A korábbi cikk ITT érhető el.
Most egy három képből álló sorozatról készítettünk virtuális tárlatvezetést maga az alkotó, Adrián vezetésével.
A sorozat tulajdonképpen egy triptichon* (3 táblából szerkesztett szárnyas oltár), 1 m x 1,5 m nagyságú, olajvászon képekből áll. Ezek kapcsolódnak a Spanyolországban festett munkáimhoz, amelyek Granadában készültek, amíg ott tanultam az Erasmus programban két éve. Kicsit módosítottam a használt anyagokat és a témát.
A feldolgozott téma többrétegű, próbáltam metszéspontot találni a közép-kelet-európaiság és a festészeti problémák megoldása között, amelyek engem mint feladványok foglalkoztatnak, illetve próbálok egy keresztény tartalmat átadni, de ezt posztmodern módon.
Keletkezéséről röviden: jött az ötlet, hogy elinduljak a fotóreál irányba. Engem a figuralitás érdekelt ebben, az újhullám nem annyira fontos. Az foglalkoztat, hogy hogyan lehet hozzáadni egy egyedi ízt. Amiből én meríteni tudok, az az, ahonnan jöttem, az ipari környezet. Az identitásom meghatározó része a kereszténység, és a munkám során azzal kísérletezek, hogyan tudnám ezt bemutatni úgy, hogy az üzenet több társadalmi réteghez jusson el, ne csak egy-egy zárt csoporthoz.
Nekem, mivel egyszerűbb ember vagyok, lényeges, hogy az otthoniakról tudjak mesélni. Markáns jellemző, hogy ezek figurális témák, olyan rétegeket mutatnak be, akikhez én érzékenyen viszonyulok, akik közt én mozgok. Ezeket a személyeket, szituációkat szeretném beemelni a festészeti kánonba, ahogy például Velázquez tette annak idején. Mindezt úgy, hogy fogyasztható legyen, nyilván nem az összes rétegnek, de sokkal nagyobb szegmenst tudok megnyitni, mint korábban.
A vak meggyógyítása. A történés a periférián helyeződik, hasonlóan, mint Brueghelnél. Ezáltal vannak staffázs (mellékes) figurák, akikkel a jelenet zajlik, de az őket körülvevő környezet azt a Közép-Kelet-Európát jeleníti meg, ahonnan jöttem. Személyes részletek: motoros kirándulások, külföldi utak. Édesapám éveken keresztül motorozott. Azért festek a képemre Simson Schwalbe-t, mert tudat alatt nekem ez fontos és ezzel vissza tudok valamit adni neki is.
Megjelennek a munkásosztály jellegzetes alakjai is. Amikor történik az esemény, senki nem figyel oda. Miért vesznek ki a csodák a jelenlegi időszakból, miért van az, hogy emberek nem foglalkoznak egymással? Ha csak néhány normális szót szólsz a másiknak, az milyen sokat jelent mostanság. Személyzettel, beosztottakkal jól bánni, és így tovább.
Ez lenne az alap.
Kiűzetés a templomból. Ismét staffázs szereplők, jelenet a háttérben. V alakú kompozíció: ennek történeti háttere da Vinci Az utolsó vacsora című festménye, melyen V alakban a kép közepén helyeződik a történés. A két esernyőt Csernus Tibor tengerparti festményeiről mintáztam. Szakmailag érdekessége ennek a képnek, hogy a faktúrákkal hogyan lehet játszani, hogyan lehet gyorsan, egyszerűen kialakítani mondjuk egy női, virágos kosztümöt, mindezt belehelyezve abba a szituációba, hogy két nő beszélget. Az emberek tudnak ehhez kapcsolódni, hiszen ezt látták már.
A háttérben elhelyezett kódok, mint a húszemeletes panel, utalnak a szocialista örökségre. Az emelő daru képviseli a jelent. Érdekes kérdés, hogy a kutya mit jelent. A Bibliában tisztátalan állat, a mi társadalmunkban pedig megbecsült, kiemelt szerepet kap. Azzal, ahogy beillesztem a kép sémájába, a háttér egy elemévé válik, visszakerül arra a szintre, ahová szerintem tartozik. Megjelenítek a városomból figurákat. Például a férfi, aki gyerekkoromban vitt minket uszodába.
