érintkezést. Délidőben Jézus megállt egy kútnál, amelyet Jákob kútjának neveztek, és míg tanítványai elmentek élelmet vásárolni, ő egyedül maradt. Ekkor érkezett egy samáriai asszony, hogy vizet merítsen. Az asszony ebben a szokatlan időpontban jött a kúthoz, hogy lehetőleg ne találkozzon senkivel. Valószínűleg asszonytársai megvetették az életvitele miatt, akik egyébként a kútnál fontos társasági életet folytattak.

Jézus megszólította az asszonyt: „Adj innom!” (János 4,7) Ezzel a kéréssel Jézus máris áthágott két komoly társadalmi normát: egyrészt egy zsidó férfiként szóba állt egy samáriai nővel, másrészt pedig ivóvizet kért tőle, ami azt jelentette, hogy kész volt érintkezni azzal az edénnyel, amit egy szamaritánus használt. Az asszony meg is lepődött és így válaszolt: „Hogyan? Te zsidó létedre tőlem kérsz inni, mikor én samáriai vagyok?” (János 4,9) Jézus azonban egy mélyebb szintre terelte a beszélgetést. Elmondta, hogy ha az asszony ismerné, kihez beszél, inkább ő kérne tőle vizet – de nem akármilyen vizet, hanem élő vizet, amely örök életet ad. Az asszony először szó szerint értette Jézus szavait, és arra gondolt, hogy talán Jézus valami különleges forrásról beszél. Kíváncsian kérdezte: „Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet?” (János 4,11)

Jézus ekkor kifejtette üzenetének lényegét: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (János 4,13–14)

A beszélgetés következő szakaszában Jézus feltárta az asszony múltját. Elmondta neki, hogy öt férje volt, és akivel most él, az nem a férje. Az asszony megdöbbent, mert rájött, hogy Jézus ismeri életének minden titkát. Ez azonban nem elutasításhoz vezetett, hanem felismeréshez és megtéréshez.

Ekkor a nő vallási kérdést tett fel: hol kell imádni Istent – Jeruzsálemben vagy a Garizim hegyén? Jézus válasza ismét forradalmi volt: „Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres.” (János 4,21–23) A beszélgetés végén az asszony azt mondta: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” (János 4,25) Jézus ekkor nyíltan kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” (János 4,26)

Ez az asszony életének fordulópontja volt.

Hátrahagyta vizeskorsóját, és visszasietett a városba, hogy elmondja az embereknek, kit talált. Az ő tanúságtétele révén sok szamaritánus hitt Jézusban.

A jelenet a 4. századi római katakombákban több falfestményen is megjelenik, például a San Callisto- és a Domitilla-katakombákban. Ezek az őskeresztény művészet egyik legkorábbi példái, amelyek teológiai, vallástörténeti és kultúrtörténeti szempontból is rendkívül fontosak. A katakombafestmények sokszor pogány római művészeti elemeket is felhasználnak.

A 4. századi Rómában a kereszténység átmenetet élt meg az üldöztetéstől az elfogadottságig. Nagy Konstantin császár Kr. u. 313-ban kiadta a milánói ediktumot, amely vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek. A század végén, Theodosius császár uralkodása alatt (391) a kereszténység államvallássá vált.

A korai keresztények a katakombákban nemcsak temetkeztek, hanem titkos istentiszteleteket is tartottak, és ezek falain az első keresztény művészeti ábrázolások is megjelentek. A katakombák festményei és domborművei egyszerű, stilizált formában ábrázolják a bibliai jeleneteket, gyakran szimbolikus jelentést hordozva. Az üldöztetések idején a keresztény ikonográfia rejtett üzeneteket közvetített, amelyek csak a beavatottak számára voltak egyértelműek.

A katakombákban található ábrázolások egyszerűek, ikonikus, stilizált formákat használnak, amelyek a klasszikus római festészet és mozaikművészet hatását tükrözik.

Jézus Krisztus fiatal, szakáll nélküli férfiként jelenik meg, ami a korai keresztény ábrázolások egyik sajátossága.

Tunikát és palástot visel, jobb kezét gyakran tanító gesztusban (rhetorikai kézmozdulat) emeli fel, ami azt jelzi, hogy ő a bölcsesség és az igazság forrása. A samáriai asszony egyszerű ruházatú nő, aki Jézus felé fordul, kezében korsóval, amely a hétköznapi szükségleteket és a földi világot szimbolizálja. A kút gyakran oszlopos vagy kör alakú szerkezetként jelenik meg, néha csupán egy egyszerű vonallal jelölt medenceként. Ez nemcsak a bibliai történet fizikai helyszínét jelöli, hanem a keresztség szimbóluma is.
A perspektíva hiánya jellemző, az alakok inkább szimbolikus jelentést hordoznak, mintsem valósághű ábrázolást. A katakombákban a keresztelési szertartásokat gyakran titokban végezték, így ez az ábrázolás az új megtérők számára is különös jelentőséggel bírt. Ez a falfestmény tehát nemcsak művészeti alkotás, hanem egy vizuális evangélium, amely a 4. századi keresztények hitét és identitását erősítette.

Ez a műalkotás nemcsak a korai keresztény ikonográfia egyik kiemelkedő példája, hanem egyben betekintést nyújt a bizánci művészet formavilágába és teológiai mondanivalójába is. Ravenna az 5–6. században a Nyugatrómai Birodalom, majd a Bizánci Birodalom egyik fontos központja volt. A várost 540-ben I. Jusztiniánusz császár csapatai elfoglalták és Bizánchoz csatolták, így művészete erősen tükrözi a keleti kereszténység vizuális nyelvét. A Sant’Apollinare Nuovo-bazilikát eredetileg a keleti gót uralkodó, Nagy Theodorik építtette az ariánus keresztény közösség számára, de Jusztiniánusz uralma alatt ortodox templommá alakították át, és mozaikjait ennek megfelelően módosították.

A „Krisztus és a szamaritánus nő” jelenet a templom hajójának egyik fali mozaiksorában helyezkedik el, amely Jézus földi életének különböző eseményeit mutatja be.

Az ilyen mozaikok nem pusztán díszítőelemek voltak, hanem teológiai és pedagógiai célokat is szolgáltak, segítve az írástudatlan hívőket a bibliai történetek megértésében.

Jézus Krisztus a mozaikon hosszú tunikát és palástot visel. Feje körül keresztes dicsfény (glória) látható, utalva isteni és megváltói szerepére. Jobb keze áldásra emelkedik, bal kezében talán tekercset tart, ami tanítói szerepére utal. A samáriai asszony elegáns, hosszú ruhában jelenik meg, amely korabeli bizánci női viseletet tükröz. A kezében tartott korsó egyértelmű utalás a Jákob kútjánál zajló jelenetre. Testtartása érdeklődést és tiszteletet sugall, amely a történet lényegét tükrözi: a hitre jutás folyamatát. A kút a mozaik egyik központi eleme, amely gyakran egyszerű, oszlopos szerkezetként jelenik meg. Ez a fizikai és lelki megtisztulás szimbóluma, hiszen Jézus az „élő vízről” beszél az asszonynak, amely az örök életet adja.

A bizánci művészet egyik jellegzetessége az ikonikus és stilizált ábrázolásmód. A mozaik alakjai frontális vagy enyhén oldalirányú nézetben jelennek meg, a perspektíva még nem realisztikus, hanem hierarchikus, vagyis a fontosabb alakok nagyobb méretűek. A mozdulatok és gesztusok stilizáltak, de kifejezőek, ami az üzenet egyértelmű közvetítését segíti.

A mozaik apró, többnyire üveg- és márványtesszerákból (kis kockákból) készült. Az arany háttér ragyogása az isteni jelenlétet hangsúlyozza, míg az alakok stilizált, merev testtartása a bizánci művészet ikonikus jellegzetessége. A drapériák redői egyszerűsítettek, de finoman kidolgozottak, és a színek kontrasztja is figyelemre méltó. A háttér általában arany vagy egyszínű, ami az időtlenséget és a transzcendens dimenziót jelképezi. Ez is jelzi, hogy a jelenet nem pusztán földi esemény, hanem teológiai értelemben is fontos üzenetet hordoz.

A „Krisztus és a szamaritánus asszony” című elefántcsont dombormű a késő gótikus vallásos művészet egyik kiváló példája. A Bode Múzeumban (Berlin) található alkotás az elefántcsont-faragás magas szintű mesterségbeli tudását tükrözi. Az elefántcsont-faragás a középkorban különösen nagy becsben állt, mivel az anyag ritkasága és finom megmunkálhatósága miatt kiválóan alkalmas volt részletgazdag vallásos jelenetek ábrázolására. A 15–16. század fordulóján Alsó-Rajna és Hollandia területén az elefántcsontból készült domborművek különösen népszerűek voltak, és gyakran liturgikus tárgyak, privát áhítathoz használt kis oltárok vagy hordozható retábulumok részeként szolgáltak.
A dombormű magas fokú részletessége azt mutatja, hogy mestere jártas volt a finom vonalak és plasztikus formák kialakításában. Az elefántcsont lehetővé tette a finom textúrák és arcok aprólékos kidolgozását, ami különösen jól megfigyelhető Krisztus és a samáriai asszony öltözékén és arckifejezésén.

Jézus Krisztust hosszú, redőzött palástban ábrázolják, amely finoman követi testének vonalait. Jobb keze gyakran tanító gesztusban van, amely hangsúlyozza a jelenet didaktikus és teológiai jelentőségét.

Arca bölcs és szelíd, ami azt sugallja, hogy ő nemcsak beszél, hanem meghívja az asszonyt a lelki megújulásra.

A samáriai asszony gazdagon redőzött ruházatban jelenik meg, amely a késő gótikus viseletet tükrözi. Kezében vizeskorsó látható, amely szimbolikusan összekapcsolódik Jézus „élő víz” tanításával. Fejtartása és testtartása érdeklődést és alázatot fejez ki. Jákob kútja a kompozíció középpontjában áll, és gyakran klasszikus oszlopos formában jelenik meg, utalva az ókori építészetre. A vízforrás fizikai és szimbolikus értelemben is a megtisztulást és a lelki életet jelképezi.

A jelenet szimmetrikusan van megkomponálva, ahol Krisztus és a samáriai asszony egymással szemben állnak, a kút pedig vizuálisan és teológiailag is középpontba kerül. A két alak testtartása és gesztusai egyértelmű párbeszédet sugallnak, amelyben a hitre jutás folyamata ábrázolódik.

4. Jan Joest von Kalkar: Krisztus és a szamaritánus asszony Jákob kútjánál (1508)

Jan Joest von Kalkar (kb. 1450–1519) észak-németalföldi festő, aki késő gótikus és korai reneszánsz stílusban alkotott. Főként vallási témájú festményeiről ismert, amelyek részletgazdag kidolgozottságukkal és finom színkezelésükkel tűnnek ki. „Krisztus és a szamaritánus asszony Jákob kútjánál” című festményének ikonográfiája, kompozíciója és szimbolikája mély teológiai és művészeti üzeneteket hordoz.
A festmény fókuszában Jézus és a samáriai asszony található. Jézus általában világos ruházatban, enyhén megemelt jobb kézzel látható, amely a tanítás gesztusa. Nyugodt, szelíd arckifejezése a bölcsességét és irgalmasságát hangsúlyozza. Feje körül dicsfény (glória) sugározza isteni mivoltát.

A samáriai asszony gyakran színes, gazdag drapériázottságú ruhában jelenik meg, ami arra utal, hogy egy világi életet élő nő, akinek élete fordulóponthoz érkezik. Kezében vagy mellette ott van a korsó, amely az ő fizikai szükségletét és mindennapi életét szimbolizálja, de amelyet a találkozás végén hátrahagy, jelezve lelki megújulását.

A festmény hátterében egy nyugodt, részletgazdag táj látható, amely az észak-európai késő gótika és kora reneszánsz festészet jellegzetessége. A háttérben feltűnik egy város és egy út, amely a samáriai asszony további sorsát előrevetíti: visszatér a városba, hogy elmondja az embereknek, kivel találkozott. A táj és a kompozíció mélységérzetet ad, ami a reneszánsz perspektíva alkalmazására utal. A világos és sötét tónusok váltakozása (chiaroscuro) kiemeli a főszereplőket, és drámai hatást kelt.

Jákob kútja a jelenet központi eleme, nemcsak fizikai értelemben, hanem teológiai szempontból is.

A kút a hagyományos vízforrás, amely a mindennapi élet fenntartásához szükséges, de Krisztus jelenléte ezt egy magasabb, lelki szintre emeli: ő az „élő víz” forrása, amely az örök életet jelképezi. A kút gyakran kerek vagy nyolcszögletű formában jelenik meg, utalva a keresztelőmedencére és a keresztség szentségére, amely a lelki megtisztulást és újjászületést jelenti.

A víz az egyik legfontosabb keresztény szimbólum, amely a megtisztulást, az életet és a Szentlelket jelképezi. Krisztus ígérete – az „élő víz” – az örök életre utal, amelyet ő ad mindazoknak, akik benne hisznek. A festmény kompozíciója ezt az üzenetet vizuálisan is kifejezi: míg az asszony a fizikai vízért jött, Krisztus valami sokkal mélyebb ajándékot kínál neki.

A keresztény egyetemes üzenet

A történet egyben az evangélium egyetemességét is hangsúlyozza. Jézus nemcsak a zsidókhoz, hanem minden nemzethez jött, hogy megmentse őket. A samáriai asszony, aki egy vegyes népességhez tartozik, a pogányokat és a bűnösöket is jelképezi, akiket Jézus nem kirekeszt, hanem meghív a hitre. A festmény ezt a lelki folyamatot a testtartások és a kézmozdulatok finom dinamikáján keresztül érzékelteti. A festmény emlékeztet arra, hogy az igazi beteljesedést nem a földi dolgok, hanem Krisztus közelsége adja meg.

Lavinia Fontana (1552–1614) a kora újkori Európa egyik legkiemelkedőbb festőnője volt. Egy olyan korban alkotott, amikor a művészet főként férfiak által uralt területnek számított, és a nőknek kevés lehetőségük volt hivatásos festőként érvényesülni. „Krisztus és a szamaritánus nő a kútnál” című festménye nemcsak egy fontos bibliai történetet ábrázol, hanem egyfajta párhuzamot is kínál a korabeli nők társadalmi helyzetével, amelyben maga Fontana is élt és alkotott.

A 16. században a nők szerepe erősen korlátozott volt, különösen az értelmiségi és művészi pályákon.

A legtöbb nő számára a házasság és a gyermeknevelés volt az egyetlen elfogadott életút. Lavinia Fontana azonban apja, Prospero Fontana műhelyében tanult, és tehetségének köszönhetően hivatásos festőként is sikeres lett. Nemcsak portrékat és vallásos témájú műveket alkotott, hanem aktokat és történeti festményeket is, amelyeket hagyományosan férfi művészek privilégiumának tartottak.

Ahogy a samáriai asszony társadalma peremén állt, és Jézus találkozása vele szokatlan és merész tettnek számított, úgy Lavinia Fontana is átlépte kora korlátait, amikor nőként hivatásos festő lett. Mindkét nő egy férfiak által dominált világban élt, ahol döntéseik és tetteik kihívást jelentettek a hagyományos társadalmi normák számára.

A festmény középpontjában Krisztus és a samáriai asszony áll, akik a Jákob kútja mellett beszélgetnek. A kompozíció Fontana késő reneszánsz és kora barokk stílusának jellegzetességeit mutatja. Krisztus nyugodt és bölcs testtartásban ül, gyakran gesztikulálva, hogy tanító szerepét hangsúlyozza. Feje körül glória látható, amely isteni mivoltát emeli ki. A samáriai asszony elegáns ruházatban jelenik meg, amely Fontana portréfestői tehetségére is utal. Az asszony arckifejezése kíváncsi, figyelmes, jelezve, hogy megérintette Jézus szavainak mélysége. A táj kidolgozott, a kút környezete realisztikus, de a perspektíva és a fényhasználat már a barokk drámaiságot vetíti előre.

A samáriai asszony története mélyebb társadalmi és lelki üzenetet hordoz, amely különösen releváns a 16. századi nők szempontjából is. A samáriai asszony a társadalom peremén állt, mert több házassága és élettársi kapcsolata miatt kiközösítették. A 16. századi nők szintén szigorú erkölcsi elvárásokkal szembesültek, különösen a nemesi és polgári osztályban. A házasságon kívüli kapcsolatok vagy a független életvitel szinte elképzelhetetlen volt számukra.

Jézus egy nővel beszélgetett teológiai kérdésekről, ami radikális tett volt abban a korban.

A nő a tanítványává vált, és hitét továbbadta a városának. A 16. században a nők oktatási lehetőségei erősen korlátozottak voltak, különösen a felsőbb szinteken. Lavinia Fontana azonban kivétel volt: tanult nőként művészként dolgozott, és egy olyan világban érvényesült, ahol a férfiak domináltak.

A samáriai asszony önálló döntést hozott, amikor Jézus tanítását elfogadta és hirdette azt másoknak. Lavinia Fontana szintén saját útját járta: férjhez ment Gian Paolo Zappihoz, a férje támogatta művészi karrierjét, és ő lett az egyik első nő, aki saját műtermet vezetett.

Lavinia Fontana „Krisztus és a szamaritánus nő a kútnál” című műve nemcsak egy bibliai jelenet ábrázolása, hanem egy olyan üzenetet is hordoz, amely a 16. századi nők számára különösen fontos lehetett:

a nők is érdemesek a tudásra és a lelki fejlődésre, a társadalmi normák ellenére is lehetőség van a kiteljesedésre, az isteni szeretet és elfogadás nemtől és társadalmi helyzettől független.

