Sokáig azt gondoltam, hogy az én kiegyensúlyozottságom és boldogságom attól függ, hogy a szeretteim hogyan állnak hozzám. A családban betöltött szerepemet emberi produktumként kezeltem, napi feladataim túlnőttek rajtam, és ez frusztrálttá tett. A frusztráció pedig elégedetlenséget, majd pedig haragot szült, amit természetesen a hozzám legközelebb állókon töltöttem ki. Miért nem veszi észre senki, hogy mi mindent teszek a családomért? Miért nem segít többet a férjem? Ilyen belső világgal nem volt nehéz a férjem fejéhez vágni a következő mondatot:

„Ha a királynő boldog, az egész birodalomban boldogság van.”

Az érzelmi zsarolás ezen formája és a követelőzésem csak ideig-óráig hozott megoldást, viszont a vitáink számát lényegesen megnövelte. Elvárásaimmal a férjemre olyan terhet raktam, aminek következtében már nemcsak én, hanem ő is frusztráltan érezte magát a kapcsolatunkban. Kölcsönösen elbeszéltünk egymás mellett. Azért, mert nem egy nyelvet beszéltünk.

Sokat imádkoztam ennek a helyzetnek a megoldásáért, mert éreztem, hogyha így folytatódik tovább, akkor össze fog dőlni a birodalom, én pedig trónfosztott királynő leszek. Aztán újból elém jött ez a kis képes szlogen az interneten. Elolvastam újra meg újra, de valahogy olyan idegennek tűnt. Valami nem stimmelt. Aztán észrevettem, hogy a képről hiányzik az apuka. Ez eddig elkerülte a figyelmemet. Ott van anyuka mint királynő, szép nagy aranykoronával a fején, a gyermekek mint kis alattvalók, az ég kék, a fű zöld, a napocska süt, és látszólag mindenki boldog, csakhogy a kép nem volt teljes, sőt! Egyenesen hamisan csengett!…

És akkor végre megértettem! Megértettem, hogy milyen téves elképzelés az, amit annyira a magaménak vallok. Hogyan is beszélhetnénk családról, egységről, szerepvállalásról ott, ahonnét hiányzik az apa? Mióta tekintem a saját fennhatóságomnak az életterünket? Mikor kerültem én a trónra, és miért tekintem a gyermekeimet alattvalóknak? Mióta akarok uralkodni a családomon, miért kell bárkinek is alávetettnek lennie egy szeretetközösségben, és mikor léptem ki a férjem tekintélye alól? Hogyan engedhettem, hogy így felboruljon az Istentől rendelt szabályrendszer a családi életünkben? Mióta lázadok a férjem és Isten ellen? Az elvárásban nincs szeretet, nincs lehetőség, nincs szabadság. Az elvárásban önimádat van. Így lesznek az emberek a házasságban rabok.

A felismerés a porba sújtott és mély önvizsgálatra indított.

Megértettem, hogy a házasságban az Isten előtt a férfi és a nő egyenlő értékű, hiszen mindkettő az ő képére és hasonlatosságára lett teremtve, viszont a férfiak és a nők házasságban betöltött szerepe messzemenőkig különbözik egymástól. A férfi a család feje, a nő pedig a segítőtársa. Egymásnak szövetségesei, céljuknak egyfelé kell mutatnia.

De ez még mind kevés lenne. Sok kezdetben jól működő házasság van, amely aztán válással végződik. Miért? Mert ahol csak a világi dolgokra épül a kapcsolat, és a testi örömök annak mozgatórugói (testiség, pénz, kényelem), ott mindig újra és újra előtör az ego, és elkezdődik a trónok harca. ÉN ezt akarom, ÉN úgy gondolom, ÉNNEKEM ez már nem felel meg, ÉN ezt meg ezt csináltam, bezzeg te!

ÉN, ÉN, ÉN! A végeredmény: a harcok hevében két kifáradt és érzelmileg megtépázott, egymást szívből megutáló ember.