A középre helyezett kis csendélet a sörösdobozokkal megint csak a munkásosztályra, szocializmusra utal. Hátul a Mária-szobor jelképezi a templomot.
Kiűzetés: egyik kedvenc újszövetségi történetem, az a pillanat, amikor Jézus megmutatta, hogy mi lesz, előremutat az ítéletre.
Drámai mozzanat, ahogy valaki kizuhan az ajtón, de senki nem vesz róla tudomást. Ez bemutatja, hogy amikor egy emberrel probléma van, inkább nem foglalkozunk vele. A világ minden táján jellemző, hogy az elesettet nem veszik észre. A tehetősek mindenhol átlépnek a szegényen.
Tanítás a Déliben. Mindenki ismeri a Déli pályaudvart. Nagyon jól el van rejtve az üzenet, sokáig kell pásztázni a képet, hogy rájöjjünk, miért ezt a címet kapta. A kortárs alkotások ritkán érik el azt, hogy a szemlélő 5-10 percre leragadjon, fejtegesse a jelentését. A festményemen szerepelnek olyan tárgyak, mint pennys szatyor, coca-colás-doboz. Ezeknél az foglalkoztatott, hogy a marketing, a mindennapossá vált brandek hogyan ragadják meg a figyelmet.
Be tudom illeszteni a képembe a már kialakult kódot. Ami még vizuálisan izgalmas volt, az a bőrkabát ábrázolása. Garcia Lopez festészeti módszere inspirált: a nagy vásznon aranymetszésben vagy középpontban elhelyez egy erős, egyértelmű szimbólumot, azután elkezdi kitölteni a teret. Ahogy a tekintet pásztázza a képet, a szélek irányába egyre kidolgozatlanabb lesz a festmény.
Megfogalmazódik az a kritika, és talán jogosan, hogy a keresztényi témát miért nem a fókuszba helyezem. Én erre azt mondom, hogy azért nem teszem oda, mert egyrészt meg sem érdemeljük ezeket a csodákat, másrészt azt akarom ábrázolni, ahogy a világ viszonyul ehhez a dologhoz. Ha az embereknek nem fontos ez, akkor nem érdemlik meg, hogy a középpontban lássák a keresztény motívumokat. Dolgozzanak meg érte! Ez csak az én indulatomból adódik.
A kép középpontjában egy csendélet van, egy aranyfigura, jelképezve az aranyborjút, egy üveg, egy kis tál, ami utal a térség piaci hangulatára.
Egyetlen alak néz ki a képből. Ezzel kapcsolatban érdekesség, hogy egy szempár vagy két karika mennyire vonzza a tekintetet, ösztönösen odanézünk. Erre építenek a reklámgrafikában is.
Megfestettem Papp Gabi barátomat, akivel együtt dolgoztunk az egyik templomnál. Nagyon tehetséges, szeretném, hogy befusson.
A madár szimbólumról: a varjú egy ellenszenves madár, mindenki látott utcán szemétben válogató varjút. Ehhez bárki tud kapcsolódni, de közben van egy jelentése az egyházi festészetben.
Az üzenet a felemelt kézben van elrejtve. Ehhez tanulmányokat készítettem a saját kezemről. Személyesen azt jelenti, hogy végre le tudtam ülni és megrajzolni egy kezet. Nagyon sok idő megfesteni egy nagy képet úgy, hogy még előtanulmányokat is készítek hozzá. Heteket el tudok tölteni vele.