Ez a festmény tehát nem csupán vallásos műalkotás, hanem a női egyenjogúság egyfajta előképeként is értelmezhető: egy női művész által megfestett női történet, amely kiemeli a nők lelki és intellektuális méltóságát egy olyan korban, amikor ezt gyakran megkérdőjelezték. Fontana és a samáriai asszony története egyaránt azt üzeni, hogy a női sors nem csupán a társadalmi normák követéséből állhat, hanem lehetőség nyílhat a megújulásra, a tanulásra és az önálló döntésekre.

Sieger Köder (1925–2015) német katolikus pap, festő és teológus, akinek művészete mélyen áthatott szimbolikus, biblikus és spirituális jelentésekkel. „A nő Jákob kútjánál” című festménye bár egyértelműen a bibliai történetet dolgozza fel, hiányzik a címből a megszokott „samáriai” jelző. Már a címadással is szeretné mondanivalóját kiterjeszteni. Köder művészetében az élénk színek, expresszív formák és szimbolikus elemek révén mély teológiai és emberi mondanivalót közvetít.

Jézus Krisztus egyszerű, emberközeli alakban jelenik meg, hangsúlyozva emberségét és közelségét.

Nem hierarchikus pozícióban ábrázolja magát, hanem egyenrangú félként fordul a nő felé. Szemei mély együttérzést tükröznek, mintha átlátna az asszony múltján és fájdalmán. A samáriai asszony Sieger Köder ábrázolásában nem csupán egy történelmi szereplő, hanem minden ember szimbóluma, aki keres valamit az életben, legyen az víz, szeretet vagy elfogadás. Arca töprengő, kérdő, vágyakozó – mintha egy belső harcot vívna Jézus szavai hallatán. A fény és árnyék határán áll, amely kifejezi a múlt terheit és az új kezdet lehetőségét.

Jákob kútja központi elem, amely a fizikai és lelki szomjúság kettős értelmét hordozza. Nem csupán a víz forrása, hanem a találkozás színtere, ahol az asszony múltja és jövője összekapcsolódik. A víz vizuális ábrázolása gyakran szimbolikus, lehet tiszta és ragyogó vagy zavaros, utalva a megtisztulás és a belső vívódás kettősségére. Sieger Köder művészete mindig a társadalom peremén élők felé fordul – legyen szó bűnösökről, kitaszítottakról vagy a világtól megtört emberekről.

Végső soron egyedül nézünk szembe az élet kihívásaival, egyedül kell megvívnunk harcainkat, egyedül kell szembenéznünk küzdelmeinkkel, félelmeinkkel, de ez a festmény rámutat, hogy valójában az élő víz tükröződésében ott van Jézus Krisztus, aki megváltott minket, aki új életet kínált számunkra, aki eltörölte bűneinket, és aki feltétel nélkül szeret.

A samáriai asszony a bibliai történetben Jézus első nem zsidó tanítványa lesz, és hitét továbbadja a városának.

Ez különösen fontos a korai és a mai keresztény közösségek számára, ahol a nők jelentős szerepet játszottak, játszanak a hit terjesztésében. Az üldöztetések idején a nők fontos szereplői voltak a keresztény mozgalmaknak, ezért az ő történeteik különösen inspirálóak.

A samáriai asszony története mindannyiunknak szól. Megmutatja, hogy Jézus ismeri a múltunkat, de nem ítél el, hanem kegyelmet kínál. Az élő víz ajándéka ma is elérhető mindenki számára, aki szomjazik Isten jelenlétére. Ahogy a samáriai asszony élete megváltozott Jézussal való találkozása után, úgy mindannyiunk számára nyitva áll a lehetőség, hogy megtapasztaljuk az ő szeretetét és megváltását.

The post Egy szomjazó nő – Jézus és a samáriai asszony appeared first on IgeIdők Magazin.

Az örökkévaló Isten Fia valóban halott volt ebben a néhány órában.

Caravaggio Krisztus sírba tétele című festménye 1602-ben készült. Tudvalevő, hogy Caravaggio rendkívül gyorsan festett, nem készített előtanulmányt és vázlatokat. Nem került elő semmilyen más festményéről sem ilyen jellegű tanulmány. Rögtön vászonra festette gondolatát, elképzelését, értelmezését egy-egy bibliai témával kapcsolatban. Az persze nyilvánvaló, hogy magasan képzett teológusok segítettek neki ebben. Nála megvolt az a mesterségbeli tudás, ami megrendelői elképzelését maradék nélkül vászonra vitte. Így tudott korszakalkotóvá válni a festészetben.

Ha egy ilyen festményt nézünk, akkor valóban úgy érezhetjük, hogy a festmény prédikál. Olyan részleteket is megérthetünk a történetből, amiket más módon nem érthetünk. Krisztus sírba tételének bibliai leírása, annak minden mozzanata egy kiragadott pillanatba van sűrítve.

Példátlanul esszenciális ábrázolása ez annak a pillanatnak, amikor Krisztust leveszik a keresztről, arimátiai József és Nikodémus megkeni őt mirhával és aloéval, és utána begöngyölik egy gyolcsba, és a sírba helyezik. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen elég rövid ideig nézni ezt a képet, hogy magával ragadjon. Magával ragadjon a kezek látványa, a kéztartások jelentése, magával ragadjon Jézus lemeztelenített teste, ami gyakorlatilag világít ezen a vásznon. Arról is elgondolkozhatunk, hogy milyen kövön áll ez a társaság, hogy milyen növény van a bal alsó sarokban, hogy a Krisztus testét takaró gyolcsnak van-e jelentősége, hogy Jézus jobb kezének középső ujja megérinti vagy sem ezt a bizonyos lapos követ, hogy egyáltalán kik a szereplői ennek a jelenetnek.

Mielőtt mélyebbre ásnánk, ismerjük meg ennek a páratlan festménynek a történetét!

Egy római nemes, Pietro Vittrice, aki XIII. Gergely pápa címzetes kamarása (ruhatárosa) volt, családi magánkápolnájába egy oltárképet szeretett volna rendelni. Úgyszólván véletlenül találkozott Caravaggióval 1599-ben, aki néhány utcányira azon a Szent Máté-trilógián dolgozott, amely elismerést és megbecsülést szerez neki. A megrendelő jó barátja és tanítványa volt Néri Szent Fülöpnek. Így az is érthető, hogy a Vittrice-ik családi kápolnája éppen a „mosolygós szent” templomában, a Chiesa Nuovában állt, ahol az oldalkápolnák titulusai a rózsafüzér titkait követik. A megrendelő nem érte meg a mindenki csodálatát elnyerő festmény leleplezését. Szinte ez az egyetlen Caravaggio-alkotás, melyet azonnal dicsérettel és elismeréssel fogadtak a műértők és az egyházi méltóságok. A kép nemcsak bravúros festészeti alkotás, de teológiai gyöngyszem is! Nem is csoda, hogy a festményt 1797-ben, amikor Napóleon kifosztja Itáliát, Párizsba hurcolták hadizsákmányként a Napóleon Múzeumba (ma Louvre). 1815-ben a franciák visszaszolgáltatják, de akkor már VII. Piusz pápa képtárába kerül. A kápolnában egy utánzata látható jelenleg, az eredeti pedig a vatikáni Pinacoteca képtárban található. A festményt számos művész másolta, többek között Rubens, Fragonard, Géricault és Cézanne is.

Térjünk rá a festmény alapjául szolgáló bibliai beszámolóra! Nyilvánvaló, hogy az evangéliumok megírásáig verbális kommunikációval terjedtek a Jézusról szóló történetek, így a temetéséről is. Talán először Pál apostol írta le kb. Kr. u. 54-ben a korinthusiakhoz írott levelében:

„Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek.”

A négy evangélista kissé másképpen emlékezik a történtekre, illetve máshová teszik a hangsúlyt. Máté és Márk írja meg legkorábban evangéliumát, aztán Lukács, majd legkésőbb János apostol zárja a sort, aki viszont saját szemével látta az eseményeket. Olvassuk el, hogy mire emlékeztette a Szentlélek az evangéliumok íróit! Vastaggal kiemelve, azokat a részeket, amik a festmény szempontjából fontosak.

Máté így ír:

„Amikor beesteledett, eljött egy Arimátiából való gazdag ember, név szerint József, aki maga is tanítványa volt Jézusnak. Elment Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Akkor Pilátus megparancsolta, hogy adják ki neki. József elvitte a holttestet, tiszta gyolcsba göngyölte, és elhelyezte a maga új sírjába, amelyet a sziklába vágatott. A sír bejáratához egy nagy követ hengerített, és elment. Ott volt pedig a magdalai Mária és a másik Mária, akik a sírral szemben ültek.” (Máté 27,57–61)

Máté tehát úgy emlékszik, hogy arimátiai József Jézus egyik tanítványa volt.

Márk annyit tesz hozzá:

„Amikor beesteledett, mivel az előkészület napja, vagyis szombat előtti nap volt, eljött az arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét.” (Márk 15,42–43)

Lukács evangéliumában ezt olvassuk:

„Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát.” (Lukács 23,50–51)

Lukács apostol igaz férfiúként írja le arimátiai Józsefet. Nagyon fontos kiegészítés ez is, hiszen ő volt Krisztus halála után az egyik első hitvalló. Fontos, hogy egy kicsit jobban megismerjük, mert többször nincs szó róla a Szentírásban.

Végül nézzük meg János apostol emlékeit, aki legkésőbb írta meg evangéliumát, egyedüli szemtanúként:

„Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt – de csak titokban, mert félt a zsidóktól –, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus holttestét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus holttestét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment Jézushoz, és mirhából és aloéból készült olajat hozott, mintegy százfontnyit. Fogták tehát Jézus holttestét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.” (János 19,38–42)

Néhány új információt is említ János, és egy új szereplő is megjelenik a történetben. Nikodémusról annyit tudunk, hogy a nagytanács tagja volt, farizeus, és egyik éjjel – kockázatot vállalva – meglátogatta Jézust.

Előzmények és megközelítések

Fontos látni, hogy Caravaggio képi világa nem előzmények nélküli. A művészettörténet számos alkotást ismer, amelyek az évszázadok során különböző módon ábrázolták a sírba tétel témáját. Az első ilyen jellegű ábrázolás a Meleagrosz-szarkofág, egy második század közepén készült dombormű. Az alkotáson nem a halott Jézust láthatjuk. De a halott testhelyzete, az alakok kétségbeesett arckifejezése, a gyásznak és reménytelenségnek a jól látható jelei, a megrendültség kifejeződése szinte előképe a századokkal későbbi alkotásoknak. Utat mutatott abban, hogy hogyan kell ábrázolni egy jelenetet, amikor a haldokló hőst hordozzák társai. (1. kép)

Időben nagy ugrás Rogier van der Weyden holland festő, nagyon szép Krisztus sírbatétele ábrázolása, ami 1450-ben keletkezett. Már most szeretném ráirányítani néhány fontos részletre a figyelmet. A táj gondos ábrázolása, a ruhák redői, Krisztus szokatlan testhelyzete (mintha még mindig a kereszten lenne), a jelenetben szereplő személyek száma és kiléte, a sír lezárására készült kő alakja (ezt a követ nem lehet hengeríteni, ahogy a Bibliában olvassuk) figyelmet érdemelnek. Az alakok között láthatjuk Máriát, Jézus anyját és Jánost, akiket név szerint ugyan nem említ a szentírás, hogy részt vettek volna a temetésen (de egyébként ez magától értetődik). Láthatjuk Arimátiai Józsefet és Nikodémust és egy angyalt. Nem látjuk viszont az asszonyokat. A sírkő, ami a bibliai leírásban kerek itt inkább egy kőlapra, asztallapra hasonlít. Ami természetesen érdekes jelentést hordoz magában. A későbbiekben erre is magyarázatot kapunk. (2. kép)

A következő Raffallo: Sírbatétel c. alkotása, ami nagyon hasonlít arra a domborműre, amit az előbbiekben láthattunk. A kompozíción több alakot figyelhetünk meg. Az is szembetűnő, hogy Raffaello nem minden alakhoz illeszt glóriát, ami segít beazonosítani a személyeket, így tudjuk meg, hogy Krisztus felsőtestét tartó személy minden bizonnyal Nikodémus, Krisztus lábait emelő fiatalember, valószínűleg egy szolga, de az sem kizárt, hogy Raffaello önmagát festette bele a jelenetbe. Rajtuk nem látható dicsfény. Közvetlenül Nikodémus mellette Arimátiai József áll, akit viszont szentként tisztel a katolikus egyház. Krisztus feje felett pedig a keresztes glóriát láthatjuk. Itt érdemes megjegyezni, hogy Caravaggio festményén, egyik alakon sincs glória, és ez meglehetősen nehézzé teszi a személyek azonosítását. (3. kép)

Tiziano 1559-ben készült festményén kendőzetlenül ábrázolja a tanácstalanságot, a megrendültséget, a szenvedést. A két alak Jézust nem a sírba próbálja meg elhelyezni, ez a megkenetésének (balzsamozásnak) asztala, ami oltárra hasonlít. Ezt a feltevést igazolja a faragott dombormű témája a vörösruhás alak térdénél. Izsák feláldozása látható rajta, ami Krisztus áldozatának előképe volt. (4. kép)

Rubens: Sírbatétel című képét egyértelműen Caravaggio alkotása ihlette. Másolat és tanulmány, illetve egy eltérő értelmezése az eredeti műnek. Rubens ezt a festményt második római útján festette, amikor abban a templomban (Chiesa Nuova) dolgozott, amiben Caravaggio festménye is látható volt. Mivel a főoltár képeit festette kétségkívül többször látta az oldalkápolnában Merisi alkotását. Nem egyszerű másolatról van szó. Az alakokat és mozdulataikat átrendezte, megfigyelhetjük, hogy a háttérben nincs az ég felé karját kitáró nőalak, János apostol máshogy fogja Jézus testét, Arimátiai József nem tekint a képen kívülre, jobb oldalon a sötét háttérben felbukkan egy alak kezében kenettartó tégellyel. Itt egy pillanatra álljunk meg. Tíz művészettörténészből nyolc a Jézus lábát tartó alakot Nikodémussal azonosítja. A többiek inkább azt mondják, hogy vagy Nikodémus, vagy Arimátiai József. Számomra egyértelmű, hogy Arimátiai József. Rubens festményén a sötétben látható alakja fogja a kenettel teli tégelyt. János apostol említi egyedül Nikodémust, aki a keneteket hozta. A másik érvem, ha Nikodémus érintette volna a halott Krisztus testét, akkor az egyház később már csak ezért a cselekedetéért szentté avatta volna, de nem ő, hanem Arimátiai József lett szent. (5. kép)

Caravaggio egyetlen olyan festménye, amit a korabeli kritika is azonnal elfogadott. A művész meglehetősen zaklatott életstílust folytatott, ennek folyományaként prostituáltakat festett meg Máriaként és hamiskártyásokat szentekként. Rómában ismerték ezeket a figurákat és nagyon nagy botrányok voltak ebből adódóan. Ez volt az egyetlen olyan festménye, amit rögtön elfogadtak az egyházi elöljárók és a közönség is.

A kompozíció

Első ránézésre nagyon statikus a kép. A halott test mozdulatlansága átterjed környezetére is, mintha az idő állt volna meg. Mintha mindenki benn ragadt volna a pillanatban. Mégis hogyha megnézzük a kezeknek és a lábaknak az elrendezését, a fejek viszonyát egymáshoz (egy spirálvonallal szeretnék ebben segíteni). Akkor egy örvénylő kompozíciót láthatunk. A spirál elindul Jézustól és megérkezik Máriának (Kleofás felesége) ég felé emelt kezéhez, de visszafelé is lehet értelmezni, a közbenjáró az égtől várja a segítséget és ez visszaörvénylik a közösségen át a halott Krisztusig. (6. kép)

Láthatjuk, hogy a vonalakon belül ott vannak az arcok, ott vannak a kezek a különböző testrészek. Vagyis a statikusság csak egy pillanatig látható, amíg felfogjuk a helyzet drámaiságát, aztán mozgásba lendül minden és egy hihetetlenül impulzív festményt látunk a következő pillanatban. De ehhez a szemlélőnek a figyelme is kell. Nem egy képtárban vagyunk, ahol tetszik, vagy nem tetszik egy festmény. A szemlélő egy kápolnában áll, azért jött ide, hogy imádkozzon és a festőművész ezzel a festménnyel akarja segíteni abban, hogy felfokozott állapotba kerüljön és önkét kimondja: Jézus Krisztus, te értem, esendő bűnösért vállaltad a kínhalált, hogy nekem üdvösségem legyen!

Korábban egy piéta témájú festmény volt a kápolnában, azt cserélték le Caravaggio alkotására. A harmincas éveinek elején járó művész nem piétát festett, hanem egy több jelenetet tartalmazó szuper alkotást. Három vagy négy jelenet is össze van sűrítve ebben a képben. Felfoghatjuk úgy, mint a keresztről való levételt, felfoghatjuk sírba tételként, felfoghatjuk a megkenetésnek és igen benne van a piéta is.