Nemrég valaki azt kérdezte tőlem, hogy miért olyan fontos az egyházi esküvő. Pont ezért! Mert nem elég a kettős kapocs, mert azt nagyon könnyen szét lehet cibálni. Be kell hívni ebbe a szövetségbe az Istent, ahol a hármas fonál már nem szakad el! Ha Isten jelen van az életünkben, és ezt egy menyegző keretein belül nemcsak az egybegyűlt ünneplő násznép, hanem a szellemi világ előtt is megvalljuk, akkor Jézus Krisztus meg fogja teremteni azt az egyensúlyt az életünkben, amit a világ soha nem fog tudni megadni.

Hiszen nemcsak egymással, hanem az Istennel is szövetséget kötünk. Ha pedig a mindenható Isten a mi szövetségesünk, akkor jöhet bármilyen külső vagy belső támadás, és megtépázhatja emberi erőnket, de Istenben kötött szövetségünk erősen ellenáll és megtart. Az istenit semmilyen emberi nem tudja megsemmisíteni.

Megértettem, hogy akkor lesz kiegyensúlyozott és boldog a házasságom, ha a férjem Istentől vezetett főpapja lesz a családunknak.

Mert ha ő „rendben van”, akkor minden rendben van. Ha ő Istentől kéri el a bölcsességet és a család vezetését, akkor az egész családunk jó irányba fog haladni. Ha neki szoros a kapcsolata Istennel, akkor nekem már nem kell többé követelőznöm, nem kell elvárásokat támasztanom, mert Isten szenzitívvé fogja tenni az én és a gyermekeim igényei iránt is: észre fogja venni a mosatlant, és el is fogja mosogatni, vagy ha látja rajtam, hogy kimerültem, ő maga fogja felajánlani, hogy menjek el pár órára kikapcsolódni, ahelyett, hogy ő pihenne.

Meg fogja látni, ha harcaim vannak, és azt is, ha eltávolodom Istentől. Isten meg fogja tanítani minden szempontból kielégítő családi életet élni. Bátorítani fog, felemelni és szeretettel vezetni. Amikor elkezdtem emelni a férjemet imáimban Isten elé, és az elvárásaimat a szelídség, a tisztelet és a megbecsülés váltotta fel, akkor gyökeresen megváltozott a férjem hozzáállása is. Mindez azért volt lehetséges, mert már egy nyelvet beszéltünk, mégpedig a szeretet nyelvét. Ezt egyetlen nyelviskolában sem tanítják, csak Krisztusban lehet elsajátítani. Mert Isten szeretet.

Ezért nekem mint feleségnek óriási a felelősségem abban, hogy mint segítőtársa és szövetségese a férjemnek minden lehetséges módon támogassam abban, hogy a legszorosabb kapcsolatban legyen Istennel. És ez pont nem azt fogja eredményezni, hogy én és az én igényeim teljesen háttérbe szorulnak, de még csak azt sem, hogy minden a férjem szükségleteinek lesz alárendelve, hanem pont ellenkezőleg. Egy olyan harmonikus és szeretetteljes kapcsolatot eredményez, ahol mindketten kiteljesedhetünk Istentől rendelt feladatainkban.

Pár bibliai példa arra, hogy lássuk, mekkora a felelőssége a családfő tetteinek:

• Ádám rossz döntése következtében átkozott lett az egész föld (1Mózes 3,17).
• Noé egész családja azért menekült meg, mert Noé igaz volt az Isten előtt (1Mózes 6,18).
• Noé lerészegedésének következményei fiának, Hámnak leszármazottai mint az ígéret földjének örökös bitorlói (1Mózes 10).
• Lótnak is meggyűlt a baja az itallal, ami messzemenő következményeket eredményezett (1Mózes 19,36–38).
• Ábrahám türelmetlensége és befolyásolhatósága a zsidó nép örökös ellenségét, az arabokat szülte Izmael leszármazottai személyében (1Mózes 16,12).

És ez még csak a Teremtés könyve!

• De Ákán elásott köntöse, Dániel vádlóinak gonoszsága vagy Hámán hatalomvágya az egész családjuk életébe került (Józsué 7; Dániel 6; Eszter 7).

