Életünknek két nagy része van: kell dolgozni és kell pihenni.

Ez utóbbiról szólt egy korábbi nyár eleji írás, a pihenés teológiájáról. Most a munkavégzés Szentírásból tanulható alapelveiről lesz szó.

A kettő között nem az aktív/passzív a kulcsszó, különbség, hiszen a pihenés is lehet aktív, nem csak a munka. A munka sokak szerint „szükséges rossz”, ezzel a véleménnyel még keresztény körökben is találkozni! Holott a munka nem a bűneset következménye. A munka nehézzé válása az. Istentől kapott munkálkodás már létezett a kezdet kezdetén – a bukás előtt is a paradicsomban. Így szólt az Örökkévaló Ádámhoz:

„Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.” (1Mózes 2,15) Utalást találunk még az Ezékiel 28,13-ban is: „Édenben, Isten kertjében voltál, mindenféle drágakő borított: rubin, topáz és jáspis, krizolit, ónix és nefrit, zafír, karbunkulus és smaragd. Aranyból készültek foglalataid, és a rajtad levő vésetek teremtésed napján elkészültek.” A nemesfémek megmunkálása például komoly munkát igényel.

Nézzük meg, milyen bibliai alapelveket találunk, melyek tanácsolnak minket a munkához való keresztény hozzáállásunkban! Először is, pénzkeresésünk során fontos elkerülnünk a kapzsiságot (Lukács 9,25 vagy 12,15), valamint helyes prioritások mentén érdemes dolgoznunk (Máté 6,33)! Egészen biztosan tudhatjuk, hogy számít a munkánk, hiszen Isten is ott van velünk. Nem maradt otthon, sem a templomban. Vasárnapot követően hétfőn is „szembejön” az irodában! (Vagy éppen iskolában, műtőben, pult vagy számítógép mögött.)

A munkánk tehát nem hiábavalóság (még ha látszólag a Prédikátor könyve erre is utalna)! A munkahelyünk lehet az istendicséret és imádság helye is.

Nincs éles választóvonal szent és profán munkakörök között! Ahogy William Tyndale angol bibliafordító mondta egykor: „Nincs különbség munka és munka közt – mindenféle munka tetszésére lehet Istennek; vizet önteni, mosogatni, cipészként vagy »apostolként« dolgozni – mind egyek; mosogatni és prédikálni ugyanaz, mert tetteinkkel Isten tetszésére cselekszünk.”

Az ambíció, törekvés, fejlődés látszólag ellentétes a bibliai „megelégedés” koncepciójával. A Zsidókhoz írt levél így szól hozzánk: „Ne legyetek pénzsóvárak, érjétek be azzal, amitek van…” (Zsidók 13,5b) Keresztényként azt is sokszor hallottuk már, hogy nem a pénz a probléma, hanem a pénz szerelme. Viszont ott van a Jézustól szomorúan távozó gazdag ifjú, vagy a tű foka sztori! A Mester ez utóbbi kifejezést használja a Máté 19,24-ben, azt akarja kifejezni vele, hogy nagyon nehéz (nem lehetetlen!) megtérnie annak az embernek, akinek a szíve és gondolata a földi gazdagság körül forog (Máté 19,16–22).

Nem szabad elfelejtenünk, hogy „csalárdabb a szív mindennél” (Jeremiás 17,9), és fontos folyamatosan monitoroznunk, vizsgálnunk belső motivációnkat, az anyagi javakhoz való hozzáállásunkat.

Viszont az is igaz, hogy a jólét és az arra való törekvés nem kizáró ok a mennyek országából, sőt, ha szolgálunk azzal családunk és mások javára, Isten dicsőségére tehetünk.

Nem kevés nagy adakozó van Isten országában ilyen tehetős keresztény ember! Végső soron „ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is” (Máté 6,21). Így kerülhető el sikerrel a munkamánia.

A „workaholic”-ság leküzdése olykor nehéz döntésekkel jár. Erről szól például a nemet mondás művészete. Ha mindent is(!) akarok, semmit nem fogok tudni csinálni igazán. Isten bölcsességére van szükségünk gyakorlati, hétköznapi, munkahelyi életvitelünkben is. „Bárcsak lenne munkám, szinte minden problémám megoldódna!” – gondolhatják egyesek…
Ahogy a pénz, úgy a pénztelenség státusza is lehet bálvány, hamis indok, „takaró”. Ugyanígy nemcsak a munka ideje nehéz, hanem a munkanélküliség időszaka(i) – csak máshogy!

Ne áltassuk magunkat, a munka tud áldás lenni, de nem tölti be azt a mély vágyat, mely a jelentőségünk tudatát áhítja ott legbelül! Nemcsak a munka jelenthet stresszt, hanem az is, ha nincs mit dolgoznunk. Valószínűleg Isten nem véletlenül engedte meg mindezt – érzések és tények szintjén is. Célja mindezzel a benne való bizalom, függés kimunkálása, a hozzá való ismételt visszatérés elősegítése. Mit tegyünk, ha túl nagy a stressz? 1. figyelj az egészségedre, 2. harcolj a félelemmel, 3. vedd komolyan az igazi örömöt, 4. kapcsolj ki érzelmileg, és 5. szolgálj ellentétes (stresszmentes) lelkülettel, 6. irányítsd gondolataid a helyes irányba, és 7. imádkozz és olvass Igét – javasolja Ken Costa (az Isten a munkában könyv szerzője).

Biztosan lesz részünk kudarcban, csalódásban, de reményben és sikerekben is a munka témakörében! Ne feledjük, minden bukás lehetőség a felállásra, minden kudarc esély a növekedésre! Ráadásul még bőkezűvé is válhatunk, Isten kegyelméből a „pénztárcánk is megtérhet”, adakozási szokásaink is fejlődhetnek! Azt gondolom, május 1-je alkalmából is aktuális és időszerű volt megemlékeznünk arról, hogyan látja Isten és igéje életünk időben legnagyobb ébren töltött részét. Adja az Úr, hogy jó sáfárokként töltsük, az ő dicsőségére!

Ajánlott irodalom e témában: Ken Costa: Isten a munkában (Alpha, 2014).