Láthatjuk a vízszintes felosztásokat, a női fejeket nagyjából egy vonalba tudjuk helyezni, aztán a következő sorban a férfiakét is, Jánosét és Arimátiai Józsefét. Végül ugyanakkora távolságban Jézus feje és testének tengelye. A legalsó vízszintes vonal a kőlap teteje, ami gyakorlatilag a horizont, egy tökéletesen egyenes vonalat látunk. A kápolnában állóknak ez a vonal szemmagasságban van. Itt válik szét az evilág és a túlvilág. Az imádkozni betérő hívő azt a pillanatot látja, amikor Jézust a föld alá, a sírba teszik. Caravaggio azt akarta elérni, hogy mindenki, aki betér ebbe a kápolnába megértse, hogy hol van a fönt, és hol van a lent. Isten fia hamarosan a föld alá kerül és megjárja a poklok poklát. (7. kép)

A fények

A fáklya fényénél a sötétből előbukkan egy csoport egy kicsit olyan, mintha meglepnénk őket, mintha titokban végeznének valamit. Ne felejtsük el, hogy azt olvastuk, Arimátiai József bátran bement Pilátushoz, ez azt is jelenti, hogy mindenki más félt, rettegett. Péter nemrég tagadta meg Jézust és utána a leleplezéstő félve eltűnt, még a keresztre feszítésnél sem volt jelen, az összes tanítvány elrejtőzött, magukra zárták az ajtókat. Egyedül ez a néhány ember van Jézus közelében. Ők vállalják fel egyedül, hogy közük van Jézushoz. Ezért gondolom, hogy Arimátiai József és Nikodémus az első hitvallók, aki ebben a mivoltukban meg mernek mutatkozni, hiszen volt okuk félni. A nagytanács tagjai voltak mind a ketten. Hozzáteszem, hogy emiatt a tettük miatt a másnapi pészah vacsorát nem vehették magukhoz, mert tisztátalanná váltak azzal, hogy halottal érintkeztek. Sok olyan dolgot felvállaltak, amit nem biztos, hogy mindannyian meg mertünk volna tenni. Tehát nagyon bátrak voltak. A Megváltó élettelen testét bebalzsamozzák és sietve eltemetik, mert közeledik az ünnep.

Ezen a ponton egy kis kitérőt teszek a harmadnap jelentésével kapcsolatban. A zsidó időszámítás a napot hajnaltól hajnalig számítja, nálunk éjféltől éjfélig tart ugyanez. Arimátiai József Jézus halála után azonnal Pilátushoz megy, kikéri Jézus testét a temetésre. Pilátus csodálkozik, hogy ilyen hamar meghalt, tájékozódik századosán keresztül, és az igenlő válasz után a testet kiadja. Vagyis nem kevés adminisztrációs munkát kellett elvégeznie Józsefnek és hajnalig mindent be is kellett fejezni. Ezért van az, hogy harmadnapra jönnek az asszonyok az illatos kenettel, hogy befejezzék azt a balzsamozási műveletet, amit Nikodémusék elkezdtek. Ők viszont következő nap hajnalán, shabbat után, hajnal előtt érnek oda. Így megvan a harmadnap, de korántsem három napra kell gondolni, hanem huszonnégy óra plusz néhány órára.

Láthatjuk ebben a nagyon kevés fényben is, hogy a fények és az árnyékok mennyire drámaivá tudnak tenni egy jelenetet. A háttérből alig sejtünk valamit, nem tudjuk, hogy sír van a háttérben vagy egy kertnek a részlete, semmit nem látunk. Csak az alakokat látjuk, illetve a követ, amin állnak. Az egyetlen ragyogóan fénylő alak – mert az a lényeg – Jézus élettelen teste.

A Világ Világossága még holtában is világít, és a művész egyértelművé teszi számunkra, hogy még így is Jézus van a középpontban, aki a bűneinkért vállalta a halált.

Említettem, hogy a festmény a Pieta (A fájdalmas anya) kápolnába lett tervezve. Amit Caravaggio festett erre a helyre inkább a sírbatétel témájához kapcsolódik, de mégis van utalás a pietára. Caravaggio óriási tisztelője volt Michelangelonak és nyilván sokszor látta a Szent Péter székesegyházban található Pietáját. A tisztelet egyes elemző szerint ott is tetten érhető, hogy Arimátiai József arca hasonlóságot mutat Michelangelo ismert arcképeivel. Hasonlítsuk össze Jézus ernyedten csüngő jobb kezét, oldalsebének helyzetét és a testet tartó alakok kézmozdulatát. A kéztartás ugyanolyan, a seb ugyanott van, egyedül a Krisztus testéhez való viszony más. Mária a gyolcson keresztül érintkezik halott fiával, míg János apostol közvetlenül a sebhez érinti ujját. Ebből a sebből víz és vér folyt ki. Kétezer év óta emlékezünk az eucharisztia során Jézus értünk megtört testére és kiontott vérére. Egy apró mozdulat Jánostól, mégis ez a kapcsolódás határozza meg a keresztyénség identitását évezredek óta.

Még egy érdekességet tartogat számunkra a két műalkotás összehasonlítása. Michelangelo szobra a fájdalmas anyáról szól, Caravaggio festménye szintén, ha kihagyunk belőle bizonyos részeket. A feladatot úgy oldotta meg, hogy nem változtatott a sírbatétel témájához képest, csak több jelentést rendelt egyetlen kiragadott pillanathoz. Mária idealizált, eszményiesített arca sokat változott száz év alatt. Michelangelo Szűzanya arcán nem látszik az idő múlása. Caravaggio festményén viszont egy meggyötört, fájdalmas, megrendült idős asszonyt látunk. A változás okát a reformáció hatásában, a tridenti zsinat döntéseiben és a művész bátorságában kell keresnünk. (8. kép)

Alakok

„Sosem próbáltam isteni személyt festeni, mivel ami isteni, azt az ember nem képes megfesteni. Én az emberi alakban megjelent Istent akartam ábrázolni.” (Munkácsy Mihály)

Caravaggio is hasonló felfogásban alkotott. Festményein kerülte az eszményített ábrázolásmódot, alakjait hétköznapi emberekből választotta, akik modellt álltak egy-egy bibliai jelenethez. A képeket átjárta a naturalizmus légköre, izzadt, koszos testek, szakadozott, gyűrött ruhák, csapzott haj ezek mind jellemzik képeit. Korabeli kritikusai a festményeit ezért „büdösnek” tartották. A templomban járó híveknek ismerős volt ez a környezet, éppen ezért közelebb érezhették magukat ehhez a tragédiához. Nem egy illatos, jól fésült, „kivasalt” fájdalmat láttak, hanem olyat, amit ők maguk is átélhettek gyászukban.

Mária (A három Mária egyike, a fiatalabb Jakab apostol és József anyja)

A néven nevezett tizenhat újszövetségi nőből hatnak Mária a neve, ezért olykor nehéz a beazonosításuk. A mi esetünkben is kizárásos alapon mondhatom azt, hogy a keresztre feszítésnél jelenlévő három Mária közül, Zebedeus felesége volt valószínűleg a legidősebb ezért nem ő, hanem a két fiatalabb Mária szerepel Caravaggio festményén, akik közül a fiatalabb Jakab apostol anyja látszólag nem Jézussal van elfoglalva, legalábbis az égnek emelt tekintet és a kezek szinte kívülállóvá, mellékszereplővé teszik. Talán ezért hagyta el Rubens a tanulmányából is és ezért ítélték túlzóan patetikusnak alakját a kritikusok. Akkor miért van ott?  Caravaggio miért tette a csoport mögé és miért csak az arcát és a kezeit látjuk? Mert ebben a pillanatban, amikor Isten Fia halott, amikor az Atya elhagyja Jézust, mert »„bűnné” tette értünk«, amikor a többiek gyászolnak, és a testtel-, a temetéssel vannak elfoglalva, egyedül ez a nő fordul Isten felé, egyedül ő bízik rendíthetetlenül Isten igazságosságában, egyedül ő próbál kapcsolatba lépni a Mindenség Urával, aki mintha a teremtett világtól is elfordult volna. Számomra ezek az égre néző szemek és felemelt kezek az egyetlen vékonyka szálat jelentik Isten és az ember között ebben a kilátástalan pillanatban. Így még érthetőbb az előzőekben bemutatott átlós elrendezés és a spirál is. (9. kép)

Mária (a magdalai)

A másik Mária, Mária Magdolna aki Szűz Mária mellet lehorgasztott fejjel áll. Némely felfogás szerint csendben gyászol. Kétségtelen, hogy a testtartása kendővel a kézében, a lehajtott fejjel, mintha a könnyeit törölné a gyásznak a jele is lehet. Mégis, úgy gondolom, hogy Mária Magdolna is sokat tudott Jézusról, hiszen miután megszabadult hét ördögtől és a bűneitől, folyton Jézus környezetében volt a tanítványokat kísérő asszonyok között. Hallotta azokat a tanításokat, amiket a tanítványok. Ha figyelt, összerakhatta, hogy Jézus miről beszélt, hogy mi a célja ezen a földön, hogy mivé fog ez majd kiteljesedni. Alig néhány nappal a mostani események előtt Jézus mondott egy mondatot Betániában, ami talán most kapott értelmet. „Mert amikor ezt az olajat a testemre öntötte, a temetésemre készített elő.” (Mt 26,12), máshol „Hagyd őt, hiszen a temetésem napjára szánta;” (Jn 12,7) Ha ez a mondat eszébe jutott ebben a pillanatban Mária Magdolnának, akkor nemcsak a gyászra gondolhatunk esetében, hanem felfoghatjuk mintegy merengésként is. Elgondolkozik azon, hogy mindaz, amit hallott és mindaz, amit most lát, hogyan kapcsolódik egymáshoz. Félelmetesen érzi meg ezt a pillanatot Caravaggio.

Mária (Jézus anyja)

Ritkán látni ekkora megrendültséget, amit Szűz Mária alakja képvisel ezen a festményen. Karjait széttárja, mintha meg akarná állítani a megállíthatatlant. Mintha nem akarná elfogadni a valóságot, hogy fia – akit kijelentés által kapott, angyalok jöttek mentek születésekor, akit fiaként nevelt, tudva azt, hogy ő elsősorban Isten Fia – halott. A harminchárom év minden öröme, fájdalma benne van ebben a mozdulatban. De ismernünk kell Caravaggiot, ő a pillanat művésze. Mária jól ismerte Jézust, jól ismerte küldetését, és ismeri az Atyát is, hiszen tiszta, igaz ember. Nézzünk más módon erre az alakra, mert a másik olvasat szerint ebben a pillanatban világosodott meg, és értette meg, hogy ettől fogva hamarosan beteljesednek a próféciák, és aki egykor fia volt, feltámadása után már személyes megváltója lesz. A megrendültég és felismerés egy mozdulatban és arckifejezésben látható.

Összefoglalva a női alakoknak a szerepét: láthatunk egy Isten felé forduló racionális alakot, egy megrendült anyát, aki felismeri a jelekből a próféciák beteljesülését, és egy gyászoló, de egyben eltöprengő női tanítványt, aki szintén ráeszmél a kozmikus léptékére a történteknek. Egyszerűen félelmetes, ahogy ábrázolja Caravaggio ezeket a pillanatokat.

Jézus

Ha tovább kutatjuk a festmény alakjainak misztériumát, akkor figyeljük meg Jézusnak a testét. Szinte világít a felületen. A Világ Világossága ő, a „hallál fullánkja” próbálkozott, de nem arat diadalt felette. Gyolcsba van tekerve, és ha emlékezünk Michelangelo Szűz Mária alakjára, keze nem érintkezik Krisztus testével. Míg János itt közvetlenül érinti azt. A gyolcs úgy omlik le testéről, hogy szinte a szemlélődő megfoghatja. Nagyon izgalmas és fontos Jézusnak a lehanyatló jobbkeze, ahogy hozzáér a kőhöz. Krisztus még holtában is velünk van, még így is üzen nekünk, jelet mutat nekünk. Az ujjai hármat mutatnak, mintha egyszerre mutatná a harmadnapot és a Szentháromságot. Bízzatok, harmadnapra feltámadok. Ahogy ernyedt teste hozzáér a kőhöz (kenet köve vagy szegletkő), az nagyon izgalmas és mélyenszántót teológia Caravaggio részéről. Mint egy villámhárító Isten és az ember között, tulajdonképpen még halálában is az ember fontos számára. (10. kép)

János

Ő a sírbatétel történeténél nem szerepel az evangéliumokban. Jelenléte ettől függetlenül egyértelmű. A szeretet tanítványként ismerhettük meg, ahogy önmagára hivatkozik, de a többi evangélista is így azonosítja személyét. A legközelebb ő van a halott Krisztushoz, ő éli át legintenzívebben azt az űrt, amit a Mester hagy maga után. Néhány órával korábban, a pászka vacsorán is arról olvastunk, hogy Jézus kebelére hajtja a fejét. Azaz nagyon szoros volt a kapcsolat János és Jézus között, és most itt tartja a halott megváltót karjában.

Arimátiai József

Az utolsó férfialak Arimátiai József vagy Nikodémus, nem lehet pontosan tudni, mert nincsenek glóriák az alakokok feje felett, nem láthatunk attribútumokat, nem láthatunk balzsamtartó tégelyt, nincs harapófogó senki kezében, amivel kihúzták Jézus testéből a szegeket. Ezektől függetlenül nagyon érdekes, ahogy Arimátiai József (szerintem) kinéz a képből. Az alak nagyon erőteljesen fogja, öleli át Jézusnak a lábait és közben ránk néz. Ez nagyon szokatlan egy csoportjelenetnél. Tehát az imádkozó ember felé néz, aki ott áll a kápolnában. Szinte hallja, amint József azt mondja: gyere és segíts, vedd át, érezd te is azt, hogy a Megváltó meghalt. Érezd a súlyát, a terhét, érezd át hogy hogy Isten Fia meghalt érted. Számomra ez a tekintet és ez a felszólítás az egyik legfontosabb jelenete a festménynek. Hiszen Arimátiai József, aki bátor volt, aki bemegy Pilátushoz, aki titokban Jézus tanítványa volt, aki tudott sok mindent, de a belső ügyekről is, ami a Nagytanácsban téma volt Jézusról, aki tudta a kinti ügyeket is, ami Jézussal történt, hogy milyen csodákat vitt véghez. Ő valóban testközelben volt és átélte Jézusnak a csodáit, az eszmevilágát, a küldetését és most ezzel a gesztussal próbálja meg számunkra is testközelbe hozni Jézusnak a halálát. Még egy apróság, ha előttünk van Michelangelo portréja, akkor nem véletlen, hogy Caravaggio által megfestett Arimátiai József arcára nagyon hasonlít, tiszteletének talán egy újabb bizonyítékaként. Michelangelo a saját síremlékét amikor kifaragta, abban is a Piéta témája szerepelt, és saját magát Arimátiai Józsefként ábrázolta Mária és Jézus mögött. (11. kép)

Arimátiaia József vagy Nikodémus

Néhány gondolat arról, hogy hogy miért gondolom azt, hogy Arimátiai József és nem Nikodémus van Caravaggio képén. Ha megnézünk egy novgorodi iskolának tulajdonított ikont: Négy jelenet Krisztus haláláról (15. sz. vége–16. sz. eleje), akkor az első jeleneten azt látjuk, hogy Arimáteai József elkéri Pilátustól Krisztus testét. Fején glória van a mellette álló Nikodémusén nincs. Aztán a keresztről való levételnél – a bizánci művészetben mindig Arimateai József fogja Jézus testét – szintén ott van a glória az alakon, ellentétben azzal, aki a szegeket szedi ki (Nikodémus). A balzsamozó asztalon Jézus kiterített, átkötözött testét látjuk, és Arimátiai József van Krisztus lábánál. Tévedés ne essék, nem kicsinyíteni akarom Nikodémus szerepét, egyszerűen elmondom, hogy szerintem kit ábrázol Caravaggio festménye.

A növény

A vallási témájú festményeken a középkor végéig, de néhány esetben napjainkig semmi sincs öncélúan ábrázolva. Mindennek jelentése van. Krisztus lehanyatló karja, ill. ujjai megérintenek egy zöldellő növényt, a molyhos ökörfarkkórót (Verbascum thapsus). A középkori enciklopédisták szimbolikus értelmezése szerint a növény virágjának el kellett halnia, hogy gyümölcsöt hozzon. Mai olvasatban: „A virágzást követően az egész növény elszárad és elpusztul…, minden egyes virág mindösszesen egyetlen napig nyílik, még hajnal előtt…”. A festészetben Krisztus-szimbólummá lett ez a növény, a középkorban feltámadás virágnak, később mise gyertyának is hívták. Az akkori hit szerint hajnal előtt virágzott el és úgy hozta meg a termését. (13. kép)

A kőlap

Talán a sarokkövet kívánja megjeleníteni a művész. „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő, az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben”? (Mt 21,42) Hatalmas, súlyos kőlap van a Krisztus testét hordozó csoport lába alatt. Tekinthetjük őket gyülekezetnek, eklézsiának is, hiszen akik ott állnak, ezen a kövön, mintegy talapzaton, az egyháznak a kezdeménye. Ezek az emberek hitet tettek Jézus mellett legelsőként a halála után, és így „protoegyházként” is tekinthetünk rájuk. De izgalmas arra gondolni, hogy Caravaggio ismerte a „Kenet Kövét”, ami Jeruzsálemben a Szent Sír templomban található és nagyon hasonlít a festményen található kőlaphoz.

A hagyomány szerint ezen a kövön balzsamozták be Krisztus testét. Az egyetlen olyan hely a világon ahol felavatott pap közreműködése nélkül lehet tárgyakat megszentelni. A festményt nézve úgy tűnik ez a kő instabil, hiszen nincs alátámasztva, mégis szilárd, mert akik rajta állnak azok teszik szilárddá és mozdíthatatlanná. Ott látjuk rajta az eklézsiát, a gyülekezet, akik a Szent Lélek közösségépítő, megtartó ereje által kezdenek el egy több ezer éves történetet, és ez a történet folytatódik napjainkban is a feltámadt, győzelmes Krisztussal. (14. kép)

„Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg.” (1Pt 2,24)

The post Halhatatlan holt appeared first on IgeIdők Magazin.

Most egy három képből álló sorozatról készítettünk virtuális tárlatvezetést maga az alkotó, Adrián vezetésével.

A sorozat tulajdonképpen egy triptichon* (3 táblából szerkesztett szárnyas oltár), 1 m x 1,5 m nagyságú, olajvászon képekből áll. Ezek kapcsolódnak a Spanyolországban festett munkáimhoz, amelyek Granadában készültek, amíg ott tanultam az Erasmus programban két éve. Kicsit módosítottam a használt anyagokat és a témát.

A feldolgozott téma többrétegű, próbáltam metszéspontot találni a közép-kelet-európaiság és a festészeti problémák megoldása között, amelyek engem mint feladványok foglalkoztatnak, illetve próbálok egy keresztény tartalmat átadni, de ezt posztmodern módon.

