Az időskor az élet útjának zsákutcája. Aki belekeveredik, a szűkülő falak közt nem tud megfordulni, tolatni a tömegben, csak egyre gyorsulva sodródni az eseményekkel.

Ezen a szemből feltartóztathatatlanul közelítő falon ütött átjárót Jézus Krisztus feltámadása, folytatást, kilátást, fellélegzést adva, Útként utat mutatva.

Ennek hirdetését bízta ránk továbbhaladva ezen az úton a menny felé indultában. „Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked”[2] – tanította, ezzel kiterjesztve az örömhír hirdetésének feladatát az utolsó életkorszakra is. Az egyház ennek a küldetésnek letéteményese. Mit tehetünk ezen a szinten az idősek elérésére?

Nagyszerű, szívet melengető látni egyházunk fiatalokért végzett szolgálatát. A szervezett központi alkalmakat, a gyülekezeteknek biztosított erőforrásokat, programokat, lehetőségeket, a helyi kezdeményezések sokszínűségét. Ennek mintájára meg lehetne-e valósítani valami hasonlót az idős korosztály számára? Akár országosan szervezett idősek hetével vagy evangelizációs sorozattal?

Az idősek korábbi szociális kapcsolatai munkatársakkal, osztálytársakkal, szomszédokkal, korábban gyülekezetbe járókkal a közösségi média segítségével feltámaszthatók, speciális életvezetési kurzusokkal, rehabilitációs, sport- és számítástechnikai felhasználói ismeretek stb. felkínálásával kapcsolat alakítható ki a gyülekezetek és/vagy egy központi szolgáltatás értékalapú üzenetével. Horribile dictu akár Tahi tábor vagy országos, illetve körzeti táborok szervezhetőek popkoncert helyett balneoterápiás programmal. A gyülekezeteinkben magukat nyugdíjazó szolgálattevőink közül vajon visszaállnának-e ebbe a munkába, ha választanánk mögéjük „hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel”?

Megteendő gyakorlati lépéseinket azonban a realitásoknak kell meghatározniuk.

Ágy mellett szerzett, valós tapasztalatainknak kell lenniük a kiindulópontunknak. Olyan praktikus, gyakorlati lépésekkel lenne szükséges kezdenünk, mint az alapszintű számítógépes felhasználói ismeretek átadása azon időseknek, akik vágynak erre, akiket vonz például a közösségi média nyújtotta szocializáció lehetősége.

Aki már erre nem képes, nem vágyik, annak olyan programok felkínálása, amelyek egyetlen gombnyomásra felolvassák számára a vágyott könyvet, újságot, lejátsszák az egyházi élete során megkedvelt zenéket, korábban hallott emlékezetes prédikációkat. Ezek összegyűjtésével, frissítésével egy olyan pozitív értelemben vett „médiabuborék” hozható létre, ami biztonságosan nyit teret és enged utat a fel-feltámadó érdeklődésnek. Az online istentiszteletekkel is csökkenthető generációs szakadék további csökkentése feltétlenül feladatnak tűnik.

A magány érzésének csökkentése mellett a mentális képességek és az önellátás maximális ideig való fenntartásának is legalapvetőbb eszköze a testmozgás. Ennek minden formája hasznos és napi rendszerességgel szükséges. A szakemberek és eszközök biztosítása elengedhetetlen, hiszen a gondozók terheltségét is csökkenteni lehet ezzel. Az időskorral kapcsolatos kutatások a korábban tanítottakkal ellentétben azt igazolták, hogy nemcsak szinten tartás érhető el, de még bizonyos fokú fejlődés is lehetséges. Rengeteget jelent a már csíráiban meglévő kommunikáció. Éppúgy a vezetők, a munkatársak, mint az intézmények lakói és családjaik vagy gyülekezeteink között.

Összegzés

Korunk posztmodern, posztkeresztény nyugati társadalmának jelenlegi elzárkózása ellenére szembe kell néznie az egyre nagyobb tömeget képviselő idősek ellátásával, felkarolásával. A jelenlegi – jellemzően – szegregáció helyett a reintegrálás lehet csak megoldás. Keresztényként egyházi és egyéni szinten is kivételes helyzetben vagyunk: míg a világ csupán az együttérzésével közeledhet e csoport felé, amelynek mindannyian tagjai leszünk vagy már vagyunk, addig nekünk olyan információ van a birtokunkban, ami alapjaiban változtathatja meg e kor megélését. Mi tudjuk, hogy Mesterünk legyőzte a halált, elsőként feltámadott a halálból, és akkori elődeink sok százan szemtanúként, mi pedig egyéni életünk megtapasztalásai folytán bizonyíthatjuk ennek tény voltát, sőt Isten kegyelméből mindenki számára elérhetőségét. Van mit mondanunk. Van jó hírünk.