Kiemelt kép: pexels.com

The post Munka ünnepén – a munka teológiája appeared first on IgeIdők Magazin.

Kedves Ivy, kérlek mutatkozz be néhány szóban.

Ivy Brothers Presley vagyok Virginiából, az Egyesült Államokból. Három felnőtt gyermekem van. Hiszem, hogy Isten arra hívott, hogy más országokban szolgáljam őt, mert van ajándékom arra, hogy felismerjek szükséghelyzeteket, és tudom, hol vannak a megoldáshoz szükséges források, és úgy tűnik, van tehetségem abban, hogy a kettőt összekapcsoljam. Van, hogy elmegyek egy országba, ahova aztán soha nem megyek vissza. De ha találok egy szükséget, akkor azon dolgozom, hogyan tudom azt betölteni. Végzettségem szerint jelnyelvi tolmács vagyok, siketeket és nagyothallókat segítek.

Kérlek, mutasd be a szolgálatodat!

Rendszeresen járok Indonéziába, ahol egy főiskolán tanítok.

Olyan tanítókat nevelünk, akik fiatalkorú gyermekekkel foglalkoznak, illetve vasárnapi iskolai tanítókat képzünk. Emellett vezetéselméletet tanítok.

A vezetéselméletben közismert szaktekintélynek számító John C. Maxwell Holnapra vezető lehetsz című könyvéből dolgozom. Van egy női missziónk is. Olyan nőkkel igyekszem együttműködni, akik üzleti tevékenységet végeznek. Van egy programunk, angolul BAM (Business As Missions – Üzlet mint misszió) – azt nézzük, hogy hol lehetne valamilyen üzletet elindítani. Néha tőkét adunk egy start-uphoz, hogy felépíthessék a saját üzletüket. Erősen hiszek a BAM-ben: addig etethetek másokat, amíg van pénzem.

De ha elfogy a pénzem, mi lesz, éhen halnak? Nem, meg kell tanítanunk az embereket arra, hogyan dolgozzanak, hogyan váljanak önellátóvá. Ennek sokféle más hozadéka is van: megnő az önbizalmuk, önértékelésük, el tudják tartani a családjukat, és a saját közösségük támogatására is meg tudnak teremteni forrásokat. A BAM alapelvei közé tartozik, hogy egy ilyen üzlet nem halmozhat adósságot. Valamilyen formában támogatnia kell a helyi közösséget.

A munkának kell hogy legyen lelki célja is.

Még akkor is, ha ez csak napi áhítatok megtartását jelenti. Fontos, hogy a cégnek legyen hatása a környezetére. Ilyen jellegű dolgokat tanítok.

Hogyan kerültél bele egy ilyen szolgálatba?

Egészen negyvenéves koromig kellett várnom az első missziós utamra. Addig felneveltem a gyerekeimet, másrészt anyagilag sem tehettük volna meg. De legerősebben azt éreztem, hogy nem hagyhatom otthon a gyermekeimet: még nem jött el az ideje. Közben megismerkedtem és összebarátkoztam egy misszionáriussal, aki Indonéziában szolgált. Ő hívott el, hogy menjek vele.

Az első út, amire mentem, három hónapos volt, ami nagyon nehéz volt. Részt vettem az Idegen kultúrák és társadalmak című kurzusán, ez a képzés Thaiföldön és Indonéziában zajlott. A nyelvről, kultúráról és vallásról tanultunk – hogy megértsük, milyen hatással vannak ezek a tényezők az ott élőkre. Ez azért fontos, mert akármilyen jószívűnek is gondoltuk magunkat a missziótörténet során, fel kell ismernünk, hogy a misszióban sok kárt okoztunk már más társadalmakban. Mert rossz módszerekkel segítettünk, bevittünk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna.

Meg akartuk változtatni a kultúrájukat, ahelyett, hogy megismertük volna őket, és megengedtük volna nekik, hogy olyanok legyenek, amilyennek Isten teremtette őket – az ő kultúrája szerint.

Az első, hajdani férjem lelkipásztor volt. Mindig is foglalkoztatott az a kérdés, hogyan tudnék keresztény testvéreimnek segíteni a nagyvilágban – ezt testvéri kötelességemnek éreztem. Első körben azzal a céllal mentem ki, hogy megismerjem az országot, az embereket, majd pedig hazajőve a saját gyülekezetemet tanítsam arról, hogyan lehetünk jó partnerei az ottaniaknak.

És mire jutottál?

Nem mindig pénzre van szükségük. Néha olyan valakire, aki angolt tanít nekik. Van, hogy lelkigondozóra: olyan emberre, aki elmegy a falvaikba, és együtt imádkozik velük. Van, hogy eszközökre van szükségük: például íróeszközökre. De legtöbbször arra van szükségük, hogy érezzék: nem hiábavalók a küzdelmeik. Érdekes beszélgetések alakulnak ki: kiderül, hogy Amerikából jöttem, azt gondolják, hogy természetesen mi gazdagok vagyunk, megvan mindenünk, amire szükségünk van. Aztán elkezdünk beszélgetni, és kiderül, hogy amikor én felnőttem, a mi házunkban nem volt vécé 11 éves koromig… A házunkba nem volt víz bevezetve. Rám néznek és azt kérdezik: „hát ez hogy lehetséges? Amerikai vagy, gazdagnak kéne lenned!” Beszélgetés közben kiderül, hogy ugyanolyanok az emberek. Lehet, hogy az én nehézségeim nem ugyanazok, mint az övéké, de mindenkinek vannak küzdelmei, és a kérdés az, hogyan tartsunk ki a küzdelmek során.

Milyen az élet Indonéziában? Kérlek, mutasd be ezt az országot, az emberek életkörülményeit, mindennapjait.

Az első utamon hajnalban 5 órakor keltünk fel és áhítatot tartottunk. Ezután segítettünk az Ibu-nak (Anya) reggelit készíteni a nyolc gyermeke számára. Mivel neki volt egy kis üzlete, ezért valamivel több ételt is tudtunk készíteni más, a környéken élő szegény gyerekek számára, akiknek nincsenek szüleik, vagy a szüleik nem tudják megetetni őket.