Pár újszövetségi és pozitív példát is hoznék:

• Jairus lánya az apja hite által kelt életre (Márk 5,36).
• A filippi börtönőr a kardjába akart dőlni, de helyette ő és az egész háza népe megtért (Apostolok cselekedetei 16,31–34)
• Kornéliusz istenfélő ember volt, és Péter érkezésére összegyűjtötte a házába rokonait, valamint a legjobb barátait. Így mindannyiukra kitöltetett a Szentlélek ajándéka (Apostolok cselekedetei 10,44–45).

Egy családban nem könnyű megtalálni az Istentől rendelt szerepünket, és sokszor nehéz abba belesimulni, azt gyakorolni. Mire tanított meg Isten egy egyszerű, interneten keringő kép által? Arra, hogy:

• Nem vagyok királynő, hanem a királyok királyának gyermeke vagyok.
• A családom tagjai nem az alattvalóim, hanem Istentől kapott ajándékaim, én magam pedig a mindenható Isten szolgálóleánya vagyok.
• Az otthonom nem a birodalmam, hanem Isten birodalmának állampolgára vagyok.
• Nem az enyém a trón, hanem a töviskoronás királyé.
• Ha Krisztus által vezetett főpap irányítja közös életünk hajóját, egészen biztosan nem fogunk megfenekleni. Ha Jézus a helyére kerül, minden helyre kerül!
• Mert „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem” (János 3,30).

The post Trónok harca appeared first on IgeIdők Magazin.

The post Felelős férfiak 1. rész – Bevezetés appeared first on IgeIdők Magazin.

Isten úgy teremtett meg minket, hogy belénk oltotta az intimitás utáni vágyat. Bensőséges kapcsolatra vágyunk, melyet legmélyebben a házasságban élhetünk meg. A Bibliából pedig azt olvasom ki, hogy Istenünk mindennél jobban vágyik egy velünk való bensőséges kapcsolatra. Pál apostol szerint az intimitás egy nagy titok, s valóban az. Megfejteni nem tudjuk, de a Szentlélek Isten ebből a titokból is kijelent számunkra igazságokat, melyek felismerése és alkalmazása szükséges ahhoz, hogy a mindennapjainkat úgy éljük meg, ahogy ő azt szeretné.

Az évek során én is láttam, megértettem és megtapasztaltam, hogy milyen fontos az intimitás, és annak hiánya milyen fájdalmakkal jár.

Az életünkben részt vevő embereket három csoportra oszthatjuk. Az ismeretségi körünkbe azok az emberek tartoznak, akiket csupán felületesen ismerünk. A barátaink már közelebb állnak hozzánk. Ők törődnek a másikkal, időt töltenek együtt, és hasonló érdeklődési körük és véleményük van. A benső barátok is rendelkeznek a barátok tulajdonságaival, de ezen felül kölcsönösen megosztják egymással a személyes nehézségeiket, aggodalmaikat. Egy bensőséges barátságban az emberek megértik egymást, közelséget, elfogadást, hűséget, sebezhetőséget, törődést, a másikra való számítást, empátiát és szeretetet élnek át olyan mértékben, melyet egy átlagos barátságban nem lehet megtapasztalni.

Dávid és Jonátán, Ruth és Naomi, Pál és Timóteus ilyen bensőséges barátok voltak. Az ilyen kapcsolatok ritkák, mert odaszánást igényelnek. Drága kincs és nagy felelősség valaki belső barátjának lenni.

„A férfi ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Nagy titok ez…” A házasságban az intimitásba beletartozik a szexualitás, de ez nem azt jelenti, hogy minden intimitás a szexre irányul, és fordítva: a közösülésnek nem feltétele egy bensőséges kapcsolat.