Keletkezéséről röviden: jött az ötlet, hogy elinduljak a fotóreál irányba. Engem a figuralitás érdekelt ebben, az újhullám nem annyira fontos. Az foglalkoztat, hogy hogyan lehet hozzáadni egy egyedi ízt. Amiből én meríteni tudok, az az, ahonnan jöttem, az ipari környezet. Az identitásom meghatározó része a kereszténység, és a munkám során azzal kísérletezek, hogyan tudnám ezt bemutatni úgy, hogy az üzenet több társadalmi réteghez jusson el, ne csak egy-egy zárt csoporthoz.

Nekem, mivel egyszerűbb ember vagyok, lényeges, hogy az otthoniakról tudjak mesélni. Markáns jellemző, hogy ezek figurális témák, olyan rétegeket mutatnak be, akikhez én érzékenyen viszonyulok, akik közt én mozgok. Ezeket a személyeket, szituációkat szeretném beemelni a festészeti kánonba, ahogy például Velázquez tette annak idején. Mindezt úgy, hogy fogyasztható legyen, nyilván nem az összes rétegnek, de sokkal nagyobb szegmenst tudok megnyitni, mint korábban.

A vak meggyógyítása. A történés a periférián helyeződik, hasonlóan, mint Brueghelnél. Ezáltal vannak staffázs (mellékes) figurák, akikkel a jelenet zajlik, de az őket körülvevő környezet azt a Közép-Kelet-Európát jeleníti meg, ahonnan jöttem. Személyes részletek: motoros kirándulások, külföldi utak. Édesapám éveken keresztül motorozott. Azért festek a képemre Simson Schwalbe-t, mert tudat alatt nekem ez fontos és ezzel vissza tudok valamit adni neki is.

Megjelennek a munkásosztály jellegzetes alakjai is. Amikor történik az esemény, senki nem figyel oda. Miért vesznek ki a csodák a jelenlegi időszakból, miért van az, hogy emberek nem foglalkoznak egymással? Ha csak néhány normális szót szólsz a másiknak, az milyen sokat jelent mostanság. Személyzettel, beosztottakkal jól bánni, és így tovább.

Ez lenne az alap.

Kiűzetés a templomból. Ismét staffázs szereplők, jelenet a háttérben. V alakú kompozíció: ennek történeti háttere da Vinci Az utolsó vacsora című festménye, melyen V alakban a kép közepén helyeződik a történés. A két esernyőt Csernus Tibor tengerparti festményeiről mintáztam. Szakmailag érdekessége ennek a képnek, hogy a faktúrákkal hogyan lehet játszani, hogyan lehet gyorsan, egyszerűen kialakítani mondjuk egy női, virágos kosztümöt, mindezt belehelyezve abba a szituációba, hogy két nő beszélget. Az emberek tudnak ehhez kapcsolódni, hiszen ezt látták már.

A háttérben elhelyezett kódok, mint a húszemeletes panel, utalnak a szocialista örökségre. Az emelő daru képviseli a jelent. Érdekes kérdés, hogy a kutya mit jelent. A Bibliában tisztátalan állat, a mi társadalmunkban pedig megbecsült, kiemelt szerepet kap. Azzal, ahogy beillesztem a kép sémájába, a háttér egy elemévé válik, visszakerül arra a szintre, ahová szerintem tartozik. Megjelenítek a városomból figurákat. Például a férfi, aki gyerekkoromban vitt minket uszodába.

A középre helyezett kis csendélet a sörösdobozokkal megint csak a munkásosztályra, szocializmusra utal. Hátul a Mária-szobor jelképezi a templomot.

Kiűzetés: egyik kedvenc újszövetségi történetem, az a pillanat, amikor Jézus megmutatta, hogy mi lesz, előremutat az ítéletre.

Drámai mozzanat, ahogy valaki kizuhan az ajtón, de senki nem vesz róla tudomást. Ez bemutatja, hogy amikor egy emberrel probléma van, inkább nem foglalkozunk vele. A világ minden táján jellemző, hogy az elesettet nem veszik észre. A tehetősek mindenhol átlépnek a szegényen.

Tanítás a Déliben. Mindenki ismeri a Déli pályaudvart. Nagyon jól el van rejtve az üzenet, sokáig kell pásztázni a képet, hogy rájöjjünk, miért ezt a címet kapta. A kortárs alkotások ritkán érik el azt, hogy a szemlélő 5-10 percre leragadjon, fejtegesse a jelentését. A festményemen szerepelnek olyan tárgyak, mint pennys szatyor, coca-colás-doboz. Ezeknél az foglalkoztatott, hogy a marketing, a mindennapossá vált brandek hogyan ragadják meg a figyelmet.

Be tudom illeszteni a képembe a már kialakult kódot. Ami még vizuálisan izgalmas volt, az a bőrkabát ábrázolása. Garcia Lopez festészeti módszere inspirált: a nagy vásznon aranymetszésben vagy középpontban elhelyez egy erős, egyértelmű szimbólumot, azután elkezdi kitölteni a teret. Ahogy a tekintet pásztázza a képet, a szélek irányába egyre kidolgozatlanabb lesz a festmény.

Megfogalmazódik az a kritika, és talán jogosan, hogy a keresztényi témát miért nem a fókuszba helyezem. Én erre azt mondom, hogy azért nem teszem oda, mert egyrészt meg sem érdemeljük ezeket a csodákat, másrészt azt akarom ábrázolni, ahogy a világ viszonyul ehhez a dologhoz. Ha az embereknek nem fontos ez, akkor nem érdemlik meg, hogy a középpontban lássák a keresztény motívumokat. Dolgozzanak meg érte! Ez csak az én indulatomból adódik.

A kép középpontjában egy csendélet van, egy aranyfigura, jelképezve az aranyborjút, egy üveg, egy kis tál, ami utal a térség piaci hangulatára.

Egyetlen alak néz ki a képből. Ezzel kapcsolatban érdekesség, hogy egy szempár vagy két karika mennyire vonzza a tekintetet, ösztönösen odanézünk. Erre építenek a reklámgrafikában is.

Megfestettem Papp Gabi barátomat, akivel együtt dolgoztunk az egyik templomnál. Nagyon tehetséges, szeretném, hogy befusson.

A madár szimbólumról: a varjú egy ellenszenves madár, mindenki látott utcán szemétben válogató varjút. Ehhez bárki tud kapcsolódni, de közben van egy jelentése az egyházi festészetben.

Az üzenet a felemelt kézben van elrejtve. Ehhez tanulmányokat készítettem a saját kezemről. Személyesen azt jelenti, hogy végre le tudtam ülni és megrajzolni egy kezet. Nagyon sok idő megfesteni egy nagy képet úgy, hogy még előtanulmányokat is készítek hozzá. Heteket el tudok tölteni vele.

A képeim felépítésének több szintje van. Az első szint mindig a figuralitás. Miután ez megvan, beillesztem a nekem kedves részleteket, keresem azokat a pontokat, amelyek szakmai kihívást jelentenek. A fejlődésem szempontjából kitekintek olyan mesterek technikai megoldásaira, mint Csernus Tibor kézmozdulatai. Ő kalligrafikus módon megfest egy árnyékot. Számomra új módszer, hogy egy mozdulattal lehetséges ezt megoldani, és ezen dolgoztam. Ebből a képsorozatból pont ez a részlet a kedvencem, mert sikerült áthidalnom azt a problémát, hogy a festményen az az egy mozdulattal megfestett árnyék jelenjen meg. Ezt nála láttam, tetszett, és úgy éreztem, ezt be lehetne illeszteni a képembe. Emellett sok dolog van, amihez már van rutinom, amiket biztonsággal meg tudok festeni. Az üvegek, sok egyéb, amiket tanuló korszakomból hozok, ezek egyszerűek.

Mivel lehet reakciót kiváltani az emberekből?

Az egyszerű emberek, az újabb generációk nem ismerik a művészettörténeti vonatkozásokat, sem a szimbolikát, motívumrendszert. Van egy nagyon könnyen értelmezhető kód, a cím. A címbe könnyebben belekapaszkodik az ember, ez rávezetheti a képben elrejtett szimbólumok értelmére. Így izgalmassá válik a festmény, mert van ugyan egy cím, de meg kell fejteni a szavak és a kép közötti összefüggést. A nézőtől megköveteli, hogy alaposan megvizsgálja, gondolkozzon rajta. Aki nem akar ebbe energiát fektetni, az csak azt az élményt kapja, hogy „Hú, de szép az a piactér!”, aztán megy haza, kész. A képzettebb közönség ismeri Csernus Tibort, a magyar avantgárd művészetet, a 80-as évek irányzatait, ezáltal több utalást, részletet tud megfejteni.

A narratíva a kép közepén, ami engem foglalkoztat, például ahogy az árus viszonyul egy öreghez. Aki ismer engem, az tudja, hogy nagyon érdekel a szociológiai, pszichológiai vonatkozása a képzőművészetnek. Például hogy Munkácsy miért úgy festette meg a rőzsehordó nőt, erről Sudár Péter kollégámtól, volt tanáromtól hallottam. Ő azt kutatta, hogyan lehet bemutatni egy ilyen női figurát. Erről a képeim megfestése után beszélgettünk, és akkor értettem meg, hogy a művész olyan női figurát fest, amilyennel kapcsolata volt életében, vagy amilyen kép benne él.

Szeretném a jövőben tudatosabban beépíteni a műveimbe, hogy bennem milyen női képek élnek.

A háttereket tájképfestészet alapján nagy gyakorlattal alkotom meg, itt is szempont, hogy megjelenítsem azt, hogy közép-kelet-európai környezetben élek, de mégis nemzetközi üzenete legyen a képnek. Keresem azt az ízt, amitől a háttér érezhetően különbözik mondjuk egy amerikai festménytől. Tudnánk előnyünkre fordítani azt, hogy ide születtünk, képesek vagyunk rá. Vonzóvá, izgalmassá kell tenni ezt a témát, erre lenne kereslet, tapasztalatból tudom.

Másik szakmai kihívás számomra, hogy hogyan tudok olyan térábrázolást megvalósítani, amiben kevesebb tárgy vesz részt, például az árnyékok segítségével. Ez az emberi szemnek nyugtató, könnyebben befogadható a kevésbé hozzáértő közönségnek is. Az, hogy legyen benne kettős kódolás, művészettörténeti tartalom, legyen benne progresszivitás, az már egy következő szint. A színhasználatnál lényeges, hogy kapcsolódik a szocreálhoz, mivel Magyarországon még mindig erősen érződik a hatása. De ezt igyekszek leépíteni, hogy kevésbé legyen mérvadó.

A kortárs képzőművészet nem foglalkozik a tradíciókkal, inkább lerombolja. Én viszont azt gondolom, hogy ez egy téves hozzáállás, mert ha vissza tudunk csatolni, az egy hatalmas kész anyag. Van egy kulturális alapunk Európában a maga művészeti nyelvezetével. Amikor valaki megakad, mert nincs ötlete, hogy milyen témát dolgozzon fel, valójában nagyon egyszerű lenne a válasz. Fogjuk a Bibliát, és átgyúrjuk kortárs műalkotássá. Ezzel értéket lehet teremteni, és a befogadó is jól jár, az alkotó is.

The post Tanítás a Déliben – Festészet az evangélium szolgálatában appeared first on IgeIdők Magazin.

Németországban négy évet töltöttem, Kiss József tanítványa voltam. 2020 májusában diplomáztam, azután hazajöttem és most nagyon jól érzem magam szakmailag és a mindennapokban is. Kovács Kitti tanárnőhöz kerültem, akit nagyon megszerettem, fel tudok nézni rá, hiteles számomra. Sokat fejlődtem a vele folytatott munka során.

Mikor és hogyan kezdődött a zenei elhivatottságod?

Pécsett nőttem fel, két testvérem van. A videófelvételek alapján elég idegesítő kisgyerek voltam, de a szüleim nagyon szerettek, ezért ezt elviselték tőlem. Amikor iskolás lettem, rögtön elkezdtem szolfézst és furulyát tanulni, ami kezdetnek nagyon jó volt. Anyukámnak nagyon tetszett az oboa hangja, ezért sok oboazenét hallgattunk, és úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem ez a hangszer. Szép, különleges hangszernek tartottam, és tetszett, hogy kevesen játszanak rajta. A családom erősen támogatott a zenei tanulmányaimban, türelmesek voltak, elviselték a kezdeti idők nehézségeit, mert nem könnyű kibírni az oboa hangját az elején. Később Kothencz Melinda tanárnő folyamatosan versenyekre vitt, amiben szintén minden támogatást megkaptam a szüleimtől. A nemzetközi versenyeken összekapcsolódott bennem az oboa az utazással, és rájöttem, hogy én ezt nagyon szeretem csinálni.

Mely versenyek voltak a legkiemelkedőbbek a pályád szempontjából?

Nehéz kérdés, mert a versenyeredmények sosem voltak meghatározóak számomra. Inkább az élmények, amelyek a versenyek kapcsán értek. Volt például egy nemzetközi verseny Santorinin, ami egy nyaraláshoz hasonlított inkább, mint versenyzéshez.

Junior Prima díjat vehettél át 17 évesen, 2017-ben a Művészetek Palotájában. Erre hogyan emlékszel?

Meglepődtem és óriási megtiszteltetés volt. Nem tudtam, hogy a Pécsi Rotary Club felterjesztett a díjra. Hálás voltam és utólag rájöttem, hogy bár abban az időszakban Istentől elfordultam, ő mégis megajándékozott ezzel a díjjal, és mutatta a vezetését, ugyanis a nyeremény biztosította számomra a németországi tanulmányokat.

Mennyit dolgozol a pályádért?

Mostanában fogalmaztam meg magamnak, hogy a hagyományos egyetemi tanulás lehet időszakos, viszont hangszeren gyakorolni mindennap kell. Ez egyfajta kötöttség, hiszen az életemet úgy tudom tervezni, hogy a gyakorlás a mindennapok kihagyhatatlan része. Ezen kívül az oboához hozzátartozik a nádfaragás is, ami szintén sok időt vesz igénybe.

A diplomakoncerted a karantén ideje alatt volt. Izgalmas történet lehetett.

Igen, az első hullám előtt, januárban nagy örömmel készültem a májusi diplomahangversenyre, amikor egyre rosszabb hírek jöttek. Az iskola bezárt, karantént rendeltek el, és bizonytalanná váltak a diplomahangversenyek. Kétségbeestem, mert akkor már formálódott bennem, hogy amint végzek, hazajövök.

Abban a bizonytalan időszakban nagyon közeli kapcsolatba kerültem Istennel. Én kérdeztem, és ő mindenre válaszolt.

Elhittem, hogy ha Isten úgy akarja, akkor meglesz a diplomám, és rá bíztam magam. Úgy alakult, hogy később főtárgyórákat is kaptam, és én diplomázhattam legelőször abban a félévben. Ezt az isteni csodát vittem át a zenébe a diplomakoncerten. Szívből játszottam és mindent beleadtam, amit mások is észrevettek.

Középiskolás korodban volt a hitéletedben egy törés. Mi történt?

Megpróbálom sírás nélkül elmondani. Gyerekkoromban a pécsi gyülekezetbe jártunk. Verset mondtam, énekeltem, vasárnapi iskolába jártam. Viszont amikor bekerültem a művészeti gimnáziumba, akkor észrevettem, hogy másoknak Isten nélkül is megy az életük, akár még jobban is, mint nekem. Például a zenélés vagy a fellépések, koncertek. Ekkor arra gondoltam, hogy nekem is menni fog mindez egyedül, Isten nélkül. Egyre kevesebbet jártam gyülekezetbe, nem akartam elfogadni, hogy Isten szerepel az életemben.

A létezését nem kérdőjeleztem meg, de megkeményítettem a szívemet, és nemet mondtam neki.

Amikor kikerültem Németországba, akkor törtem meg, hiszen teljesen egyedül voltam egy idegen országban, idegen emberek között, nem ismertem senkit, és még a nyelvet sem értettem. Az első félévben teljesen összeomlottam, hiszen nem volt biztos alapom, nem volt mibe kapaszkodnom. Napokig sírtam, de még akkor is arra gondoltam, hogy megoldom ezt az egészet egyedül. Mindeközben folyamatosan érzékeltem, hogy Isten gondoskodik rólam még akkor is, ha én ellentmondok neki. Tudtam, hogy én ezt nem érdemlem meg.

A második évem után itthon elmentem a Baptista Ifjúsági Nagytáborba, de csak azért, hogy legyen valami visszacsatolás is Isten felé, ha már annyi mindent ad nekem. Megtérni nem akartam, ezért az evangelizációs alkalomra nem mentem el. Csakhogy kiderült, hogy az egy másik időpontra került át, amelyen pedig ott voltam. Ezen a délelőttön Isten az összes kifogásomat eltörölte, és elhittem, hogy Jézus értem is meghalt. A visszafordulásom Istenhez olyan hatással volt rám, mintha kicseréltek volna. Azóta már nem fuldoklok, hogy a felszínen maradjak, hanem Isten ereje bármilyen helyzetben megtart, segít nekem, fogja a kezemet. 2018-ban merítkeztem be a Pécsi Baptista Gyülekezetben.

Hogyan fogadtad 2019-ben az Év Fiatal Baptista Művésze díjat?

Akkor is meglepődtem. Váratlanul jött egy telefon, amelyben megkérdezték, hogy elfogadnám-e. Megtiszteltetés volt. Éppen abban az időszakban jött ez, miután megtértem és imádkoztam, hogy Isten használjon engem a zenén keresztül, ahogyan neki tetszik, hiszen én Isten országát akarom építeni és az ő dicsőségét hirdetni.

Szerinted a művészet és a misszió hogyan kapcsolódik össze?

Nem tudom, hogy Isten hogyan akar használni engem, de felajánlottam a zenémet neki. Rájöttem, hogy nekem igazából csak az a dolgom, hogy zenéljek, hogy ne tartsam magamban azt, ami bennem van.