Egyébként ez egy jó példa arra, hogy az üzlet hatással van a környezetére: a családnak van megélhetése, el tudják magukat tartani – de a bevételből másokon is tudnak segíteni. Ezután néhány ismerősünk kiment a piacra kereskedni. Egyszer elmentünk egy faluba – három órát utaztunk: egy órát busszal, kettőt gyalog. Az úton azt láttuk, hogy emberek sétálnak kosarakkal a fejükön vagy csomagokkal a hátukon. Kevés biciklit láttunk. A falvakban a tehén nagy érték. Egy család egy tehénből az éves megélhetését tudja biztosítani. Ezért a tehénnek a házon belül van egy különleges lakrésze: a konyha mellett tartják a tehenet. Nem szent tehénként tisztelik, de ez a legértékesebb vagyontárgyuk. Lehet látni az utcán asszonyokat és gyerekeket, akik szénát hordanak a fejükön, hogy megetessék a teheneket.

Érdekes volt nekem, amit mondtál az üzleti élet és a misszió kapcsolatáról. Vagy akár az oktatás és a misszió kapcsolatáról. Kérlek, beszélj még erről! Mit és hogyan csináltok ezeken a területeken? Azt gondolom, hogy sok ember misszió alatt az evangélium hirdetését érti. De miért gondolod, hogy ezek a más területek is fontosak az evangéliumi üzenet mellett? Hogyan kapcsolódnak ezek a területek az evangélium hirdetéséhez?

Természetesen az evangélium hirdetése a legfontosabb cél.

De ha valaki éhes, vagy valaki azon aggódik, hogyan etesse meg a gyermekeit – az nem lesz túl nyitott arra, hogy szellemi dolgokról beszélgessen velem, miközben a családja szenved. Tehát a BAM (üzlet mint misszió) célja az, hogy olyan munkahelyet vagy üzletet hozzunk létre, amiből be tudják tölteni az alapvető szükségleteiket. Ha csak a BAM-et adjuk, de nem tudjuk az ember lelkét megszólítani – valójában nem értük el a célunkat.

Erre egy jó példa a barátom, akiről beszéltem korábban. Ő egy ideig Indonéziában szolgált, majd hazajött képezni magát, majd visszament azzal a céllal, hogy létrehozzon egy vendéglőt. Mivel ez hasznos a közösségnek, ezt elfogadják. 22 alkalmazottja volt. 11 keresztény, 11 nem keresztény. Ha egyik munkatársát elvesztette, mindig olyannal pótolta, aki a megfelelő csoportba tartozott. A keresztények így együtt dolgoztak a nem keresztényekkel – így adódott lehetőségük, hogy a munkahelyükön hirdessék az evangéliumot.

Ez azért is fontos, mert egy olyan országban, ahol más vallás elterjedtebb, például a hinduizmus, be kell mutatnod, hogy a te hited miben más, miért jobb, mitől több, mint az övék. És előfordult, hogy az a 11 keresztény nem mutatott jó példát. Így néha még kárt is okoztak. De mégis a cél az volt, hogy keresztények és nem keresztények dolgozzanak együtt. Az egyik séf ateista volt, teljesen elutasította az evangéliumot. De annak valamiért örült, ha a Bibliából felolvastak neki. Szerette hallgatni a bibliaolvasást, miközben főzött. Ezért néhány keresztény munkatárs bejött korábban, és felolvastak neki. Nem tért meg, mialatt ott voltunk – de a szíve egyértelműen változott. Figyelte a 11 keresztény munkatársát, és látta a különbséget. El is mondta a barátomnak, mennyire hálás, hogy itt dolgozhat, mert itt olyat tapasztalt, amit máshol nem.

Milyen áldásai vannak egy ilyen munkának? Megosztanál még párat a kedvenc bizonyságtételeid közül?

Azt hiszem, minden útról, amikor csak mentem, áldásokkal tértem vissza. Az egész ország területén vannak „örökbe fogadott” gyermekeim – én legalábbis így mondom. Egy ilyen fiú, akivel még Thaiföldön találkoztam, most Burmában szolgál. Van két fiam Thaiföldön, akik falvakban szolgálnak. Indonéziában is vannak ilyen lányaim, fiaim, és az egész világon vannak unokáim. Amikor elveszítettem az első férjemet, az indonéziai fiam volt az első, aki felhívott. Nagyon szerették egymást a férjemmel. Ezek csodálatos kötelékek.

Rájössz, hogy a világ más tájain élő keresztény testvéreknek is szüksége van bátorításra – szükségünk van egymásra!

Nem kellene, hogy fal legyen közöttünk – én amerikai keresztény vagyok, te meg indonéz, de ez ne elválasszon, hanem keressük meg az egymáshoz vezető utat! Voltam olyan falvakban tolmács nélkül, ahol egy szó angolt nem hallottam. De nem volt gond: mindig biztonságban éreztem magam, mert testvérek vettek körül. Nem tudtunk beszélgetni egymással, de Isten mindig megoldotta: volt mit ennem, volt hol aludnom, és mindig törődtek velem. Vannak, akikkel a mai napig szorosan tartom a kapcsolatot. Most éppen itt vagyunk Ruandában, és itt is vannak emberek, akikkel nem tudunk mélyen beszélgetni a nyelvi akadály miatt. De kapcsolatot tudunk építeni: van egy barátom, aki megtanított kártyázni. Lehet, hogy beszélgetni nem tudunk, de együtt nevetni igen. És tudjuk egymásról, hogy keresztények vagyunk: önmagában ez a tudat bátorít mindkettőnket.

Milyen nehézségei, kihívásai vannak a szolgálatodnak?

A város, ahol dolgozunk, papíron egy keresztény város. De elmondom neked, Ramadán idején sehova nem megyek egyedül, és a járművünk hátuljába ülök, befedett fejjel. Még az úgynevezett keresztény városokban is lehet feszült a helyzet ilyenkor. A szívem azért fáj a legjobban, mert akkora a szegénység, és olyan sok szükséglete van az embereknek… És tudom, hogy ezeket én nem tudom mind betölteni, megoldani. Ez nagyon zavar. De az se megoldás, ha csak pénzt szórunk nekik. Ezért egy másik kihívás, hogy kitaláljuk, hogyan tudunk helyi keresztényeket bevonni a munkába. A nyelv mindig egy akadály, de igyekszünk ezt is megoldani.