Mikor Teremtőnk eltervezte az egy test kapcsolatot, a szexuális intimitásra való képességet a központi részévé tette, és ez minden elképzelést felülmúló áldás forrásává válhat a házasságokban. Ez a képesség nem mindig volt ismert, de napjaink kutatói és szakorvosai kezdik felfedezni, hogy a valódi, hamisítatlan szexuális intimitásban olyan figyelemre méltó gyógyító, megújító és felfrissítő erő van, amely nagyban hozzájárul a házassági szövetség fenntartásához. A szakemberek az emberi intimitás három működő elvének a szeretetet, a bensőséges érzékiséget és a szexualitást nevezik meg.

Az igazi szexuális intimitás a törődés erős köteleivel kapcsolja össze a házastársakat, melyek legalább annyira mélyen érzelmiek, gondolatiak, sőt szellemiek, mint amennyire fizikaiak,

így ez a közelség nem csupán a szexuális egyesülések alkalmával van jelen. Az Isten által eltervezett egy test kapcsolat lényegéből fakadóan a férj és a feleség között kialakuló valódi intimitásnak mindig vannak szexuális vonatkozásai, akkor is, ha szexuálisan érintkeznek, akkor is, ha csak beszélgetnek, ha szorosan összebújnak alvás közben, vagy amikor reggelente együtt öltözködnek, ha egymás mellett dolgoznak a kertben, vagy közösen imádkoznak. Ez mind a szeretkezés része. Fontos megjegyezni, hogy szemérem nélkül nincs intimitás. A szemérem azt diktálja, hogy függönyt engedjünk a privát szféránk és a világ többi része közé. Az intimitás azt jelenti, hogy időről időre behúzzuk ezt a függönyt azért, hogy a számunkra különleges személlyel – a házastársunkkal intim kapcsolatot létesítsünk. Fontos, hogy a házasságban megéljük, tartósan fenntartsuk és növeljük az érzelmi intimitást, mert ennek hiánya a romboló erők prédájává teszi a házasságot.

Házasságunkban többször előfordul, hogy feszültségeinket az intimitás hiánya okozza.

Van, amikor komolyan dolgoznunk kell azon, hogy a körülményeink között találjunk időt és lehetőséget arra, hogy lecsendesedjünk, megerősödjünk a bensőségesség megtartó kötelékében. „…én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” Ezek szerint Urunk szenvedélyes kapcsolatra vágyik velünk. Hóseás próféta könyve Istent úgy mutatja be, mint akinek a szíve ég a lázadó népéért. Hóseás szeretete hűtlen felesége iránt kirajzolja Isten odaszánását népe iránt, és soha el nem múló, feltétel nélküli szeretetét. Izraelről beszélve így szól Isten: „Azért most én csábítom őt: elvezetem a pusztába, és szívére beszélek.” (Hóseás 2,16) Isten mindannyiunkat egyen-egyenként így szeret. Ő egy szenvedélyes személy, és mindennél jobban szeretne velünk szenvedélyes kapcsolatban lenni.

Simon András Szent Szövetség című műve és a művész gondolata csodálatosan fejezi ki a házaspár intimitását, ami az Istenben teljesedik ki igazán:

„Szerelmed kegyelem,
fény és élet;
közös álmunkból
lelkem Istenre ébred.
Hisz Őt szeretjük
egymásban…
fürkészőn, szerelmesen;
csak Benne válhatunk
eggyé teljesen.”[1]

[1] Simon András: Életed üzenet. Budapest, 2008, Hangtalan Jelek Betéti Társaság, 58. o.

The post Elemek 3 – „Lesznek ketten egy testté” appeared first on IgeIdők Magazin.

Életet adni, életet hozni. Boldogan élni, amíg meg nem halunk – és utána is, örökké.

A férfi- és a női szív ősi vágyai.

Azok az álmok, melyekkel az életbe és a kapcsolatainkba is elindulunk. Mert ahogy az életről, a házasságról, a párkapcsolatról is megvannak az elképzeléseink. Nemcsak az, hogy egy verőfényes napon az ünneplő rokonok és barátok koszorújában gyönyörű menyasszonyként és daliás vőlegényként kilépünk majd az imaház ajtaján, és elindul mesebeli életünk, melyben boldoggá tesszük egymást – míg a halál el nem választ. Az is, hogy ebben a ki- és beteljesítő kapcsolatban megvalósulhatnak majd ki nem mondott álmaink, kibontakozhat a személyiségünk, a lehetőségeink, megerősödhet a hitünk életre szóló társunk, szerelmünk, bizalmasunk oldalán.