Hogyan képzeled el a pályádat?

Szólistaként, tanárként, zenekari tagként egyaránt el tudom képzelni magamat, de nem tudom, hogy Isten hol szeretne engem látni, mi a szerepkör, amit nekem szánt. Azért szeretném magam minél magasabb szintre képezni a zenében, hogy alkalmas legyek az állásra, amit elém hoz.

Mi kelti fel az életben az érdeklődésedet a zenén kívül?

A napom központi része a gyakorlás. Azon kívül változó, hogy mivel töltöm meg. Sokat időzöm a családommal, a barátommal, kirándulunk, főzünk, filmezünk. Átlagos dolgokkal töltöm a napjaimat. Ezeket szeretem.

A teljes interjú itt hallgatható meg:

https://share.transistor.fm/s/2baf9163

The post Interjú Mohai Zsófia oboaművésszel appeared first on IgeIdők Magazin.

Köszönöm, jól vagyok. Aktívan telnek a mindennapjaim, amiért nagyon hálás vagyok, mert tudom, hogy ez sok embernek nehéz időszak. Világszinten borította fel ez a helyzet mindannyiunk életét, de hála Istennek zenészként aktív tudok maradni. Vannak lehetőségeim kifejezni magam, játszani, projekteken dolgozni. Sok feladatom van. A Zeneakadémián doktori iskolás vagyok, ezen kívül játszom a Győri Filharmonikus Zenekarban, tanítok is és csinálom a szabadúszó dolgaimat.

Bogányi Gergely zongoraművésszel közös zeneakadémiai koncerted lesz. Hogyan készülsz erre?

Tudatosan építem fel a napomat, hogy minden szempontból a legfelkészültebb legyek. Fizikálisan és mentálisan is nagyon megterhelő egyórás zenei anyagot végigjátszani. Bírni kell levegővel, testi erővel, ugyanakkor szellemileg koncentráltan végig követni a darabot és érzelmeket közvetíteni. Nagy feladatok ezek. Ezért szigorúan tartom magam a menetrendemhez. Először befújok, majd elkezdek a darabokkal foglalkozni. Beosztom magamnak, hogy hányszor szeretnék végigmenni megállás nélkül a műveken, hogy koncertszintre tréningezzem magamat. Ez is része a felkészülésnek, hogy koncerthelyzetbe képzeljem magam.

A koncerten Schubert Elszáradt virágok (Trockne blumen) című művét is fogod játszani. Szereted a romantikát?

Igen nagyon, habár Schubertnek ezt a darabját nem gondolom kifejezetten romantikusnak. Ez egy nagyon nehéz zene, amelynek az egyszerűségét kell megkeresni, és abban rejlik az igazság. Szenvedélyes embernek tartom magam, nehéz bánni az érzelmeimmel. Fontos, hogy megfejtsem, Schubert mit akart közölni ezzel a darabbal. Ezért foglalkozom az eredeti dallal, hogy ezt megértsem.

Hogyan gondolkodsz a művész zenei formálásának szabadságáról?

Úgy gondolom, hogy abban a szigorú konzervatóriumi rendszerben, amelyben felnőttem, vannak a zenei és a technikai tudásnak alapvető pillérei. Ezek a hivatásunk részei, amelyekhez tartom magam. A fejlődési folyamat része minél többet megismerni zenei korszakokról, szerzőkről, stílusokról. Viszont figyelek arra, hogy ne analizáljam túl a darabokat, ne kontrolláljam túl magamat, mert az megfosztana a művészi szabadságtól. Ebben lényeges az arányokat megtalálni. Ahogyan a tudás növekszik, az ember rájön, hogy mennyire keveset tud, másrészt szabadságot is nyer általa.

Fontosnak tartod, hogy szavakkal is megszólítsd a közönséget?

Nagyon fontosnak tartom. Misszionáriusa vagyok annak, hogy le kell dönteni a falat az előadó és a közönség között azzal, hogy megszólítom őket. Fontos, hogy a közönség valóságosan érezze, hogy része a koncertnek, hiszen a tőlük kapott impulzusok a színpadon abszolút hatással vannak ránk, előadókra. Emiatt is más minden egyes koncert.

Beszéljünk a kezdetekről! Volt egyszer egy karácsony, amikor azt kérted ajándékba a szüleidtől, hogy elkezdhesd a zenetanulást.

Igen, de őszintén szólva nincs sok emlékem arról, hogyan alakult ki bennem a vonzalom a zene iránt. A lényem része volt a zene kisgyerekkorom óta annak ellenére, hogy nem zenei környezetben éltem. Mégis korán kimondtam, hogy zenével szeretnék foglalkozni, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert ők végig támogattak ebben. Bár nem voltak a zenei pályáról tapasztalataik, de látták bennem az elhivatottságot, és tudták, hogy én akkor tudok boldog lenni, ha ezen az úton maradhatok. Hét-nyolc évesen kezdtem el furulyát tanulni szülőfalumban, Noszlopon, amikor pedig elég nagy voltam már, akkor a szüleim elengedtek Ajkára, ahol Kovács Imrénél kezdtem el fuvolázni. Később, 14 évesen Budapesten a Weiner Leó Konzervatóriumban folytattam a tanulmányaimat Horgas Eszternél. A Zeneakadémián Sebők Erika volt a tanárom, illetve volt egy évem Salzburgban a Mozarteumban, ahol prof. Henrik Wiese növendéke voltam. Nagyon kiváltságos helyzetnek érzem, hogy ilyen kiváló tanárokat tudhatok magam mögött.

Napi négy-öt órát gyakorolsz. Hogyan alakult ki ennek a gyakorlata benned?

Viszonylag természetes folyamatban alakult ki ez bennem kisgyerekkorom óta. A legtöbbször örömömet lelem a gyakorlásban, hogy mindennap egyre jobb és jobb lehessek, és hogy napi szinten feszegessem a határaimat. Ezeket kihívásként élem meg. Akkor tudok a leghatékonyabb lenni, ha nagy rajtam a teher. Talán a természetemből fakadóan nem okozott számomra nehézséget a szigorú és következetes napirend kialakítása és betartása.

Alapvető derű, jókedv és vidámság árad belőled. Honnan van ez benned? Gondolkodtál már ezen?

A saját derűmről nem szoktam gondolkodni, de fontosnak tartom, hogy az ember pozitív maradjon nehéz helyzetekben is, másrészt a derű alapvetően a családomból fakad. A szüleim derűs emberek, és a családdal töltött időm mindig nagyon jó és minőségi. Az emberek közelsége inspirál engem, és ez önmagában okot ad a derűre.

 A határaid feszegetése a sportban is jellemző rád. Maratont is futottál már. Hogy történt ez?

Ez nem volt tervezett dolog, csak sodródtam az árral. Édesapám maratonra készült egy nyáron, és én vele tartottam az edzésekre, majd ott ragadtam, és végül óriási energiát adott nekem a verseny. Nem gondoltam, hogy a célba érés hatalmas emocionális élményt fog jelenteni. Másrészt megtapasztaltam a testem erejét a futás során, ami nagyon fontos, mert zenészként a testemnek is készen kell lennie a színpadi szolgálatra. Az is érdekes, hogy zenében elég nehéz a teljesítményt mérni, futásnál azonban viszonylag egyszerű. Amikor a futásban le tudom győzni a határaimat, az nagyon jótékony hatással van a fizikális és a szellemi szintemre egyaránt. Ez segít engem abban, hogy merjek egyre nagyobbat lépni az életem más területein is. Egyébként pedig sok nehéz időszakon vitt keresztül a futás.

 Noszlopi lány vagy, és a mai napig otthonodnak tekinted a szülőföldedet. Mi a legnagyobb erénye annak a vidéknek számodra?

A mai napig a szívem odahúz haza, és ha szoktam álmodni az otthonról, olyankor Noszlopról álmodom, pedig már 11 éve nem lakom ott. A környezet és az emberek legjobb értelemben vett egyszerűsége, az értékek, amiket képviselnek, ahogyan élnek, abban van egy olyan letisztultság és gondolkodásmód, ami hozzám nagyon közel áll. Ezt a viszonyulást a szülőfalummal sohasem szeretném elveszíteni, mert az identitásom nagy része onnan származik.

A mindennapok rutinját hogyan egyezteted össze a pályáddal?

Nehezen. Sokszor küzdelmes, mert ez is nagy fegyelmezettséget igényel. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a zene olyan szinten hat az ember szellemére, lelkére, ami folyamatosan jelen van. Amikor egy fontosabb projekt, koncert, előadás van, olyankor a művész olyan más állapotba tud kerülni, amely teljesen magával ragadja, és ilyenkor frusztráló a mindennapok rutinjára, a számlabefizetésre vagy a porszívózásra gondolni. Ennek ellenére figyelnem kell, hogy tudjam a civil életemet élni, és nem begubózni a saját művészi világomba. Könnyű azt érezni, hogy az én dolgom a legfontosabb, de igyekszem fejlődni és tudatosan odafigyelni a szeretteimre és az egyéb dolgaimra azokban az időszakokban is, amikor nagyon sokat zenélek.

Ez a fajta tudatosság segítségedre lehet a családi élet és a művészeti pálya összehangolt működtetésében is. Lehet, hogy ez egy következő lépcsőfok lesz az életedben?

Igen, tervezem és gondolkodom ezen. Előre látható, hogy nagyon nehéz lesz a karrier és a család együtt. Meg kell találni a szerepek egyensúlyát, és jó társra kell lelni. Biztos vagyok abban, hogy a megfelelő társsal a különböző női szerepek sok figyelemmel, türelemmel és szeretettel tudnak egymás mellett működni.

Jellemző rád az összművészeti gondolkodás. Mely művészeti ágakat érinti ez?

Balatonfüreden minden évben részt vettem egy olyan összművészeti mesterkurzuson, amelyet Horgas Eszter vezetett. Ezeken gyerekkorom óta azt szívtam magamba, hogy használnom kell a tehetségeimet, amiket kaptam. Számomra előadóként a legfontosabb az üzenet, amit át akarok adni. Ehhez kell megtalálnom az eszközöket. Az összművészeti előadásaim zenei részében a fuvolát és az éneket használom. Emellett a kortárs tánc és a színművészet jelenik meg. Ezeket nem lehet egy szinten tartani, mert mindegyik művészeti ág egy külön életet igényelne, de igyekszem ezeket együtt fejleszteni a lehető legmagasabb szintre. Az elsőbbség mindig a fuvoláé marad természetesen.

Hogyan tapasztalod Isten vezetését a pályádon?

Tudom és látom, hogy a pályámon mennyi vezetés és támogatás van, amit én Istennek tulajdonítok. Minden feltételt megkaptam ahhoz, hogy erre a pályára menjek, a családot, amelybe születtem, az elhívást a pályára. Ezek nem az én érdemeim, de innentől kezdve az én felelősségem. Amikor nehézségeim vannak, és kérdéseim, akkor utólag mindig összeáll a kép, hogy mi miért történt, és rájövök, hogy minden jól történt. Nagy felelősség jól dönteni bizonyos helyzetekben, és jó embernek maradni, tisztességesnek, őszintének. Ehhez tudni kell bízni abban, hogy Isten terve az egyetlen igazság, mert azon kívül minden más hiábavaló. Amikor könnyebb, jó időszakok vannak, olyankor pedig tudnom kell a földön maradni és hálásnak lenni a dolgokért, amelyeket kaptam és átélhettem.

Mit gondolsz a művészet és a misszió kapcsolatáról?

Aki színpadon van, közvetít egyfajta lelkületet, spiritualitást, amely hatással van az erre érzékeny közönségre. Minden pillanatban nem lehet arra gondolni a munkám során, hogy ez egy misszió, de a tudatom egy részében ott van ez a gondolat. A pandémia kezdetén történt velem, hogy átértékelődött a zenei szolgálat lényege bennem. Mivel egy ideig csak templomi szolgálataim voltak, nagyon felértékelődött bennem ennek zenei és spirituális ajándéka. Hálás vagyok ezért az időszakért.

A Wesselényi Utcai Baptista Gyülekezet tagjaként mit jelent számodra a gyülekezet közössége?

Nagyjából három-négy éve járok oda. Befogadó, kedves, érzékeny, támogató, bátorító gyülekezet, és meglepően sok benne a művész ember. Tudom, hogy bármikor otthonra lelhetek ebben a gyülekezetben, ott állnak mellettem, elismernek, szeretnek és mintegy védőháló vannak mögöttem. Nagyon hálás vagyok azért is, mert a vezetőség támogatja a magas színvonalú zenei szolgálatokat, és ezekhez biztosítják a feltételeket is.

Fuvolaművészként megszemélyesítetted a Varázsfuvolát Mozart operájában, Almási-Tóth András rendezésében. Milyen hatással volt rád, hogy eljátszhattad a hangszered szerepét?

Egy operavizsga keretein belül játszhattam el ezt a szerepet a Zeneakadémia Solti termében. Fantasztikus élmény volt. Ebben a rendezésben kitisztult a kép az opera címét illetően, ugyanis más előadásokban nem kap olyan nagy hangsúlyt a varázsfuvola, pedig Mozart ezt a címet választotta az operának. A varázsfuvola karaktere adja a misztériumát, a varázsát az egész operának, amely itt ebben az előadásban testet öltött, konkrét szereplővé vált. Valósággal átélhettem, hogy egy kicsit én vagyok a mozgatója az előadásnak. Nagyon kiváltságos dolog volt fuvolistaként valóságos szereplőnek lennem a színpadon az operaénekesek között.

A darabban egészen azonosulhattál a fuvolával azáltal, hogy eljátszottad. Mennyire váltál az évek során eggyé a hangszereddel?

Abszolút. Most a beszélgetés közben is egy karnyújtásnyira van tőlem a hangszer, és akkor érzem magam biztonságban, amikor ott van a közelemben. Olyan, mintha a szárnyam vagy egy végtagom lenne, annyira természetes már, hogy ott van. Az egyik legszorosabb kapcsolatom az életemben.

Murányi-Kovács Anita

A teljes interjú itt hallgatható meg:

https://share.transistor.fm/s/eff259e9

The post Interjú Ács Dominika fuvolaművésszel appeared first on IgeIdők Magazin.

Általános iskolás koromban már szerettem rajzolni, rajzszakkörre jártam. A középiskolát már tudatosan választottam: Zircen, a III. Béla Szakgimnáziumban végeztem alkalmazott grafikus szakon. Már ott sokat tanultam a művészetekről, a különböző alkotási metódusokról, technikákról. Munka mellett készültem a felvételi vizsgára, igyekeztem a vidéki lehetőséget legjobban kihasználni. Imameghallgatás, hogy öt évvel ezelőtt felvettek. Hosszú folyamat eredménye, hogy most végzős hallgatója vagyok a Magyar Képzőművészeti Egyetemnek.

Hogyan ismerted meg a Megváltót?

Vargabetűs, hosszú utat jártam be, sokat tusakodtam. Katolikus családban nőttem fel, a nagymamám mélyen hívő asszony volt. Otthon valamiféle alapot kaptam, de a prioritásaim mások voltak, nem foglalkoztam a hittel. Kamaszkoromat a hedonizmus jellemezte. Majd elkezdtem az utamat keresni, mert távlat és kilátás nélkül voltam.

Úgy éreztem, az élet nem igazságos, nyugalomra vágytam. Voltak negatív tapasztalataim.

Ekkor azt gondoltam, hogy ha rossz van, kell lennie jónak is. Vágy lett bennem, hogy ezt megtaláljam, megismerjem és megértsem. Egy barátommal nagyon sokat beszélgettem, vitatkoztam, aztán egyszer csak beadtam a derekam. A hit került az első helyre az életemben: a személyes, hús-vér megtapasztalások. Persze olvasom a Bibliát is. Imakörön, amikor egy-egy téma előkerül, tanulmányozzuk azt. Mióta megtértem, minden mögött olyan nyugalom van, amit nem lehet megbolygatni.

Amikor a hitemet gyakorlom – akár az imádság, akár a munkám kapcsán –, más lelkülettel látok dolgokat. Egyszerűen leegyszerűsödnek, átláthatóvá válnak nagyon bonyolult folyamatok is. Van több hobbim, vannak terveim. Isten nélkül mindezek csak tapasztalatok. A hitem visz, a munkám pedig szolgálja Istent. A tárgyak, a sikerek pedig soha sem adnak olyan békességet, amit Jézustól kaptam.

Alakulása óta oszlopos tagja vagy egy felekezetközi imacsoportnak. Mit jelent számodra a testvéri közösség?

Egy nagyon-nagyon stabil, biztos pontot, ahol a számomra zárt és mély világról – a személyes hitemről – nyíltan beszélhetek a civil életben egymástól homlokegyenest eltérő háttérből jövő emberekkel. Egy nagyon meghatározó közös pontot. Tudom, hogy elcsépelt kifejezés, de olyan számomra ez a közösség, mint a család. Élő kapcsolat van közöttünk. A tagoktól, ha kell, segítséget kapok. Az imakörön felüdülhetek, amikor elfáradok. Sok pluszt kapok abból, hogy a hitről beszélgetünk. Tudhatom, hogy nem vagyok egyedül. A barátaimmal rendszeresen találkozunk, nemcsak az imaalkalmakkor.

Ha már imakör, mit jelent neked az imádság és annak ereje?

Egy visszaigazolást arról, hogy működik a rendszer. A meghallgatott imádság egy nagyon pozitív visszajelzés. Egy bizonyosság, amit nem lehet tőlem elvenni. Nekem már nem mondhatják: véletlen. Mi az imádság? Amikor egy orvos, az ő tudásával, hittel imádkozik egy betegséggel kapcsolatban, aminek ismeri a gyógyulási esélyeit százalékban mérve.