Egyszer egy szigeten imasétát szerveztünk. Ez egy zárt sziget volt – soha nem éreztem olyan szellemi nyomást, mint ott. Amikor odaértünk, féltem. Az egyetemen kellett tanítanunk, de féltem. Mondtam a barátomnak, hogy nem, ezt nem tudom megcsinálni – otthon vár a férjem és a gyerekeim, haza kell mennem hozzájuk. Az ottani munkatársunk titokban végezte a missziómunkát. Volt egy kávéházuk, ahol angolt tanítottak. Öt évig szolgáltak ott, és ezalatt heten tértek meg. De a hetedik nem egy igaz megtérő volt: feljelentett hármat a többiek közül. Kettőt bebörtönöztek, egyet megvertek. Ez megijesztett. De Isten oda hívta őket.

Szóval ezen a helyen csináltunk imasétát, és végül eljutottam az egyetemre is. Ez felnyitotta a szememet arra, hogy felismerjem: azok a diákok éheztek az ismeretre, a tudásra. Még olyat is kérdeztek, hogy hány filmsztárral feküdtem le. Mondtam nekik, hogy nem ismerek filmsztárokat – meg arról beszéltek, hogy én biztos milyen gazdag vagyok. Kérdeztem őket, hogy mennyibe kerül az ő cipőjük, és hogy az enyém mennyibe került: meglepődtek, milyen drága volt a fizetésemhez képest. Pedig csak egy átlagos cipő egy átlagos boltból.

Egy másik kihívás a kulturális különbség. Az első hónapot Thaiföldön, a második kettőt Indonéziában töltöttem. Indonéziában az asszonyok mindig a férfi mögött sétálnak, és az asszonynak mindig meg kell hajolnia, ha egy férfival találkozik. Egy idő után megszokod:

amikor hazajöttem, akárhányszor találkoztam a férjemmel, mindig meghajoltam. Mire megkérdezte: Mit csinálsz?

Jót nevettünk, mikor elmagyaráztam neki. Mi, amerikai nők elég szókimondók vagyunk. Emiatt ez nehéz volt: nem akartam tiszteletlen lenni. Pál is azt mondja: mindenkinek mindenné lettem… És ha azt várják el, hogy az asszony csendben legyen: nehéz volt, de meg kellett állni. Fontos, hogy milyen példát mutatsz: nem akartam, hogy azt gondolják miattam, hogy minden amerikai asszony tiszteletlen. Az öltözködés is más. Bokától csuklóig be voltam öltözve mindig. Engem ez nem zavart, de láttam másokat, akik nem követték ezt a szabályt, nem tudtuk elmagyarázni nekik, hogy nem így kellene. Nem akarjuk megbántani az ottaniakat. Nem teheted keresztbe a lábad ülés közben – erre különösen figyelnem kellett…

Hát igen, ezek olyan dolgok, amik eszünkbe se jutnának… Említetted, hogy otthon kellett hagynod a családodat, hogy végezhesd ezt a szolgálatot. Szerintem ez elég bátor dolog. De miért éri meg?

Kaptam ezért hideget, meleget: hogy tehetek ilyet anyaként. Három fiamat hagytam otthon: 10, 12 és 16 évesek voltak. Abban a tudatban hagytam otthon őket, hogy volt egy erős gyülekezetünk, akiknek számíthattunk a segítségére. A férjemmel egységben voltunk, és úgy éreztük mindketten, hogy ez a helyes. Őszintén szólva nem csak azért csináltam, mert úgy éreztem, Isten megnyitotta a kapukat hozzá. De nem tudtam elképzelni, hogy valami olyat várjak el a fiaimtól, amit én magam nem lettem volna hajlandó megcsinálni. Nem féltem, de azért izgultam otthon hagyni őket. Nehéz volt. Voltak esték, amikor nagyon honvágyam volt. El kellett mennem a csapattól egyedül imádkozni, mert megszakadt a szívem. Nem voltam otthon a születésnapomon vagy a házassági évfordulónkon… Nehéz volt, de olyan példát akartam mutatni a fiaimnak, hogy legyenek bátrak, és ne engedjék, hogy a félelem gátolja őket valamiben.

És úgy tűnik, ez elég jól sikerült.

(Nevet.) Igen, hála Istennek. A legidősebb fiammal egyszer elmentünk egy missziós útra még otthon, navahó (navajo) indiánok közé a rezervátumba. A két kisebb fiam ötször is eljött velem Thaiföldre és kétszer Indonéziába is elkísértek. Óriási hatással volt ez rájuk. Mióta hazajöttünk, ők meg tudnának élni egy bőröndnyi dologból – mert látták, milyen az élet a világ másik részén. A második útjuk után ezt kérdezték tőlem:

„Anya, hogy tudjuk megmutatni az ottani embereknek, hogy szeretjük őket?”

Már akkor tudtuk, hogy a következő utunk egybeesik majd az ottani érettségi időszakkal. Úgyhogy a fiúk karkötőgyártásba kezdtek, amiket itthon eladtak. Az összegyűjtött pénzből háromszáz (!) diák érettségi költségeit tudták kifizetni. A kisfiam tízéves volt. Épp dolgozatot írtak. A tanáruk közben kiürítette a zsebeit. A szemetet kidobta a kukába – a fiam meghallotta, hogy pénzérmék is estek a kukába. A kisfiam felugrott, odaszaladt a kukához, és kitúrta belőle a pénzérméket: 12 cent. Azt mondta a tanárának: „Ebből a pénzből lehet venni egy ananászt. Nekem vannak Thaiföldön barátaim, akik sohasem kóstoltak még ananászt.” A tanár könnyezve válaszolt a tízéves gyereknek, aki rászólt, hogy ne szórja a pénzt a kukába: „Clint, de én utálom az aprópénzt hordozni!” „Ha hozok egy üveget, beleteszed a felesleges apródat? Akkor én azt elviszem Thaiföldre!” – mondta a fiam. És ezt tette. Abban az évben 90 dollárt gyűjtött össze csak így: ami felesleg volt nálunk, de óriási segítség az ottaniaknak.