Milyen jó, hogy vannak álmaink! Az álmok Isten áldásai az életünkben. Előrevisznek, átlendítenek a nehézségeken, energizálnak, életet hoznak, reménnyel, hittel töltenek meg. A házasságban, ahogy az életben is, fontos helyük van.

A kapcsolat első szakaszában különösen fontosak az álmok, a mindent rózsaszínné varázsoló szerelem, ami – ahogy a férjem szokta mondani – jóságos fájdalomcsillapítóként enyhíti az összecsiszolódás elkerülhetetlen súrlódásai okozta feszültségeket. Ahogy a szerelemnek ez az intenzív érzése átalakul, s a hétköznapokban egyre inkább felfedezzük a másik csodálatos erősségein túl a gyengeségeit, a nehezebb oldalát is, szembesülünk azzal, hogy a mesebeli hercegek és szépséges királylányok bizony nagyon is valóságos férfiak és nők. Valódi szükségekkel, hiányokkal, otthonról hozott mintákkal, személyes múlttal, egyedi természettel, egy folyamatosan formálódóban lévő jellemmel, hol ilyen, hol olyan hittel. Talán a valóság néha nagyon is kijózanító, talán felkészületlenül ért a felismerés, úgy tűnik, valami tévedés történt.

Valahol az esküvői vacsora és a szülőszoba folyosója között félúton elveszítettük azt a herceget és hercegnőt, akihez az életünket hozzákötöttük.

De még ha így is lenne, akkor se kell lemondanunk az álmainkról, hisz a kritikus időszakok, a fájdalmas felismerések, ráeszmélések egyben a növekedés, az előrelépés, a fejlődés lehetőségei. Nem kell, hogy a krízis összetörjön, megkeserítsen, s főleg nem az a megoldás, hogy feladásra, kilépésre késztessen. Már csak azért sem, mert a meg nem oldott nehézséget magunkkal visszük a következő élethelyzetbe, és újra szembesülünk vele majd.

Még ha egymásban átmenetileg nehéz is meglátni azt a szépet és jót, amit eredetileg reméltünk, a keresztény házasságban mindig fordulhatunk erőért és reményért Istenhez, aki bár a láthatatlan, de a legerősebb harmadik szál a kapcsolatunkban. És a „hármas fonál nem szakad el egyhamar” (Prédikátor 4,12).

Isten, aki már kisgyerekként a szívünkbe plántálta az álmokat, alkalmassá tehet arra, hogy a megszokottban felfedezzük azt a különlegeset, amire vágytunk, amit kerestünk a másikban és a másikkal, és képessé tehet rá, hogy a megszokás csapdájából ne a közöny vermébe, hanem a különlegesbe lépjünk tovább.

A valóság ugyanis az, hogy felnőtt emberekként Isten a kezünkbe adta a lehetőséget, hogy a döntéseinkkel, választásainkkal és reakcióinkkal milyenné is alakítjuk az életünket.

Álommá vagy rémálommá? Egy nagy közös kalanddá vagy az unalom szürke küzdőterévé? A körülményeinket néha nem tudjuk máról holnapra megváltoztatni, a társunk sem lesz egy varázsütésre az a mesebeli királyfi vagy királykisasszony, akinek álmodtuk, de a hozzáállásunk rajtunk múlik.

Nyitottak vagyunk újra felfedezni az álmokat? Talán most már inkább a valóság talaján. Akarjuk-e újra felfedezni a másikban azt, akibe beleszerettünk?

Készek vagyunk odaszánni magunkat a megismerésére, a bátorítására, arra, hogy mellettünk váljon azzá a különleges személlyé, akinek Isten álmodta.

Akinek Isten álmodta, és nem, akinek mi álmodtuk őt.