Tudom, hogy az imádságnak ereje van, hogy meghallgatnak. Máskor a nyüzsgő mindennapokból való kiszakadást jelenti. Amikor elvonulok, és befele meg felfele figyelek, ilyenkor megnyugvást élek át. Értelmezhetővé válnak a dolgok. Elvégzem a feladatom, beleteszek mindent, de a legtöbb, amit egy nagy dologért megtehetek, az, hogy kimondom: „Legyen meg a te akaratod!”

A művészvilágban miként találod a helyedet hívő emberként?

Általában azt gondolják, hogy ez nagyon nehéz. Sztereotípia, hogy a művészvilág drog- és mámorfelhőben úszik. Ha nem ez, akkor alkohol, nők és meg nem értettség van. Biztos van ilyen is, de nem ez a teljes kép. Én már hívőként kerültem be az egyetemre, ahol öt évig volt egy absztinens időszakom, ami egyben egy megtisztulási folyamat is volt számomra. A hitben való elmerüléshez erre az erős váltásra volt szükségem. Ez pedig automatikusan lezárt sok cselekedetet és kaput számomra.

Másrészről a művészvilágban van egyfajta nyitottság. Az általam felállított szabályok és az értékrendem érdekessé tette az emberek számára, hogy mit és miért csinálok.

A képzőn sok különc ember van, nekem más volt a másságom. Egyébként már a középiskolában is volt keresztény tanárom, és az egyetemen is megtalálható ez a gondolatiság és eszmeiség. Az európai kultúrkörben nagyon erősen jelen van a kereszténység, ezért nem megkerülhető. Máshogy, mint az egyházban, de az Istenről való gondolkodás megjelenik a művészetben. Én úgy gondolom, hogyha a kereszténységen keresztül nézed a világot, sok minden leegyszerűsödik.

A munkáidban hogyan jelenik meg, fejeződik ki a hited?

Ahogy nincs két ugyanolyan nap, a hitben is különböző periódusok vannak. A hit állandóan jelen van az életemben, de a fókusz változik. Az ábrázolás közben mindig mozgat valami. Azt a célt tűztem ki magam elé, hogy az egyetem végére figurális kompozíciókat tudjak alkotni, azok segítségével el tudjak mondani egy történetet.

A dolgok előrehaladtával ez egyre bonyolultabbnak tűnt, mert egy történetet úgy kell előadnom, hogy az nem létezik, csak a fejemben. Van egy üres vászon, vagy egy papírlap, amit nekem kell megtöltenem, amit egy másik fél fog olvasni és dekódolni a maga szintjén. Szépen lassan tanultam meg egyre magasabb szinten az emberábrázolást, a tárgyábrázolást. A diplomamunkámban egy nagy kompozícióként jelenik meg mindez a tudás.

A diplomamunkád címe: Bábel tornya. Miért éppen ezt a témát választottad?

Egyrészt bibliai történet, másrészt a művészeti kánonban is markánsan megjelenik több helyen ez a téma. Pieter Bruegel kiállítását láthattam Bécsben néhány éve. Az ő munkássága számomra nagyon szimpatikus. Bruegel a korának jelenét szőtte bele a képeibe. Az akkori emberekhez szólt, felismerhetővé, átélhetővé tett dolgokat, miközben odafigyelt arra, hogy minden mögött van egy szakrális vonal. Sokan feldolgozták ezt a témát. Egyrészről, mert a festészet világában ez egy alap, és a művész rá szeretne csatlakozni.

Bennem is volt egy ilyen motiváció, visszanyúlni az elődökhöz. Spanyolországi ösztöndíjam során alkalmaztam ezt: néha direkt kompozíciókat emeltem át spanyol művészektől. Külföldön élve fontos volt számomra az otthon, ezért hazai figurákat, akár a lakókörnyezetem szereplőit emeltem be a festményekbe.

Eredetileg egy plakátsorozatot terveztem diplomamunkának, de a lezárásokból fakadó eszközhiány miatt nem tudtam azt megvalósítani. Így választottam ezt a bibliai történetet. Azt gondolom, ha azt alkotom meg, amit szeretek, akkor az markáns lezárása lesz a tanulmányaimnak. Egy figurális képet alkottam, amibe több mindent beletettem. Gondolkodni és összerakni fejben több munka volt, mint maga a megfestés.

Volt egy gobelinkép otthon, egy gyönyörű aranykeretben. Már évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy én abba festeni fogok egy képet. Minden összeállt: keret, nagy kompozíció, keresztény üzenet, bibliai történetre felfűzve. Az építőipar, az építkezések nem ismeretlenek számomra, mert sokat dolgoztam építkezéseken. Nagyon kaotikus világ: nem tudod, mit hoz a következő nap, vagy hogy egyáltalán a munka hogy lesz meg. Az egésznek bábeli hangulata van: a dezinformáció, hogy nem tudunk kommunikálni egymással mint emberek. Az egész egy káosszá alakul, de mégis próbálunk valami nagyot létrehozni, aminek a minősége már nem lesz olyan „nagy”. Évezredek teltek el, sok minden változott körülöttünk, de az emberek viselkedése, habitusa, a hozzáállása ugyanazokat a problémákat hordozzák. A képen érezhető a hitehagyottság. Megjelenik a pokol, amit a füstölgő kátrányos kocsi jelképez, de Isten üzenete is.

A káoszban, a kép közepén ott van a kereszt.

Igen, ott van, de rejtve, mint az életben. Az emberek sokszor felteszik a kérdést: „Mikor történnek csodák?” Sokszor a csodavárás, ez a kérdés nem valós, inkább csak dacból fakad. Isten dolgaira, a csodákra, szerintem úgy lehet felfigyelni, mint azokra a keresztbe tett fapallókra a képen. Aki keres, talál. Ez tény. Isten mindenhol ott van, még a legelvetemültebb helyeken, a hitehagyottság, a káosz közepette is.

Egy egyszerű dologra szeretném ráirányítani a figyelmet az alkotásommal. A keresztet nem lehet megkerülni, az okkal lett odafestve – muszáj elgondolkodni róla. Egy jelzés az evangélium üzenetéről.

A munkáidban a környező világból, a magyar valóságból építkezel. Szerinted a társadalmunkban észreveszik a keresztény üzenetet az emberek? Vagy mint a Bábel tornyán a két pallón, esetleg átlépnek, nem törődve vele?

A tradíciók kezdenek kikopni a társadalomból. A nagyszüleim generációjában a benső, erős hit még jobban jelen volt. Most azt látom, hogy a figyelem elterelődik, és a létnek az alapjai már nem foglalkoztatják az embert. Az olyan kérdések, mint „Ki vagyok én?”, „Mit jelent az én valójában?”, „Hol vagyok, és miért vagyok a világban, ebben a rendszerben?”, már nem kerülnek előtérbe. Ha pedig nincsenek kérdések, nem lesznek válaszok sem. A hitnek a nemléte, illetve annak lassú feloldódása a társadalomban sokszor a kérdésnélküliségből fakad. Az érdektelenség is meghatározó.

Egy templomrenováláson dolgozva láttam, hogy a „hálatáblákat” le kellett vésni a helyükről. Az épület mögé, egy zsákkal letakarva dobták le azokat. Nekem mindez azt mutatja, hogy a dolgok szentsége (itt nem a dolgok imádását értem, ne értsenek félre!), az azok mögött húzódó mély értelem elévül, semmivé lesz. A mi családunkhoz is kötődik egy ilyen tábla.

Nagymamám életében történt egy csoda, aminek a történetét mi ismerjük, ez a tábla számunkra ezt a csodát reprezentálja, és az azért adott hálát. Ha nem ismerem a történetet és annak a mélységét, akkor csak le kell vésni és ki kell dobni. A mélyebbre látás már fel sem merül az emberekben, nem foglalkoznak vele, és ez probléma. A harmadik dolog, hogy Magyarországon a kereszténység kommunikációja sok esetben túlságosan politikai, ami szintén nem segít. Az értékképviseletet nem onnét kell nézni és nem pénzben kell számolni. Vannak más területek, amivel az egyház, a hitben élő emberek foglalatoskodnak. Sokszor ez nem látványos, de van, létezik.

Vannak terveid, Adrián?

Igen, de „elfogadóban” vagyok. Tudom, hogy amerre vezetnek vagy ahol dolgom van, ki lesz jelölve. Csak figyelnem kell. Hogy mi és hol lesz az pontosan, nem tudom. Az elmúlt években sok mindent megéltem, sok helyre eljutottam, amiről nem is gondoltam volna: jártam Moszkvában és Madridban. A legnagyobb boldogság vagy cél az életben az lenne, hogy legalább egy ember ténylegesen megértse a műveim alapján, hogy mit és miért csinálok. Mert ha tényleg rájön, akkor felfogja, hogy miről/kiről szólok. Remélem, hogy a műveim Isten megismerésében eszközök: támpontot, illetve kiindulási pontot adhatnak ennek a folyamatnak, úgy is, hogy én személyesen nem vagyok jelen, esetleg nem is ismernek.

Kívánom, hogy az alkotásaid sokakat megérintsenek, Adrián! Kíváncsian várom, hogyan vezet tovább Isten, mi lesz a következő fejezete az életednek. Isten áldjon! Köszönöm szépen a beszélgetést.

The post BÁBEL TORNYA – egy vizsgamunka margójára appeared first on IgeIdők Magazin.

Mikor tudatosult Izsákban, hogy mire készül Ábrahám? Beszélhetünk-e Izsák áldozatáról, ha nem volt beleszólása az eseményekbe?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődnek fel a történet olvasása közben. Isten igéje és az általa ihletett képzőművészeti alkotások hozzák közelebb hozzánk a több ezer éves történetet.

Mielőtt megismerjük a témában alkotó képzőművészek ábrázolásait, és elmélyednénk a látványukban, lássuk meg, mennyire fontos, hogy a számunkra már elfogadott, beágyazódott bibliai történetekről rendszeresen, magyarázó célzattal beszélgessünk a környezetünkben élőkkel! Erre azért van szükség, mert a mai kor embere hihetetlenül érzékennyé vált az őt körülvevő világra. Furcsa módon nem feltétlenül azzal a szándékkal, hogy jobbá tegye (bár ez van a zászlajára tűzve), inkább azért, hogy évezredes törvényszerűségeket kérdőjelezzen meg és iktasson ki. Egyre kevesebb tudást kész elsajátítani, viszont egyre több beleszólást követel a világ rendjébe. Képletesen mondva, olyan hullámvasúton száguld a jelenkori világ, aminek tartószerkezetéből mindennap eltűnik egy fontos alkatrész.

Ezen a drámai ponton szeretnék idehozni egy blogbejegyzést, amely úgy gondolom, remekül ábrázolja a rosszul elmagyarázott bibliai történet egész életre kiható káros hatását: „Szégyenkezve gondolok vissza arra az időszakra, amikor 6-7 éves koromban mostohanagyanyám felvázolta nekem ezt a történetet. Élénk fantáziájú gyerekként és Izsákkal azonosulva ugyanis zavarba ejtően sokáig azt gondoltam ezután, hogy bármelyik nap eljöhet egy olyan pillanat, amikor szüleim majd felébresztenek az éjszaka közepén, és késekkel a kezükben azt mondják: »Isten szólt hozzánk, úgyhogy most velünk kell jönnöd« – és a történetbeli angyal, aki az utolsó pillanatban megállítaná a kezüket, elkésik. Nem éppen a legszerencsésebb, amikor egy kisgyereknek ilyen dolgok jutnak eszébe a szüleiről.”

A művészi alkotások alaposabb szemrevételezése előtt még ismerkedjünk meg a történetben szereplő személyekkel! Az egyik mennyei, a másik földi atya. A mennyei Atya lehetőségei korlátlanok, kezdet és vég, teremtő és pusztító, felfoghatatlan és leírhatatlan. A földi atya nagyon is korlátozott, felfogható és leírható. Mégis a történet végén ők ketten barátok lesznek.[2] Izsák, Isten barátjának a fia látszólag mellékszereplő ebben a drámában. De csak látszólag. A végtelen Isten általa mutatja meg a jövő nemzedékének, hogy mire képes a szeretet.

A következőkben róla – a „mellékszereplőről” – esik több szó.

A történet jobb megértésében talán segít az archaikus nyelvhasználat, ezért olvassuk Károli Gáspár fordításában:

„És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté[3] Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked. Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala. Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok. Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala ketten együtt.

És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány? És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt. Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé az oltárra, a farakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát.

Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok. És monda: Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem. És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett. És nevezé Ábrahám annak a helynek nevét Jehova-jire-nek. Azért mondják ma is: Az Úr hegyén a gondviselés.” (1Mózes 22,1–14; kiemelés tőlem)

Molok a bibliai szóhasználatban a bálványisten neve, akinek a tiszteletére ember-, többségében gyermekáldozatokat mutattak be.

Az embertelen kultusz valószínűleg föníciai közvetítéssel terjedt el Kánaánban. Egy közelmúltban megjelent újsághírből látható, hogy ez a szertartás a világ más részein is szedte áldozatait még a középkorban is: „Perui régészek 227 olyan gyermek földi maradványait találták meg, akiket a prekolumbiánus csimu kultúra rituáléja szerint áldoztak fel az istenek kiengesztelésére.”[4]

Isten egyértelműen viszonyul ehhez a pogány szokáshoz:

„Gyermekedet ne add oda, hogy elégessék Moloknak; ne gyalázd meg ezzel Istened nevét! Én vagyok az Úr!” (3Mózes 18,21)

„Fölépítették a Tófet áldozóhalmait a Ben-Hinnóm-völgyben, hogy elégessék fiaikat és leányaikat, pedig ezt nem parancsoltam, sőt eszembe sem jutott!” (Jeremiás 7,31; kiemelés tőlem)

„Mivel járuljak az Úr elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Talán égőáldozattal járuljak elébe, esztendős borjakkal? Talán kedvét leli az Úr a kosok ezreiben, vagy az olajpatakok tízezreiben? Talán elsőszülöttemet áldozzam bűnömért, drága gyermekemet vétkes életemért? Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.” (Mikeás 6,6–8; kiemelés tőlem)

Izsák sok tekintetben eltért a többi patriarchától, egész életében nem hagyta el Kánaán területét, ezt Isten el is várta tőle: „Mert megjelent neki az Úr, és ezt mondta: Ne menj Egyiptomba, hanem abban az országban lakj, amelyet én mondok neked!” (1Mózes 26,2) Ennek rabbinikus magyarázata, hogy Izsákot majdnem feláldozták, a törvény pedig kimondja: semmilyen áldozatnak felajánlott test nem hagyhatja el Izrael földjét. A bibliai ősatyák közül Izsák élt a legtovább, és ő az egyetlen patriarcha, akinek a neve születésétől változatlan maradt.

A keresztény egyház korai időszakának tanításai szerint az, hogy Ábrahám Isten akaratát követve fel akarta áldozni Izsákot, a hit és engedelmesség példája. „Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor Isten próbára tette, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, akinek megmondatott: »Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.«” (Zsidók 11,17–18)

Ábrahámot Isten iránti mérhetetlen hite és bizalma mozgatta cselekedeteiben, ezért a végsőkig elment volna, azaz fiának, Izsáknak feláldozásáig. „Azt gondolta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett.” (Zsidók 11,19)

A legkorábbi ábrázolások között egy római sírkamrában lévő falfestményt nézhetünk meg. Látható, hogy a festő a Szentíráshoz hűen ábrázolja a történetet, képregényszerűen, egyszerű alakokkal. Csak a szereplők látszanak, az érzelem, a dráma még nincs jelen ezeken a képeken.

A következő ábrázolás egy szarkofág reliefje szintén a 4. századból. A kora keresztény faragványon is láthatóak a fő alakok, a kornak megfelelő öltözékben, tógában. Érdekes megfigyelni, hogy az Ábrahám mögött álló fiatal, androgün vonásokat mutató alak az utolsó pillanatban érkező angyal, szárnyak nélkül. Az Ábrahám kezében lévő késnek csak a markolata kivehető, de látszik, hogy a kés pengéje az ég felé mutatott.[5] Szembetűnő, hogy az áldozat mennyire eltörpül a többi alak mellett, még a kos is magasabb nála. Ezzel kezdetét veszi Izsák gyermekként való ábrázolása.

Ravennában a San Vitale-bazilikában látható ez a 6. századi ábrázolás. Bal oldalon Sára a ház (sátor) bejáratánál gyanakodva figyeli az égi vándorokat, akiket Ábrahám vendégül lát. Középen az ószövetségi Szentháromság alakjai, akikről Rubljov megfestette csodálatos ikonját. Végül jobb oldalon Izsákot láthatjuk az áldozati oltáron, előtte Ábrahám, akit a mennyből lenyúló kéz akadályoz meg abban, hogy fiát feláldozza. Ismeretes, hogy Izsák nevének jelentése nevetés. Amikor az égi küldöttek megjövendölték születését, Sára elnevette magát, annyira lehetetlennek tartotta, hogy élemedett korában gyermeket szüljön.[6] Maga a kompozíció is hozzátesz Isten tervének bemutatásához, amikor ívben mutatja be az örökös születésének bejelentését és majdnem feláldozását.

Az iszlám világ Ábrahámot Ibráhim néven ismeri. Ő a vallás egyik legkiemelkedőbb alakja, hiszen az iszlám hit prófétája és Ismáel édesapja. Hágártól született elsőszülött fiát, Ismáelt az arab népek ősatyjaként tisztelik, akinek utódai között van Mohamed is. Az iszlám tanítása szerint Ábrahám Izsák helyett jogos örökösét, vagyis Ismáelt akarta feláldozni Allahnak. A muzulmán hagyomány egyik feltevése, hogy Izsák az áldozat bemutatásának idején még meg sem született. A Korán ezzel szemben nem ad rá magyarázatot, hogy Ábrahám melyik gyermekét akarta feláldozni. Jóllehet az iszlám szerint Ábrahám Ismáelt és nem Izsákot akarta feláldozni az Úr színe előtt, a muszlimok mégsem tagadják a korábban megkötött szövetséget, amely elsőként a zsidókra szállt. Jézus prófétaságának megtagadásával viszont – az iszlám hit szerint – a zsidók felbontották ezt a szövetséget.