Mit üzensz azoknak, akik érdeklődnek a misszió iránt? Akik gondolkodnak rajta, de még nem mertek belevágni? Miért érdemes keresztényként, akár gyülekezetként részt venni a világmisszióban?

Fontos látnunk, hogy a világ más tájain élő keresztények ugyanolyanok, mint mi. Azt hiszem, hogy Istennek az a célja velünk, hogy bátorítsuk egymást. Pál folyamatosan utazott, különböző országok gyülekezeteibe. Nem maradt a saját városában, találkozott idegen kultúrákkal. És ezt gyakran tette, hogy bátorítsa a testvéreket. Nézte a szükségleteiket, és tanította őket olyan dolgokra, amiket addig nem ismertek. Pont azért tanítom John Maxwell vezetői anyagát, mert ő a szolgáló vezetésről beszél, amit Jézusról mintázott. Lehet, hogy te vagy a legszégyenlősebb ember a környezetedben, de hatással lehetsz életekre.

Minden közösségnek a világon vannak szükségei. Lehet, hogy éppen arra a tudásra, ami a te birtokodban van.

Vagy valakire, aki leül velük imádkozni. Azt hiszem, hogy ezt kell tennünk: én mindent odaadnék a misszióért, ha Isten arra hívna. Azért, mert ez nem az én otthonom. Minden, amink van, ajándék Istentől arra, hogy használjuk: segítsünk, bátorítsunk másokat. Lehet, hogy nem kell egyből egy óceánt átutaznod ehhez – de haladj lépésenként: próbáld ki magad egy másik városban! Kit tudsz ott bátorítani? Lehet, hogy ez nem több annál, hogy kinn állj az utcán, és forró kávét adj fázó embereknek, és szólj pár kedves szót. Akkor már megtetted az első lépést a misszióban.

Hogyan tudunk mi, magyarok imádkozni érted, a szolgálatodért?

Egyre nehezebb az evangéliumról beszélni, mert ez egy muszlim ország. Sok barátom, testvérem, akik egykor nyíltan beszéltek a hitükről, most már nem biztos, hogy megteheti. Volt egy barátom, aki egy fiatal házaspárnak tett bizonyságot. Született egy gyermekük, de a család elvette tőlük a kisbabát, nehogy keresztény nevet adjanak neki, és úgy neveljék. Sőt, a kapuőr megfenyegette a barátomat: ha vissza mer jönni, meg fogják verni, mert ők nem akarnak Jézusról hallani ebben a városban. Ez persze nem tartotta vissza a barátomat, el is kergették többször. A fiatal pár nem nevelhette fel a gyermekét, de a gyülekezet többször is elment hozzájuk imádkozni velük.

Szóval egyre nehezebb: imádkozzatok, hogy Isten kötözze meg az ellenséget, hogy azok, akik titokban igyekeznek elvinni az evangéliumot valahova, maradhassanak észrevétlenül!

Imádkozzatok azért, hogy a BAM segítségével tudjunk további lehetőségeket teremteni! Hogy eljuthassunk egyetemekre. És hogy taníthassam az unokáimat a szolgálatra: most már tízéves a legnagyobb unokám. A fiam azt mondta, hogy tizenkét éves korában eljöhet velem egy útra. Gondoljatok bele: egy idős hölgy egy kislánnyal, egy másik országban… Izgalmas lesz! De remélem, őket is meg tudjuk tanítani arra, hogy vegyék észre mások szükségleteit. De missziózni bárhol tudsz, ahol éppen vagy: akár a saját udvarodban, vagy tízezer kilométerre otthonról. Ez legyen ott előttetek!

The post BAM – Business As Missions: Üzlet mint misszió appeared first on IgeIdők Magazin.

Foglalkozási tanácsadóként egy civil szervezetnél tevékenykedem már jó néhány éve. Normál és megváltozott munkaképességű álláskeresőknek segítjük az elhelyezkedését, komplex tanácsadói és mentori szolgáltatást nyújtva számukra.

A munka világa ugyanis rengeteg kihívást jelent normál munkavállalók számára is, nem beszélve arról, aki valamilyen szempontból speciális helyzetbe kényszerült.

Gondoljunk csak bele, hogy hány érzékszervünknek kell tökéletesen működnie csupán ahhoz, hogy eljussunk a munkahelyünkre! Látnunk, hallanunk kell a környezetet, figyelnünk kell a jelzésekre, tudnunk kell közlekedni, kommunikálni, fejben kell tartanunk az útvonalat, meg kell tudnunk oldani váratlan helyzeteket, és még el sem kezdtük a konkrét napi munkavégzést. Ha csak egy érzékszervünk vagy testrészünk kiesik a sorból, már teljesen át kell strukturálnunk az egész működést, és más alapelvek mentén kell megtanulnunk létezni. Ezért hívják ezt megváltozott helyzetnek munkavállalás szempontjából is.

De pontosan kit tekintünk megváltozott munkaképességű munkavállalónak?

A magyar törvényi szabályozás szerint ,,megváltozott munkaképességű személy: aki testi vagy értelmileg akadályozott, vagy akinek az orvosi rehabilitációt követően munkavállalási és munkahely-megtartási esélyei testi vagy szellemi károsodása miatt csökkennek” (www.rehabportal.hu). Tehát ebbe a csoportba nem csak valamely fogyatékkal élő személyek (hallás-, látás-, mozgásszervi stb.) tartoznak bele, hanem sokkal tágabb körben kell gondolkodnunk (pl. daganatos megbetegedésből felépült személyek, szívbetegséggel, ízületi betegségekkel élők). Társadalmunk közel 10%-át megváltozott munkaképességű személyek alkotják, ami elég magas arány ahhoz, hogy ezt a munkaerőt ne hasznosítsuk, hiszen egyértelmű, hogy ezek az emberek is képesek hasznos, értékteremtő munkát végezni, amennyiben a megfelelő helyen vannak.