Hajlandóak vagyunk támogatni őt ezen az úton? Mert arra rendelt az Isten, hogy épp mi legyünk az a férfi, aki mellett kibontakozik majd ennek a nőnek a szépsége, aki képes harcolni érte, megküzdeni a sárkánnyal, mint a mesebeli királyfi a királykisasszonyért. Mert arra rendelt az Isten, hogy épp mi legyünk az a nő, kinek csókjától a béka is királyfivá válik, s aki hőssé teszi az ő királyfiját.

Ne hagyjuk abba az álmodozást, keressük azokat a közös kalandokat és álmokat, amelyeket Isten a következő életszakaszra tartogat a számunkra, és ahogy Simone Weil írja: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” 

The post Álom és valóság appeared first on IgeIdők Magazin.

Életet adott Isten, a saját lelkét lehelte belénk, egységben voltunk, kettéválasztott, hogy azután egymásra találva ismét eggyé lehessünk, elválaszthatatlanul. Gyönyörű terv, felfoghatatlan alkotása a mindenség formálójának.

Mestermunka! Férfi és nő, a két pólus, a két oldala egy közös életnek, alkotásban, munkában, szerelemben, szeretetben, gondoskodásban, egymásra figyelésben, egymásra vigyázásban.

S ekkor a teremtés tisztaságában megjelent egy sötét pont, egy megborzongató fordulat, amit egy harmadik, a kísértő, a csábító, a kárörvendő gonosz fortélya sikeresen egyre nagyobbá tesz. Egyre feketébb felhőként tornyosul fölöttük, a férfi, nő egymás keresésében, a közös istenkeresésükben ennek a harmadiknak a tánca. Sodorja magával a nőt, a férfit, az emberiséget. És a világunk terhe egyre súlyosabb. Okoljuk egymást, hárítva a bűnt, hibáztatva a másikat, a körülményeket, a harmadikat, a gazdaságot, a világ alakulását, Istent, mintha minden rajtunk kívüli erő hatására történne. Pedig benne vagyunk, benne vagyunk abban, hogy kik vagyunk, mivé leszünk, milyen világot teremtünk magunk köré.

Nőnek lenni jó. Nőnek lenni jó? Hol, kinek? Mikor? Nézd csak meg, milyen a nők élete!

Kezdjük a jóléti társadalomban! Hiszen teljesen szabadok, jogaikat nem kell védeni, már megkapták. Munkában, karrierben, önállóságban. Öltözködhetnek úgy, ahogy jólesik, a szórakozási műfajok bármelyikét választhatják a nők is. Keresetük van, függetlenségük van, döntési jogaik vannak, hozzáférnek a szépségipar öregedést gátló termékeihez, teljes egészségügyi ellátást élvezhetnek, a fiatalság titka a kezükben van. Egészségesen táplálkozhatnak, szükségeik, sőt, kedvük szerint vásárolhatnak! Nőnek lenni jó a modern világ fejlett részén.

Akkor miért szomorú mégis a tekintetük?

Miért fáradtak, elgyötörtek, kialvatlanok, keserűek, depressziósak, magányosak? Miért küzdenek étkezési problémákkal? Bulimia, anorexia, allergiák sokféle fajtája. Miért kerül elő az alkohol, drog, szabad szex, partnerek cseréje? Egyik sem jó, nem az igazi. Ja, férfiak! És keserűen húzzák el a szájukat.

Mi az, ami miatt nincs meg a felszabadult mosoly, öröm a felszabadult világ mindent megkapó asszonyainak életében? Valami hiányzik. Nem kapom meg most azonnal, rögtön, pedig mennyire vágyom rá! Mire várjak? Miért dolgozzam? Megéri? Hisz ez nem az én szakterületem, végezze el a feladatot az, akit ezért megfizetnek. És a lélek egyre dermed.

Úgy vágyik a szeretetre, örömre, jóságra, csakhogy valami furcsa sodrás egyre távolabb lebegteti mindezt.