Térjünk vissza a keresztény felfogáshoz! Ezen a képen érdemes felfigyelni arra a tényre, hogy Izsáknak nincs összekötözve a keze. Ez egy merőben más megközelítése a történetnek, mert az önkéntes áldozat felé kezdi eltolni a hangsúly. A szent szövegekben úgy olvassuk a történetet, hogy Ábrahám megkötözte Izsák kezét, a művész mégis úgy gondolta, hogy mivel több párhuzam van Izsák és Jézus között,[7] ezért inkább azt erősíti meg a szemlélőben, hogy ez a fajta áldozat inkább önfeláldozás.

A „száját nem nyitja szóra” prófétai kijelentés, vagyis az engedelmesség és megnyugvás az atyai akaratban szintén kiolvasható az oltáron fekvő fiatal fiú ábrázolásában. A festmény jól érzékelteti, hogy Ábrahám nem gépiesen hajtja végre Isten parancsát, látható rajta a megrendültség. A művész még egy gesztust tesz Ábrahám felé, hiszen Izsák fejét nem leszorítja, hanem gyengéden tartja. A végsőkig fokozott drámai pillanatban is megjelenik az atyai szeretet kifejeződése.

A kinagyított arc sok mindent elmond Ábrahám lelkiállapotáról, nagyon erőteljesen ábrázolja a művész egy idős, sokat megért ember utóbbi három napjának történéseit. Nagyon sok kiolvasható ebből a tekintetből. Benne van a fellélegzés is, a kérdés is benne van, az öröm és a megkönnyebbülés is benne van, és természetesen benne van az igény egy kiadós magyarázatra is.

Rembrandt megközelítésében Ábrahám láthatóan meglepődik az angyal beavatkozásán, miközben úgy fogja le Izsákot, mint egy áldozati állatot (hasonlítsuk össze az előző képpel). Most is az utolsó pillanatban lép közbe az angyal. Sok tekintetben egyezik a hasonló témában készült festményekkel, azonban van egy lényeges különbség: Ábrahám kezéből kihullik a kés, amivel végrehajtaná az áldozat torkának elmetszését.

Rembrandt a protestáns világnézet festőjeként szinte egyedül alkalmazta ezt a megoldást a jelenet ábrázolásában. Annak a jelképe, hogy Jézus Krisztus váltsághalálával nincs szükség további véráldozatra. Az a zseniális ebben a festményben, hogy megragadta a teremtett ember történetének lényegét. Ezzel a gesztussal Isten is üzen, hogy ő nem egy vérszomjas Isten, hanem a szeretet istene.

Az előzmények után most lássuk Caravaggio 1603-ban megfestett vásznát, mely nézetem szerint a legjobb adaptációja a történetnek. Egy 1672-ből ránk maradt irat szerint, amelyet Bellori készített, ezt tudjuk meg a festményről: „Maffeo Barberini bíboros számára […] megfestette Ábrahám áldozatát: Ábrahám a kést már fia torkának közelében tartja, a fiú kiabál és a földre esik.”

A kép nagyon pontosan és drámaian ábrázolja a jelenetet. Ugyanúgy megvannak rajta a szokásos attribútumok, megvan az oltár, megvan a fa, megvan a tűz, megvan a kés, megvan Ábrahám, Izsák, az angyal, a kos, a háttér. Minden megvan, ami a legtöbb festményen is látható, mégis olyan megrendítő pillanatot ábrázol a művész, amilyent eddig még nem láttunk. Szinte tapinthatóvá, átélhetővé teszi a néző számára azt a kérdést, hogy milyen, amikor Isten a számunkra legdrágábbat kéri el tőlünk.

Mi játszódhat le Ábrahámnak és Izsáknak a lelkében?

Láthatjuk, ahogy az angyal csupasz válla és jobb keze a kép bal felső sarkától összeköti a jelenet szereplőit, lefogva Ábrahám kést tartó kezét, ami érinti Izsák vállát és nyakát, amit Ábrahám bal keze tart erősen a kétségbeesetten felkiáltó Izsák fejével együtt, ami szinte összekapcsolódik az áldozati kos fejével. Ábrahám pillantásából az tűnik ki, hogy még nem értette meg az angyal jövetelének okát, ezért kell olyan határozottan lefogni a kezét.

Érdekes megfigyelni, hogy az angyal sokkal erősebben, határozottabban fogja le Ábrahám karját, mint ahogyan Ábrahám tartja Izsák fejét. Nem véletlen, hogy a katolikus egyház befejezett tényként kezeli Izsák feláldozását, múlt időben beszél róla, hiszen ami az ő szívében és elméjében lezajlott, az már múlt idő. Caravaggio festménye mutatja be leginkább azt az utolsó pillanatot, amikor még Isten angyala leállíthatta Izsák tényleges feláldozását.

Az angyal bal keze feltűnően hasonlít a Sixtus-kápolnában látható mennyezetfreskón Isten alakjának kéztartásához. Michelangelo Ádám teremtése című alkotását Caravaggio nyilván ismerte és tisztelte annyira, hogy a saját kompozíciójában ezzel a gesztussal ruházta föl az angyalt, Isten jelenlétének szimbólumaként.

Egyedül Caravaggiónál láthatjuk, hogy Izsák kiált. Minden más művészi megközelítésnél a szelídség, a megadás, a beletörődés dominál. Minden más képen Izsák eltűri, hogy az események passzív résztvevője legyen. Ennek bibliai alapja természetesen nagyon erős motiváció volt az ábrázolások tekintetében: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.” (Ézsaiás 53,7; kiemelés tőlem)

Lehetséges egy másik megközelítés is, szintén a Biblia alapján. A halál előtti pillanatokról ezt a példát olvashatjuk az áldozat részéről: „Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Máté 27,46; kiemelés tőlem), később így folytatja „Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.” (Máté 27,50; kiemelés tőlem)

Nem lehet pontosan tudni, hogy hány éves volt Izsák, amikor ez a történet játszódik. Az biztos, hogy nem gyermek, nem olyan gyermek, amit sokszor láthatunk az ábrázolásokon. Bibliakutatók húsz és harminchét év között határozzák meg a korát. A rabbinikus irodalom szerint Izsák 40 éves korában megvakult, ennek az a magyarázata, hogy a feláldozásánál ott lévő angyalok könnyei Izsák szemébe hullottak.

A felnagyított részleten jobban szembetűnik, hogy Izsák kinéz a képből egyenesen a szemünkbe, kapcsolatba lép velünk. Két magyarázata is lehet ennek, az egyik a könyörgés, segélykiáltás, de ez nem életszerű, hiszen Izsák az aggastyánkorban lévő Ábrahámnál lényegesen erősebb, bármikor kiszabadulhatott volna. A másik lehetőség, hogy Izsák leállít a tekintetével. Meg kell történnie mindannak, ami ahhoz kell, hogy majd egyszer beteljesedjenek a próféciák, amelyek még meg sem íródtak.

Ábrahámot az angyal állítja le, az avatatlan szemlélőt pedig Izsák. Itt és így válik főszereplővé az áldozat. És így juthatunk közelebb Jézus Krisztus értünk hozott áldozatának megértéséhez.

Ábrahám Isten barátja volt, ez a kísérlet (kísértés) nemcsak hitpróba, nemcsak barátságpróba volt. Isten megengedte Ábrahámnak, hogy bepillantást nyerjen egy ezredévekkel későbbi kozmikus drámába, amikor egyszülött Fiát valóban feláldozza az emberiségért, átélve annak minden kényszerét, kínját, szenvedését.

Pilinszky János: Ábrahám áldozata (részlet)

„Isten nem kérte volna tőle egyszülött fiát, Izsákot, ha nem tudta volna, hogy Ábrahám mennyire szerette a fiút. Sőt mi több, ha Ábrahámnak fia iránti szeretete nem lett volna a legnagyobb, mit apa fia iránt érezhet – engedelmessége őrület és gyilkosság lett volna. Ábrahám öreg szíve azonban oly forrón szerette a gyermeket, hogy Isten méltónak találta őt arra, hogy beavassa saját isteni-atyai szeretetének áldozatába. A tökéletes hit csodája – kívülről nézve – mindig rejt valami fölfoghatatlant, sőt ellentmondásosat magában. Megrendült szívvel és elmével érezzük, sejtjük, hogy Ábrahám hite lényegében a szeretet legmélyebb titkába vonta őt.” (Kiemelés tőlem)

Epilógus

A mai kor a tudomány túlzott tiszteletére épül. Ami nem bizonyítható, magyarázható, logikus, az mind misztikum, mese, kitaláció. A minden relatív korában Isten is egy skatulyában végezte. S amíg ezt elfogadja az ember, addig csak a halálunk után találkozhatunk vele. Istenhez fűződő viszonyunkat szétrágta a rozsda, olyan mértékben korrodálódott, hogy csak ezek az ősi történetek tudják visszahozni az édeni kort. Ezért van óriási szükség az ige avatott magyarázóira és tehetséges, ihletett művészekre, akik meg tudják jeleníteni az eredeti összhangot Isten és ember között.

Ne csak a halálod után ismerd meg Istent!

Mikes Balázs (2021 márciusa)

A tanulmány megjelent a Szolgatárs 2021/1. számában. További izgalmas írások a Szolgatárs folyóirat weboldalán.

[1] A festményprédikációk egy igehirdetés-sorozat a Wesselényi Utcai Baptista Gyülekezetben. Részletek: https://comeniushaz.hu/2021/03/02/arts-ok-1-mikes-balazs.

[2] „De te, szolgám, Izrael, Jákob, akit kiválasztottam, barátomnak, Ábrahámnak utóda!” (Ézsaiás 41,8; kiemelés tőlem).

[3] Más fordítások inkább a próbára tette kifejezést használják. Az Ószövetség szerint Isten próbára teszi az embert az engedelmesség, állhatatosság, tisztulás, istenfélelem és hűség tekintetében. A mai kor emberének a kísértés inkább a csábítás szinonimája, Károli „kisértését” ezért inkább kísérletként kell értenünk. Többek között ezért lesz beszédtéma időről időre a Krisztustól tanult imádságban lévő sor: „és ne vígy minket kísértésbe”.

[4] https://www.origo.hu/tudomany/20190828-a-vilag-legnagyobb-gyermekaldozati-helyet-tartak-fel-peruban.html.

[5] A felfelé mutató késhegy az áldozatra várás szimbóluma.

[6] „Sára nevetett magában, és azt gondolta: Miután megvénültem, lehet-e még gyönyörben részem? Meg az uram is öreg!” (1Mózes 18,12).

[7] Mik ezek a párhuzamok? A két atya egyetlenegyét kész volt feláldozni, harmadnapon kellett megtörténnie az áldozatnak, elvonulás imádkozásra, Izsák az égőáldozathoz való fát, Jézus a keresztfát viszi a hátán. Izsák feláldozásának az eszméje Jézus keresztre feszítésének, önfeláldozásának az előhírnöke volt.

The post Festményprédikációk – Halj meg máskor: Izsák áldozata appeared first on IgeIdők Magazin.

A járványhelyzet számodra is az online koncertezés lehetőségét hozta. November közepén volt egy hangversenyed az Óbudai Danubia Zenekarral, amelyre mindösszesen három napod volt felkészülni. Szereted a kihívásokat?

Ennek a feladatnak éppen a kihívás volt a legnagyobb érdekessége. A hangversenyt egy osztrák orgonaművész játszotta volna az ország különböző vidéki templomaiban. Ehhez képest én játszottam a Zeneakadémián. Ami az eredeti koncepcióhoz képest maradt, az a zenemű, Flor Peeters Orgonaversenye, egy 20. századi mű, amelynek ez volt a magyarországi bemutatója. Mivel a járványhelyzet rosszabbra fordult, másik előadót és helyszínt kellett keresni. Ez konkrétan szerda délben dőlt el, de már kedden hozzájutottam a kottához, és lefekvés előtt „esti mese” gyanánt másfél órán keresztül nézegettem a tételeket, hogyan épül fel a darab, ha esetleg mégis el kell játszani.

Nem nagyon hittem benne. Végül szerdán délben eldőlt, hogy biztosan lesz a hangverseny, ezért innentől kezdve komoly gyakorlás következett, szerdán, csütörtökön és pénteken egész nap. Szombat reggelre sikerült olyan állapotra hoznom a művet, hogy a zenekarral el tudtuk próbálni, és aznap este előkészítettem a regisztrációt a Zeneakadémián. Vasárnap reggel főpróbáztunk, és este volt a koncert, amely egyébként visszahallgatható a Filharmónia Magyarország YouTube-csatornáján. Visszatérve a kihívásokhoz: jót tesznek az embernek. Igaz, nekem olyan vonzerőt jelentenek a lehetetlen feladatok, hogy aztán kapaszkodnom kell, hogy ne bukjak el bennük, de most úgy éreztem, hogy egy felsőbb segítséget is kaptam, és tényleg sikerült szép koncertet játszani a rövid felkészülési idő ellenére is.

Időutazásra hívlak téged, amely a saját életeddel kapcsolatos. Hogyan lettél zenész? Honnan indultál? Milyen hatások értek gyerekkorodban?

A zenetörténetben van jó pár példa arra, amikor a zenész hivatás apáról fiúra öröklődik, ez az én esetemben is így volt. Édesapám Tóka Szabolcs orgonaművész, és én is ezt a pályát választottam.

Székesfehérváron zeneiskolában kezdtél el zongorázni, de feltételezem, hogy a gyülekezetben már jóval korábban értek téged zenei hatások.

Elvis Presley mondta állítólag, hogy mindent a templomban tanult, igaz, aztán máshol hasznosította, de a tehetsége nem kérdés. Budapesten születtem, de Székesfehérváron nőttem fel, ott kezdtem el a tanulmányaimat, és a gyülekezetben is sokféle hatás ért. Énekkar, gyermekkórus, zenei együttesek szolgálataiban az éppen aktuális tudásszintemnek megfelelően én is mindig részt vettem, így rólam is elmondható, hogy a tudásom jelentős részét a „templomban” szedtem össze.

Tizenhat éves korodban kerültél Vácra a konzervatóriumba. Hogyan emlékszel ezekre az évekre?

Nagyon szívesen emlékszem, néha vissza is szoktam menni Vácra. Nagyon kötődöm a városhoz. Tartalmas évek voltak, a szakma alapját ott kellett megtanulnom, és erre minden lehetőség biztosítva is volt. Olyan alapokat kaptam, amelyeket összefűzve az egyházi szolgálatok során tanultakkal el lehetett indulni a pályán. Később erre a két pillérre és a zeneakadémiai tanulmányaimra építkeztem.

Könnyen vészelted át a családi kötelékből való távolodást, az önállóvá válást akkoriban?

Ezt nehéz megmondani. Egy kamasz életében mindig vannak érzelmi viharok. Én a komoly munkát ott tanultam meg, és ez átvezetett ezeken is, mert ha voltak is nehézségek, a cél mindig világos volt.

Volt „B” terved?

Igen, a váci évek előtt általános iskolás koromban volt egy törés. Komolyan „zongorázgattam”, jártam versenyekre, rengeteget gyakoroltam, de mélyebb elköteleződés nem volt bennem, ezért más dolgokat is kipróbáltam. Atlétikai egyesületbe meg sakk-klubba jártam, és megpróbáltam mindkettőt nagyon komolyan csinálni. Érdekelt a történelem is, rengeteg ilyen témájú könyvet olvastam és olvasok a mai napig is. Kapocsnak viszont megmaradt az újpesti nyári Egyházzenei Tanfolyam, ami akkoriban nagyon különleges ifjúsági találkozó is volt egyben. Az egyik ilyen tanfolyam után éreztem, hogy engem mégis a zene érdekel, és szeretnék megtanulni orgonálni.

A zeneakadémista önmagadat hogyan jellemzed?

Ennek az időszaknak a végére kristályosodott ki bennem, hogy ki is vagyok én, és milyen keretek között, milyen módon szeretném a hivatásomat gyakorolni. Nagyszerű tanáraim voltak, azokban az években is nagyon sokat dolgoztam, és közben 2010-től elkezdtem a szolgálatomat az Újpesti Baptista Gyülekezetben. Ez a két „iskola” összekapcsolódott egymással és erősítették is egymást.

Beharka Pálnak milyen szerepe van a művészi pályádon?

Az ember életében nagy ajándék,, ha olyan példaképei vannak, akiket közelről ismer, mert akkor a minta sokkal jobban kirajzolódik. Pali bácsi elkötelezettsége az egyházi szolgálatban mindenképpen fontos része ennek. Tanárként a Gyülekezeti orgonajáték köteteit az elmúlt években sok-sok diáknak tanítottam végig, így világossá vált számomra, hogy milyen igényességgel és átgondoltsággal épül fel ez a két tankönyv. Kóruskísérőként az a hihetetlen színesség és rugalmas zeneiség a példa előttem, amit ő képviselt. Szólistaként leginkább a hangszínek iránti igényesség és a repertoár tudatos kiválasztása az adott hallgatóság részére a követendő.

Ezeket tőle tanultam, tőle viszem tovább, és nagyon büszke vagyok erre. Az a szerénység és a kollégák iránti tisztelet pedig, illetve a derű és a vidámság, amelyben ő most is az életét éli, emberileg minta számomra.

Vasárnaponként sokszor ülhettem az asztaluknál vendégként, megfigyelhettem azt a szeretetet, amellyel a felesége, a családja felé viseltetett. Telefonon a mai napig tartom vele a kapcsolatot, az említett koncert után is felhívott és pontosan, részletekbe menően értékelte ki a hallottakat, illetve a Zeneakadémia orgonájának hangszíneit.

Pali bácsitól az újpesti énekkar mellett a Baptista Központi Énekkar korrepetitori helyét is megörökölted 2016-ban. Hogyan alakult ki benned az elköteleződés ez iránt a kórus iránt?