De térjünk csak vissza az előbb említett kerekesszékes lányhoz. Számára egy munkahelyen elsődleges szempont az akadálymentesség. Az akadálymentesség fizikailag és lelkileg is értendő, mert ez talán a legjobb szó arra, hogy hogyan lehet ma Magyarországon egy megváltozott munkaképességű munkavállaló sikeres a munkaerőpiacon. El kell gördíteni előle azokat az akadályokat, amit saját magában halmozott fel, vagy amit a többségi társadalom tett le eléje. Mire gondolok?

Ahogy azt a Kézenfogva Alapítvány vezetője megfogalmazta a fogyatékkal élők szempontjából: ,,Nem maga a fogyatékosság jelenti általában a legnagyobb problémát, sokkal inkább az előítéletek, a közöny vagy a tudatlanság.”

Ha egy munkavállaló előítélettel, közönnyel vagy a betegségét illetően tudatlansággal találkozik egy állásinterjún, akkor könnyen eljuthat oda, hogy már meg sem próbálja. A legtöbben félelmekkel, csalódottsággal és nagy fokú önbizalomhiánnyal küzdenek, ami az álláskeresésnél egyáltalán nem előnyös kiindulópont. Mentori segítséggel azonban el lehet jutni oda, hogy a meglévő készségeket és képességeket a megfelelő munkakörhöz illesszük.

A mozgáskorlátozott lány esetében például kiderült, hogy nagyon magas szinten kommunikál, jól fejezi ki magát, és szeret kapcsolatot teremteni az emberekkel. Számára egy diszpécseri munkakör teljesen megfelelő, hiszen nem kell megtennie nagy távolságokat, de hatékonyan tud számítógép előtt kapcsolatot teremteni másokkal. Azonban nem mindenkinél ilyen egyértelmű a helyzet. A statisztika szerint ugyanis tíz fiatal megváltozott munkaképességű ember közül csupán kettő talál munkát magának. Pedig valóban igaz, hogy a munkahely nemcsak kereseti lehetőséget jelent, hanem emberi kapcsolatokat, egy közösséghez való tartozást, napirendet, felelősségtudatot is ad.

Mit lehet hát tenni?

Országszerte több civil szervezet foglalkozik már ezzel a kérdéssel, és sikeres projekteken keresztül nemcsak a munkavállalókat, hanem a munkáltatókat is felkészítik a megváltozott munkaképességű személy fogadására.

A munkavállaló szempontjából fontos, hogy motivált legyen a munkavégzésre, akarjon elhelyezkedni és tenni azért, hogy meg is maradjon az adott munkahelyen. Sokaknak már a reggeli felkelés is gondot okozhat, ha több éve távol vannak a munka világától. Ebben is segítséget nyújthat egy mentor, aki akár el is tudja kísérni az ügyfelet a munkahelyre az első időszakban. Fontos, hogy legyen együttműködő az álláskereső, legyen őszinte saját magával és a mentorral szemben is, hiszen így tudnak haladni a közös úton. Arra is van lehetőség, hogy a munkavállaló kipróbálhassa magát egy adott munkahelyen néhány órában, megnézze a munkafolyamatokat, eldöntse, hogy megfelelő-e számára a környezet. Van-e esetleg olyan tényező, amelyen változtatni kellene az egészségkárosodása miatt (pl. hallássérültként zavarhatják a gépzajok, vagy szék biztosítására lenne szüksége, mert nem tud sokáig egy helyben állni). Fontos, hogy az álláskereső tisztában legyen a saját képességeivel, és helyes értékítélettel legyen maga felé.

De a lényeg, hogy minden akadály legyőzhető kellő akarattal és odafigyeléssel, meg persze egy segítő kézzel, aki folyamatosan vezet az úton.

A munkáltatók szempontjából is szükséges az akadálymentesítés legfőképp mentális vonalon. El kell oszlatni a kételyeket, félreértéseket, sztereotípiákat, melyek körülveszik ezt a kérdéskört. Sok munkáltató fél attól, hogy megváltozott munkaképességű személyt alkalmazzon az esetleges rossz tapasztalatok miatt, vagy mert ez tőle is új szemléletmódot követel. Ha egy munkáltató nyitott új munkakörök kialakítására, esetleg távmunka, otthon végezhető munkafolyamat szervezésére, úgy sokkal könnyebben talál megfelelő embert a megváltozott munkaképességű állományból is. Érzékenyítésre van szükség a meglévő munkavállalók körében is, hiszen kihívás lehet, ha egy speciális igényű ember érkezik a csoportba. A gazdasági haszon mellett így javulhat a kollektíva egymáshoz való viszonya, nyitottabbá, elfogadóbbá válhatnak a tagok. Természetesen az érzékenyítést is hozzáértő személynek kell vezetnie, mely szintén elérhető a civil szervezetek szolgáltatásai között.

A munkám során megtapasztaltam, hogy senkiről nem szabad lemondani. Isten mindnyájunkat a maga képmására, értékesnek teremtett.

Azokat is, akik nem épek, hanem valamely fogyatékossággal vagy akadályoztatással kell élniük az életüket. Hálát adok, hogy nekem ,,csak” saját hitbeli és jellembeli fogyatékosságaimmal kell megküzdenem, és igyekszem a többségi társadalomnak olyan tagja lenni, aki csökkenti a szakadékot a kétféle embercsoport között.

Forrás: www.rehabportal.hu Tudástár: Megváltozott munkaképesség

www.wmn.hu Kurucz Adrienn: Nem a fogyatékosság az igazi akadály, hanem a környezet (2018. 11. 28.)

www.youtube.com Job Group: Megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása, előnyök és jó gyakorlatok (2017. 12. 11.)

The post Esély a munka világában egy megváltozott helyzetben appeared first on IgeIdők Magazin.