Mintha nem olvasta volna a keresztény világ Isten igéjében ezeket a sorokat soha: Efezus 4,31–32 „Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.”

Asszonyok a „középmezőben”, a fejlődő országokban, a rendszereket átalakító országokban. A sorsuk közel jár a fejlett országok asszonyainak sorsához. A társadalom egyre inkább nyit, oktatás, munka, karrier elérhető. Mellette még erősen él a tradíciók elvárása, te vagy a nő, ez a nők dolga! És fáradt ráncot töröl meg a homlokán a munkából hazaérő asszony, éhes a család, síró gyereket vonszol az utcán az iskolából magával, de még vásárlás, nehéz szatyrok húzzák a vállát. Ja, de még a mosógépet be kell indítani, de még holnapra a vendégeknek is elő kell készíteni valamit (nem tudtak volna máskor jönni?!). Esti szórakozásképpen ott a mosogatás – jó lenne a mosogatógép, de drága –, ja, a vasalás már kész felüdülés, a tanulás a gyerekkel kellő szociális élmény, ó, és a férjről el ne feledkezz, asszony!

A földgömböt továbbtekerve még színesebb kép tárul elénk.

Mennyit ér egy lánygyermek élete? – szembesültem a kérdéssel ázsiai kislányokkal találkozva. 200 dollár? Saját családja adta el.

Vagy már meg sem születhet, ha a magzatról kiderül, hogy kislány? Értéktelen ember. Semmire sem jó? Miközben például az a kislány, akire most gondolok, ha nem is nyelviskolai mércét megütve, de négy nyelven kommunikált. Még csak épphogy serdült. Tekintete mégis reményteljesen csillogott, bizakodó volt. Túlélésre kész! Kiszolgáltatott helyzetében ő kiváltságos, mert keresztény misszióban dolgozókkal hozta össze a jó Isten. Fennmaradt a védőhálón, nem jutott a szexrabszolgaság üzletelőinek kezére. Számára maradt remény.

Nők, akik a háború nyomorúságát igyekeznek kezelni immár kilenc éve a Közel-Keleten. Nők, akik alig tudják, mi is lesz a mindennapi betevő falat. Akiknek a gyerekeik vadon nőnek, iskoláztatás, tisztálkodás, gyenge egészségügyi ellátás miatt. Akik már érezték a hátuknak szegezett fegyver súlyát. Akik gyermekeikkel menekülve holttesteken léptek át az életért harcolva.

Nőnek lenni jó?!

Vagy azok a lányok, asszonyok, akik meseszép, egzotikus természeti környezetben élnek, mély nyomorban, hiedelmeknek, vallási fanatizmusnak kiszolgáltatva, oktatás nélkül – minek az egy lánynak, véli még a családjuk is, a társadalmuk is. Cserélhető eszközök csak, s amikor már megöregszenek, „mammaként” kiszolgálhatják a családot, ha még bírják. Vagy félresodródva várják, hogy majdcsak eljön a végső feloldás.

Nőnek lenni jó, ha betöltjük az eredeti küldetésünket, Isten szeretetében gyönyörködve fogadjuk az áldást, ahogyan ő azt elkészítette minden embernek: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket…” (1Mózes 1,27–28a)

Ez az áldás ad mosolyt az arcunkra, gyönyört és örömet a könnyek ellenére, látva szeretteink megelégedését, ha vizet adtunk a szomjazónak, kenyeret az éhezőnek. Ha felebarátaink a jóságért cserébe ránk köszönnek. Ha megcsillan az esőcseppben a napsugár, ha virágok illata lengi át a teret, felragyog a szivárvány az égen, és a lelkünk repül magasra követve a madarak szárnyalását, megérintve a hűsítő vizet a nagy melegben… folytassuk a sort mindazzal, amit saját életünkben megtapasztaltunk.

Teremtő Istenünk az, akiben helyreáll az összhang, kialakul a harmónia. Legyen ez jelen legalább ott, ahol mi lehetünk jelen, keresztény nők!

The post Nőnek lenni jó appeared first on IgeIdők Magazin.