A képeim felépítésének több szintje van. Az első szint mindig a figuralitás. Miután ez megvan, beillesztem a nekem kedves részleteket, keresem azokat a pontokat, amelyek szakmai kihívást jelentenek. A fejlődésem szempontjából kitekintek olyan mesterek technikai megoldásaira, mint Csernus Tibor kézmozdulatai. Ő kalligrafikus módon megfest egy árnyékot. Számomra új módszer, hogy egy mozdulattal lehetséges ezt megoldani, és ezen dolgoztam. Ebből a képsorozatból pont ez a részlet a kedvencem, mert sikerült áthidalnom azt a problémát, hogy a festményen az az egy mozdulattal megfestett árnyék jelenjen meg. Ezt nála láttam, tetszett, és úgy éreztem, ezt be lehetne illeszteni a képembe. Emellett sok dolog van, amihez már van rutinom, amiket biztonsággal meg tudok festeni. Az üvegek, sok egyéb, amiket tanuló korszakomból hozok, ezek egyszerűek.
Mivel lehet reakciót kiváltani az emberekből?
Az egyszerű emberek, az újabb generációk nem ismerik a művészettörténeti vonatkozásokat, sem a szimbolikát, motívumrendszert. Van egy nagyon könnyen értelmezhető kód, a cím. A címbe könnyebben belekapaszkodik az ember, ez rávezetheti a képben elrejtett szimbólumok értelmére. Így izgalmassá válik a festmény, mert van ugyan egy cím, de meg kell fejteni a szavak és a kép közötti összefüggést. A nézőtől megköveteli, hogy alaposan megvizsgálja, gondolkozzon rajta. Aki nem akar ebbe energiát fektetni, az csak azt az élményt kapja, hogy „Hú, de szép az a piactér!”, aztán megy haza, kész. A képzettebb közönség ismeri Csernus Tibort, a magyar avantgárd művészetet, a 80-as évek irányzatait, ezáltal több utalást, részletet tud megfejteni.
A narratíva a kép közepén, ami engem foglalkoztat, például ahogy az árus viszonyul egy öreghez. Aki ismer engem, az tudja, hogy nagyon érdekel a szociológiai, pszichológiai vonatkozása a képzőművészetnek. Például hogy Munkácsy miért úgy festette meg a rőzsehordó nőt, erről Sudár Péter kollégámtól, volt tanáromtól hallottam. Ő azt kutatta, hogyan lehet bemutatni egy ilyen női figurát. Erről a képeim megfestése után beszélgettünk, és akkor értettem meg, hogy a művész olyan női figurát fest, amilyennel kapcsolata volt életében, vagy amilyen kép benne él.
Szeretném a jövőben tudatosabban beépíteni a műveimbe, hogy bennem milyen női képek élnek.
A háttereket tájképfestészet alapján nagy gyakorlattal alkotom meg, itt is szempont, hogy megjelenítsem azt, hogy közép-kelet-európai környezetben élek, de mégis nemzetközi üzenete legyen a képnek. Keresem azt az ízt, amitől a háttér érezhetően különbözik mondjuk egy amerikai festménytől. Tudnánk előnyünkre fordítani azt, hogy ide születtünk, képesek vagyunk rá. Vonzóvá, izgalmassá kell tenni ezt a témát, erre lenne kereslet, tapasztalatból tudom.
Másik szakmai kihívás számomra, hogy hogyan tudok olyan térábrázolást megvalósítani, amiben kevesebb tárgy vesz részt, például az árnyékok segítségével. Ez az emberi szemnek nyugtató, könnyebben befogadható a kevésbé hozzáértő közönségnek is. Az, hogy legyen benne kettős kódolás, művészettörténeti tartalom, legyen benne progresszivitás, az már egy következő szint. A színhasználatnál lényeges, hogy kapcsolódik a szocreálhoz, mivel Magyarországon még mindig erősen érződik a hatása. De ezt igyekszek leépíteni, hogy kevésbé legyen mérvadó.
A kortárs képzőművészet nem foglalkozik a tradíciókkal, inkább lerombolja. Én viszont azt gondolom, hogy ez egy téves hozzáállás, mert ha vissza tudunk csatolni, az egy hatalmas kész anyag. Van egy kulturális alapunk Európában a maga művészeti nyelvezetével. Amikor valaki megakad, mert nincs ötlete, hogy milyen témát dolgozzon fel, valójában nagyon egyszerű lenne a válasz. Fogjuk a Bibliát, és átgyúrjuk kortárs műalkotássá. Ezzel értéket lehet teremteni, és a befogadó is jól jár, az alkotó is.