„Az Úrnak félelme a bölcsességnek tudománya, és a tisztességnek előtte jár az alázatosság.” (Példabeszédek 15,33)

Ha valaki kiválóan halad az életpályáján, remekül érvényesül, és egyre magasabbra jut a ranglétrán, sokakban felmerül a gyanú, hogy ezt a keresztény értékek betartásával, figyelembevételével nem sikerült volna megvalósítania. A mai világban csak a nagyhangúak, a törtetők viszik valamire – mondják a kétkedők. „Az Úrnak félelme a bölcsességnek tudománya”, olvashatjuk a Bibliában. Egy keresztény vezető számára ez azt jelenti, hogy nem elég csupán szakmailag felkészültnek lennie, bölcsessége abból fakad, ha a Teremtőjére tekint. Bárki, aki úgy néz a karrierjére, mint az Úr által számára kijelölt útra, felelősséggel, megfontoltsággal halad majd ezen az úton. A világi emberek meggyőzésére sokszor elegendő egy „indokolatlan” mosoly, egy kedves gesztus, amely túlmutat a munkahelyi feladatokon, kötelességeken.

Ha keresztény emberként tekintünk az előttünk álló kihívásokra, igyekszünk mindig a lehető legtöbbet kihozni magunkból – ez pedig minden munkahelyen nagy előny. Valójában a karrier csak a tisztességes, becsületes munka „mellékterméke”.

Első alapigénk legfontosabb tanulsága pedig az, hogy nem magára a karrierre, egy tisztség elérésére kell törekednünk, hanem az alázatosságra. Alázatosságra a munkatársainkkal, a feladatainkkal, a vevőinkkel, üzletfeleinkkel, konkurenciánkkal szemben. A személyválogatástól mentes, elkötelezett, lelkes munka „jó illatú”, és előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.

„Először hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van.” (Róma 1,8)

Mi szükség arra, hogy karriert fussunk be? Miért állít az Úr némelyek elé világi célokat is? Miért nem az ige terjesztését adja feladatul egyes tehetséges, keresztény embereknek? Második alapigénk válasza nagyon egyszerű: azért, mert a hitünknek ezzel is az egész világon hírét kell vinnünk. A világi ember számára sokszor nem példaértékű az imádságos, szemlélődő élet. Karrierre, sikerre, csillogásra vágyik. Ilyen környezetben döbbenetes erővel képes hatni egy hívő, keresztény vezető példája, iránymutatása, aki a szeretet erejével kormányoz, és bölcsessége az Úrból fakad. Hitelesen képviselheti az Urat az a főnök, aki pozíciójától nem vált felfuvalkodottá, aki gondoskodó, megértő beosztottaival, ugyanakkor tudatos szigorral képes a feladatok értő irányítására. A hitben járó vezető imában hordozza munkatársait, és türelmét az Úrtól nyeri.

„Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” (Róma 8,15–16)

Bármilyen cég, szervezet, csoport vezetésébe fog az ember, tudnia kell, hogy a rábízott emberek erős, magabiztos vezető mellett érzik biztonságban magukat. Fontos, hogy a karrier egy bizonyos pontján a félelmet felismerjük, kezelni tudjuk. A fiúság lelkével felfegyverzett vezetőnek nem kell félnie, ha mégis előveszi a rettegés, vagy elveszti a talajt a lába alól, csak felfelé kell tekintenie.

A vezetői pozícióban számtalan információ, elvárás zúdul az emberre, ezek a terhek is nehézséget jelenthetnek. Hordozásuk nem könnyű feladat, de a fenti igébe kapaszkodva megerősíthetjük szívünket: Isten gyermekei vagyunk! Ha valamit el is rontunk, jó szándékunkat látja az Úr, és észrevétlenül helyrehozza vagy jóra fordítja botlásainkat. Nincs mitől tartanunk, hiszen nem szolgák vagyunk a birodalmában, hanem a gyermekei, akiknek a legjobbat szánja.

„A szorgalmatosnak igyekezete csak gyarapodásra van; valaki pedig hirtelenkedik, csak szükségre jut.” (Példabeszédek 21,5)

Hiába kreatív és jól képzett egy szakember, ha nem szán elég időt feladatai elvégzésére, ha nem mélyed el a munkájában. Kitartó munka, feladattudat nélkül nem érhet el sikert senki sem. A keresztény ember, mivel nem saját gyarapodását, hanem Isten dicsőségét szeretné elérni a munkájával, teljes igyekezettel veti bele magát a teendőibe. Nehezebben csügged el. A magasabb célt látva kitartóbb munkát végez.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a hitben járó sosem fárad el, sosem hibázik. Ugyanakkor ha képességeinek nem is, szorgalmának és kitartásának bizonyosan ki kell tűnnie a többiek közül.

A szorgalmas munkavégzéshez hozzátartozik a pontosság, a munka iránti igényesség, alaposság éppen úgy, mint a társak segítése, a feladatok felismerése. A szorgalmas ember nem halogat, hanem – mai, divatos szóval élve – proaktív, vagyis maga keresi, mivel tudná előbbre vinni a dolgokat. Aki ilyen lelkülettel végzi a munkáját, előbb-utóbb kiemelkedik a munkatársak közül, komolyabb feladatokat kap, és előbb-utóbb magasabb pozícióba kerül, több megbecsülésben lesz része.

„Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.” (1Korinthus 3,9)

Ha Istentől kapott bölcsességgel állunk neki feladatainknak, és munkánk során arra törekszünk, hogy Isten kegyelmét, szeretetét helyezzük előtérbe saját cselekedeteink segítségével, akkor a karrierünk nem a saját dicsőségünket szolgálja, hanem magára a Teremtőre mutat.

Nem kell félnünk, magabiztosak lehetünk, hiszen tetteinket nem a saját múló szeszélyeink, hanem az Úr törvényei irányítják – ezáltal munkánk hatékonyabb lesz, mások számára is világossá válik, hogy nem a magunk hasznát keressük. Karrierünk nem magamutogató, öndicséretről szóló, hanem Isten dicsőségét szolgáló lesz: nem rólunk, hanem róla szól.

A szorgalmasan végzett munka eredményeképpen pedig az lesz jutalmunk, hogy megérezzük, Isten munkatársai vagyunk: szántóföldje, mely a belé vetett magot megsokszorozza, épülete, mely szilárdan áll és messziről hirdeti nagyságát.

Schmöltz Margit írása

Fotók: pexels.com

The post A keresztény karrier öt alapigéje appeared first on IgeIdők Magazin.