Az első nagyobb élményem a kórussal 2006-ban volt. Középiskolásként megtanultam Gárdonyi Zoltán egyik nagy kórusművének kíséretét, és ezt többször is megszólaltattuk együtt, egyik alkalommal a Magyar Rádió 6-os stúdiójában élő adásban. Nekem akkor tizennyolc évesen óriási dolog volt, hogy Oláh Gábor, a kórus vezetője ennyire megbízott bennem. 2013-ban a diplomakoncertemen a Művészetek Palotájában ismét egy Gárdonyi Zoltán-művet választottam a repertoáromba, és a számomra három legkedvesebb baptista kórust, az újpestit, a pesterzsébetit és a központit kértem fel közreműködésre.

A közel százhúsz fős együttest Oláh Gábor kiválóan összefogta, irányította. Akkor kezdődött el igazán a barátságunk, kiélezett helyzetekben is számíthatunk egymásra.

Ő is tudja, hogy mindent meg fogok tenni a stabil, ugyanakkor rugalmas kíséretért, én is tudom, hogy ha valahol az igyekezetbe hiba csúszik, akkor azt az ő gördülékenysége fogja megoldani, továbbgördíteni. Sikeres zenei produkciók így hozhatók létre, ha a két kulcsember ilyen módon viszonyul egymáshoz. 2016-ban, amikor Oláh Gábor és Tóth Sámuel Csaba zongoraművész, a közvetlen korrepetitorelődöm megkerestek, nagy örömmel vállaltam el és viszem azóta is ezt a szolgálatot.

A Baptista Teológiai Akadémia tanáraként mi a legfontosabb célkitűzésed? Mit akarsz átadni a tanítványaidnak?

Ez a harmadik terület, amit Pali bácsitól örököltem. Az általános értelemben vett zenetanításban két célom van: az egyik, hogy élményt, a másik, hogy használható tudást adjak növendékeimnek. Általában olyan tanítványokkal foglalkozom, akik az egyházi szolgálatban szeretnék hasznosítani a tanultakat.

Ezért nagyon fontos, hogy a képzés célorientált és eredménycentrikus legyen.

Ugyanakkor orgonát tanítani csodálatos dolog, először az egész zenei univerzummal, aztán annak minden további kapcsolódási pontjával találkozik az ember. Ötszáz év zenéje, különböző európai országokból, az utóbbi közel százötven évben a tengerentúlról is. Csodás gazdagság, akárcsak felfedezni azt, hogy melyik zeneszerző hogyan komponál, hogyan szerkeszti a darabokat, hogyan használja az orgonát, és mi az, amit mindezzel ki akar fejezni. A teológiai főiskolán a tanítványaim lelkésznek készülnek. Ha valaki jól szeretne prédikálni, akkor nincs jobb iskola, mint a zeneművek formáját és a tartalmát megfigyelni. Aki látja azt, hogy egy adott intellektuális és egyéb dimenzióban mozgó tartalom hogyan van egy zenei formába sűrítve, az nagyon könnyen tudja ezt hasznosítani a beszédben is.

Mondhatjuk, hogy ifjú korod ellenére a díjaidnak se szeri, se száma. 2012-ben köztársasági ösztöndíjat, 2013-ban Junior Prima díjat, 2015-ben, 2018-ban és 2019-ben Fischer Annie-ösztöndíjat kaptál többek között. Emellett rangos nemzetközi orgonaversenyek díjazottja vagy. 2016-ban Junior Baptista Művész díjjal tüntettek ki. Mit jelentenek számodra az elismerések?

Ezek mögött a díjak mögött mostanra már sok-sok ezer ledolgozott munkaóra van, ez olyan elkötelezettséget jelent, ami után jólesik az elismerés. Hálás vagyok a pozitív visszacsatolásért. Ugyanakkor azt vallom, hogy elsősorban a zenét magát kell szeretni, és ha ahhoz az ember a helyes módon kötődik, akkor díjak nélkül is motivált marad. Végül pedig, a díjak, elismerések hatására az ember még jobban érzi a súlyát annak, hogy innentől még jobban kell csinálni azt, amit csinál.

Isten jelenléte és vezetése az életedben hogyan hat a művészetedre?

Mindig nagyon tudatosan kértem az áldást a dolgaimra, és meg is kaptam rá. Beharka Pali bácsitól tanultam egy négyszavas életfilozófiát: „Sok imádság, sok humor.” Kincs ez a négy szó, sokat gondolkodom rajta azóta is. A szakmai teljesítményem mögött sok imádság van. A személyes hitélet viszont számomra nagyon intim téma. Olyan esetekben, mint amiről beszéltem, amikor három nap alatt meg kell tanulni egy negyvenöt perces művet, a személyes elégtelenségét nagyon megérzi az ember, és a hit előtérbe kerül.

Menyasszonyoddal az esküvőtökre készültök. Rendkívül izgalmas változás elé néztek. Hogyan készültök a közös életetekre? Milyen elképzeléseitek vannak a családi élet és a művészeti hivatás összehangolásáról?

Az én életemben ez nagyon gondviselésszerűen alakult. Olyan társra vágytam, aki egyaránt megérti a művészi pálya és az egyházi szolgálat iránti elkötelezettségemet. Kérdés volt, hogy találok-e valakit, aki ezt a maga összetettségében átlátja és megérzi. A társammal együtt a választ is megtaláltam. Nagyon hálás vagyok. A menyasszonyom is zeneművészettel foglalkozik, kórusénekes, zenetudós, illetve a művészetmenedzsment területén is dolgozik. Jól átlátja a munkám egyes területeit, és amiben tudjuk, segítjük egymást a megismerkedésünk óta.

Azt szoktad mondani magadról, hogy többet orgonálsz, mint amennyit nem. De mi van olyankor, amikor éppen nem?

2020-ban ez megfordult. A vírus előtt rendre teleírt naptáram és feszített napi menetrendem volt. Mostanában azzal foglalkoztam leginkább, hogy egyfajta háttértudást építsek az egész további pályámhoz. Olyan zenei szakkönyveket olvasok, amelyek tartalmát nagyon fontos ismerni. Ilyesmire sajnos nem volt időm az elmúlt években. Fontos például, hogy ha eljátszom egy Bach-művet, akkor amellett még alaposan ismerjek több száz másikat is. Másként prédikál, aki csak azt az egy fejezetet ismeri, amiről beszél, mint az, aki minden, az adott bibliai részhez kapcsolódó, más fejezetet a kapcsolódó háttér-információkkal együtt is ismer. Ilyen szempontból a mostani helyzet áldás, különleges lehetőség mindannyiunknak.

A teljes interjú itt hallgatható meg:

https://share.transistor.fm/s/0c315979

The post Interjú Tóka Ágoston orgonaművésszel appeared first on IgeIdők Magazin.

A Baptista Központi Énekkar karnagya vagy 38 éve. Jómagam pedig az énekkar tagja vagyok ötödik éve. Sajnos az elmúlt időszakban nem találkozhattunk a járványhelyzet miatt. Hogy vagy és mivel foglalkozol mostanában?

Kétirányú a válaszom. Jól vagyunk, köszönjük, bár nem könnyen. A feleségem idős szülei már több mint egy éve nálunk laknak, annyira elesettek. Apósom 95 évesen októberben ment el az örökkévalóságba. A mama itt van, az ellátása körül forog minden, de egészségesek vagyunk. Kétszeresen is vigyázunk, hogy semmiképpen se jöjjön hozzánk a vírus. Nem tudunk senkit sem fogadni, hiszen ez a vírus annyira gonosz, hogy akkor jön, amikor a legkevésbé számítasz rá. Másrészt szomorú vagyok, mert nem tarthatunk kóruspróbákat, nem találkozhatok a kórustársakkal, hiszen az éneklés az egyik legveszélyesebb tevékenységnek számít a járvány terjedése szempontjából.

Maszkban nem tudom elképzelni, hogy énekeljünk. Formális próbáknak pedig nem látom értelmét, ezért kivárjuk a végét. A tagoktól azt a visszajelzést szoktam kapni, hogy felértékelődött az énekkarba járás a gondolkodásukban attól, hogy most nincs, most nem lehet azt tenni, ami egyébként természetes volt.

Az énekkar tagjaként magam is megélem, hogy nagyon hiányoznak a próbák és a szolgálatok. Személyes tapasztalatom, hogy karnagyként rendkívüli állóképességgel, koncentrációval, szakmai ismeretekkel rendelkezel. Türelmes, megértő, segítőkész és elfogadó vagy velünk. Mekkora kihívás neked minden kórustaghoz megtalálni az utat?

Nem nagyon szoktam így vizsgálgatni magam, de most megpróbálom kívülről nézni ezt az egész szituációt. Kezdem egy olyan furcsa dologgal, amire sokan nem is gondolnak. Gyerekkorom óta részt vettem a gyülekezeti szolgálatban, és 16 éves korom óta már énekeltem is az énekkarban. A nagy tűz és érdeklődés bennem a gyülekezeti énekkarban bontakozott ki. Az itt szerzett tapasztalatok sokat segítettek nekem a továbbiakban, például amikor felvételt nyertem az első hivatásos kórusba Debrecenben. A hivatásos kórus pedig olyan zenei tapasztalatokkal gazdagított, amit a gyülekezeti munkámba tudtam beépíteni.

Nem szabad elfelejteni, hogy a jó Isten kegyelméből én egy olyan családba születtem, ahol a felmenőim nagyon tehetségesek is voltak és gondoskodtak is rólunk.

Négyen voltunk testvérek, és mindegyikünknek volt hangszere, sőt nekem három hegedűm is volt. Hogy édesapám ezt milyen módon érte el, nem tudom. Így utólag kifejezhetetlen kincs, hogy mi nem pénzt örököltünk, hanem taníttattak bennünket. Másrészt oly mértékű zenei gyakorlatra tettem szert, hogy már nem kell gondolkodnom azon, hogyan tartsak egy próbát. Vannak olyan részei a próbának, amelyek teljesen természetesen, belülről fakadóan jönnek belőlem. Ezek nem kerülnek különösebb erőfeszítésbe, és a felszabaduló energiámmal megpróbálok viccelődni és görbe tükröt tartani a kórustagok elé.

A megszerzett rutin átsegít engem azokon a nehézségeken, amelyek miatt egy kezdő karvezető botladozik. Ezekhez hozzájárult persze az is, hogy taníthattam a Baptista Teológiai Akadémián és a Zeneakadémián is. A tanítás nagyon sokat jelentett nekem, mondják is, hogy tanítva lehet megtanulni bármit is.

Anyai nagyapád Tóth Gábor volt. Előfordult, hogy te helyettesítetted őt a szolgálatban kisfiúként.

Igen. Nagyapám, amikor hatéves voltam, harmóniumozni kezdett el engem tanítani. Egy évvel később elém tette a négyszólamú A hit hangjai kötetet, és azt nekem meg kellett tanulnom. Persze nem a legnehezebb énekekkel kezdtük. Nem voltam még nyolcéves, amikor az istentiszteleteken „bedobtak a mély vízbe”, és a kevésbé látogatott alkalmakon játszanom kellett. Ez nekem megtisztelő kihívás volt. Én ezt a zenei szolgálatot kaptam, de szerintem nem tudtam, hogy ez mennyit ér, és egy kicsit elkanyarodtam a műszaki pályára.

A Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán mérnöki diplomát szereztem. Viszont folyamatos maradt a gyülekezeti szolgálatom, mentem mindenfelé szolgálni. Olyan is előfordult, hogy végighegedültem Händel Messiását, amikor pedig odaértünk a basszus áriához, felálltam és elénekeltem. Viszont amikor bekerültem hivatásos kórusba, akkor rájöttem, hogy zenét is felsőfokon kell tanulnom, ezért felnőtt fejjel három szakon szereztem diplomát a Zeneakadémián. Ezután tudtam bekapcsolódni a felsőfokú tanításba is.

Visszakanyarodva a gyermekkorodhoz, a gyülekezeti szolgálatok mellett tagja voltál a Magyar Rádió Gyermekkórusának is. Ezalatt történt veled, hogy Pablo Casals A jászol című oratóriumában a kis Jézus szerepét énekelted katalán nyelven.

Igen, ráadásul 1965-ben a szüleink öcsémmel, Lajossal együtt elengedtek a kórus első nagy japán turnéjára. Rábíztak minket Istenre és egymásra, emellett jelentős anyagi terhet is vállaltak. 38 városban 48 koncertet adott a kórus két hónap alatt. Ez komoly testi, lelki erőnlétet kölcsönzött mindenkinek.

Azon versenyeztünk mi gyerekek, hogy ki nem lesz rosszul az éhségtől vagy a fáradtságtól.

Szégyelltük a gyengeséget, de egyébként óriási élményt nyújtott ez az utazás. A japán hangversenykörút előtti évben pedig itthon Pablo Casals A jászol című oratóriumában énekelhettem szólót az Erkel Színházban. Erre a feladatra maga a mester választott ki tíz fiú közül. Még ma is tudom a dallamát meg a szövegét, amit katalánul kellett énekelnem. Ez megint egy olyan zenetörténeti esemény volt, amiről akkor fogalmam sem volt, hogy mekkora jelentősége van.

A családi élettel hogyan tudtad/tudtátok összehangolni a művészi pályádat, a szolgálatokat?

Ez is egy különleges dolog. A feleségemmel, Ráduly Irénnel a gyülekezetben ismerkedtünk össze. Apósom, Ráduly Emil Debrecenben volt karmester. Amikor lelkész édesapámat odahívták szolgálatra a 60-as évek közepén, akkor kerültem én is oda, és ott ismertem meg Incikét. Először csak jó barátok voltunk. Ő jó csellista volt, majd konzervatóriumba ment ének szakra, majd a Zeneakadémiára is felvették, ahol Réti József növendéke lett. Viszont amikor megszületett első gyermekünk, akkor a kisfiú betegsége miatt elhagyta az énekesi pályát, és óvónő lett, hogy állandóan együtt lehessen a kisgyermekünkkel. Tehát ő, aki célzottan zenei pályára készült, végül végzett óvónő lett, én pedig, aki műszaki pályára készültem, zenész lettem.

A feleségem nagyon támogatta a pályámat, a gyülekezetben pedig kezdettől fogva együtt muzsikáltunk.

Ha zenekar volt, ő csellózott, én hegedültem, ha énekkar, akkor ő abban a női szólamban énekelt, ahol szükség volt rá. Később, amikor jöttek a gyerekek, mindegyik valamilyen hangszeren tanult és együtt énekeltek velünk az énekkarban. A fiam, Zsolt, aki sajnos azóta már nincs köztünk, mert a jó Isten visszahívta magához, Zeneakadémiát végzett énekművész volt. Ma mindkét lányunk Írországban él, és a legnagyobb boldogság, hogy az elmúlt esztendőben megszületett az első unokánk. Még csak „online nagyszülők” vagyunk, de nagy öröm számunkra, hogy a gyerekeink mindennap felhívnak bennünket, és a kis Emily mindig nagyon örül a beszélgetésnek. Megható, hogy neki egyébként két nevet is adtak a szülei, Emily a dédpapára, Iren pedig a nagymamára emlékeztet.

Hogyan gondolkodsz a művészet és a misszió kapcsolatáról?

Úgy gondolom, hogy akkor kapcsolódok a misszióhoz, ha a tevékenységemmel Krisztusra mutatok, és megpróbálok minél több embert megnyerni a tevékenységem által az ő követésére. Értéktelennel nem csaphatom be a jó Istent.

Ehhez kapcsolódik művészi hitvallásod is, Malakiás 1,8: „Mert vak állatot hoztok áldozatul, és nem tartjátok rossznak. Sántát vagy bénát hoztok, és nem tartjátok rossznak. De vidd csak azt a helytartódnak: kegyes lesz-e hozzád és szívesen fogad-e?”

A zenei tevékenységem akkor emelkedik művészi fokra, ha méltó a jó Isten szolgálatára. Méltó alatt azt értem, hogy közérthetőnek kell lennie, elérhetőnek kell lennie, meg kell hogy pendítsen valamit a hallgató lelkében. A hívő baptista művész feladata, hogy amit rábízott a jó Isten, azt a lehető legmagasabb szinten végezze, és azon keresztül továbbítsa az üzenetet. Ezeket a dolgokat állandó bibliai és imakontroll mellett lehet csinálni. Ez a mezsgye azért nagyon veszélyes, mert könnyen öncélúvá, magamutogatóvá válhat az ember, de ha engedi magát átjárni az adott mű szellemiségével, akkor talán ettől meg tud szabadulni.

Tudni kell, hogy ha a sátán nem bír bennünket elviselni, akkor megpróbál elveszejteni.

És mennél kiemelkedőbb lelki tevékenységet folytatok, annál jobban támad. Persze a támadása valahol visszaigazolja az ember tevékenységét. A másik, hogy azért tanultam annyit a zenéről, hogy fölfedezzem azt, hogy bizonyos zenei eszközökkel mit akar elérni a zeneszerző, és ezt át tudjam adni a kórusnak és a hallgatóságnak is. A hallgatóságtól persze nem mindig várható el, hogy zeneileg is értse, amit hallott, de ha az előadás végén könnyes szemmel odajön valaki és azt mondja, hogy nem tudja, miért, de nagyon tetszett neki a koncert, akkor tudom, hogy ez azt jelenti, hogy megérintette őt.

Hogyan tapasztalod Isten vezetését a művészeti életedben? Régebben erre a kérdésre azt válaszoltad, hogy ha valamihez nagyon görcsösen ragaszkodtál, azt sosem tudtad elérni, viszont amit el tudtál engedni, azt százszorosan visszakaptad. Most mit válaszolsz?

Pontosan ugyanezt.

A teljes interjú itt hallgatható meg: link

https://share.transistor.fm/s/7b784f8b

The post Interjú Oláh Gábor karnaggyal appeared first on IgeIdők Magazin.