• • • szakmájuk,
    • szakterületük,
    • nyelvtudásuk,
    • speciális ismereteik,
    • személyiségjegyeik,
    • viselkedési repertoárjuk,
    • személyes ismeretségeik

és megannyi további, sokszor fel sem tárható faktor.

Kilépés a munkaerőpiacra

Az elhelyezkedést rendszerint megelőzi egy többmozzanatos folyamat, ami állhat valamilyen végzettség, szakképzettség – és az ahhoz tartozó tudásanyag – megszerzéséből, a lehetséges munkavállalási irányok feltérképezéséből, álláslehetőségek kereséséből és azok megpályázásából.

Bár roppant egyszerűen, szinte törvényszerűen hangzik ez a folyamat, már az ezt megelőző szakaszban meg-megtorpan sok pályakezdő. Nem ritkaság, hogy a diákok addig húzzák-halasztják egyetemi tanulmányaikat, ameddig azt komolyabb következmények nélkül megtehetik. Úgy, ahogy a szülői házból való kirepülés, a diáklétből való kilépés is legalább akkora bátorságot, elszántságot, a felelősséggel való szembenézés képességét igényli.

Az első álláskeresésben ugyancsak hosszasan el lehet időzni hivatkozva a nem megfelelő munkakörnyezetre, alacsony kezdőfizetésre, na meg bármire, amit kifogásként fel lehet hozni a munkába állással szemben.

A legfontosabb kérdés, hogy a friss diplomás valóban ki akar-e lépni a munkaerőpiacra.

Jóllehet nem lesz habos torta az első munkahely kezdő pozíciója, de – ahogy mondani szokás – valahol el kell kezdeni. Persze akadnak olyanok is, akik még a mai munkaerőpiaci feltételek között is azonnal minden elképzelésüket és igényüket kielégítő állást fognak, de talán gyakoribb, hogy kompromisszumot kénytelen kötni az álláskereső a keresési folyamat során.

Belépés a munkaerőpiacra

Valós probléma, hogy konkrét szakmával, képzettséggel rendelkezők nagy reményekkel, elszántan, tele optimizmussal és tenni akarással indulnak el a keresésben, majd szembesülnek azzal, hogy bizony a létra legalja várja őket, ha tárt karokkal is. A pályakezdés egyik legnehezebb része, hogy eleinte sok esetben olyan feladatokat látnak el a munkavállalók, amikben a kemény munkával megszerzett szakmai ismeret nemhogy fejlődni, még megjelenni se feltétlenül tud. Így a szakmai tudásnak elég stabil lábon kell állnia ahhoz, hogy több hónap, akár egy-két év parlagon heverés után is gyakorlatba helyezhető legyen.

A pályakezdő munkavállalók emellett gyakran találkoznak a magasabb presztízsű kollégák és felettesek lenéző attitűdjével, akár kizsákmányoló viselkedésével, ugyanakkor kis szerencsével olyan csapat tagjává is válhatnak, ahol munkatársaik segítik fejlődésüket, akár mentorként támogatják őket.

Több szempontból előnyben vannak azok a pályakezdő álláskeresők, akik valamilyen formában dolgoztak már akár diákként középiskolai, egyetemi éveik alatt, vagy alkalmi jelleggel, esetleg önkéntesként.

A tanulmányokat követő munkába állás jelentős életmódváltást igényel,

hiszen elképzelhető, hogy az egyetem évei alatt mindössze heti néhány napon kellett ténylegesen előadásra vagy gyakorlati órára járni, sőt azokon a napokon is összevissza, esetleg tömbösített kurzuson vett részt a diák. Aztán szembesül a munka világának zord valójával, ahol mindennap, adott időkeretben, temérdek szabálynak megfelelve, a versenyszférában meglehetősen megfeszített tempóban teljesíteni kell.

Éppen ezért lehet valamelyest könnyebb dolga annak, aki már bepillanthatott a munka világába, és az arra jellemző teljesítményelvárás sem ismeretlen terep a számára.

Hangsúlyoznám azonban, nem kell megijednie annak sem, aki még soha életében nem dolgozott, csupán több újdonsággal kell megbirkóznia a munkába állás kezdeti fázisában.

A pálya gólyái

A kezdő álláskeresők talán legnagyobb előnye, hogy egyrészt kevésbé félnek a kudarcélménytől, másrészt a munkáltatók egész egyszerűen több potenciált látnak bennük, mint a már munkatapasztalattal rendelkezők esetében. Ebben persze közrejátszik, hogy a kevésbé tetszetős, kevésbé izgalmas, adminisztratív, monoton feladatot inkább lehet rásózni a zöldfülű kezdőre, mint a tapasztaltabb kollégára. Ugyanakkor bizonyos tudást könnyebb átadni a generációs különbségekből fakadóan rugalmasabb, mozgékonyabb, gyorsabban adaptáló fiatal munkatársnak, ami egy fejlődő, profitorientált, állandó időszűkében lévő vállalatnak főnyeremény.

A pályakezdés saját magunk, képességeink első ténylegesen önálló szárnypróbálgatása.

A kezdeti kudarc, ha nem is garantált, érdemes felkészülni rá, ezzel együtt nagyban hozzájárulhat a későbbi fejlődéshez, igényeink és határaink reális felismeréséhez, önmagunk helyes pozicionálásához.

Azon magyar diákok körében, akik az elmúlt három évben fejezték be a főiskolai vagy egyetemi képzést (és nem kezdtek új tanulmányokba), 91,5%-os a foglalkoztatottság.

Foglalkoztatottak száma a 20–24 éves korosztályban 2016–2018 között (átlagosan):
270.000 fő (munkanélküliségi ráta ~9,5%)

Foglalkoztatottak száma a 25–29 éves korosztályban 2016–2018 között (átlagosan):
465.000 fő (munkanélküliségi ráta ~5%)

Felsőoktatásban oklevelet szerzettek 2016–2018 között (évente, átlagosan):
65.000 fő

www.ksh.hu

The post Kilépni és belépni – pályakezdők a munkaerőpiacon appeared first on IgeIdők Magazin.