[1] Urbán Gedeon: Biblikapedagógia. BTA hallgatói jegyzet, 2018. 28. o.

[2] Máté 20,14.

Fotó: unsplash.com

The post Szépkor. Az egyház és az idősek – 4. rész appeared first on IgeIdők Magazin.

Megnyilvánulásaikban növekszik az egocentrizmus és az erőszakosság.

Gyengeségüket konzervativizmussal, nyakassággal kompenzálják. Shilder kiemeli, hogy az idős ember olyan pszichikus reakciókkal védi magát, épít falat maga köré, védekezik, mint a depresszió, hipochondria, bizalmatlanság, paranoid gondolatok.

A jól beilleszkedő időseket vizsgálva Reichard leír egy olyan csoportot, amelyet akár született nyugdíjasoknak is nevezhetnénk. Egész életükben jellemzi őket a passzivitás, a konformizmus. Lényegében megkönnyebbülnek nyugdíjba vonulásukkor, és kiélvezik a felelősség hiányát, a megnövekedett szabadidőt, könnyen elfogadva a növekvő függőséget kihasználnak minden társadalmi és környezeti segítséget.

Az időskori beilleszkedés másik, aktív útja azokra jellemző, akikre jobbára addigi életük során feszes életvezetés volt jellemző, korábbi életkríziseiket is megoldották, munkájuk során kreativitásukat használták, döntéseik során szerzett tapasztalataikat pedig használni tudják időskorukban is. Tudatosan törekszenek aktivitásuk megőrzésére, óvják függetlenségüket, fenntartják, gazdagítják személyes kapcsolataikat. Jellemzően többféle szabadidős elfoglaltsággal rendelkeznek, ami leköti, lelkesíti őket. Gyámolító, gondozó tevékenységük felerősödik. Toleránsak, kiegyensúlyozott viselkedés jellemzi őket, sértődékenység, önteltség jeleit nem mutatják.[1]

Recipe

Hol és hogyan tudunk váltót állítani, hogy az utóbbi csoport jellemzői legyenek a sajátunkká, és azokéi, akik körülöttünk élnek, akikért akarva vagy akaratlanul felelősek vagyunk? Hiszen a SARS-COV-2 vírus eddig nem tapasztalt pedagógiai módszerekkel tette személyessé a régóta ismert igazságot: „Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”[2]

Az idősekkel való kapcsolatteremtés maga is speciális eszköztárat igényel.

Első lépése premisszáink, előfeltevéseink letétele, és az időskorban általánossá váló érzelmi átszíneződés elfogadása. Ennek legfontosabb eszköze az empátia. „Az empátia lényege az a megfigyelésen, tapasztalaton, következtetésen alapuló állítás, hogy az ember sajátos képességével bele tudja élni magát a vele kapcsolatban lévő másik ember lelkiállapotába, ez a beleélés sajátos pszichés folyamatokat indít meg, melyek révén fel tudja idézni magában a másikban zajló indulatok, érzelmek és gondolatok tartalmát és összefüggéseit. E felidézés révén jut el a másik ember megértéséhez (…) az empátia főleg az érzelmi viszonyok megértésén alapul.”[3]

A második lépés az idő odaszánása minden segítő tevékenységünk során.

„A kapcsolatok hatékony befolyásolása érdekében is szükséges, hogy [az orvos a betegekkel] a szokásosnál kissé hosszabb ideig foglalkozzon, és esetleg a szükséges mértéken túl is kommunikáljon. Csak így rakódnak össze a megértéshez szükséges apró – többnyire nem verbális – jelzések, és így lehet választ adni a ki nem mondott kérdésekre, így lehet igényeit kielégíteni.”[4]

A harmadik személyiségünk, hitünk tudatos használata. Dr. Bálint Mihály hívta fel a figyelmet arra, hogy az idősek támogatásával, fejlődésük segítésével foglalkozó „személyiségével és viselkedésével maga is »gyógyszernek« tekinthető. Mindazok a pszichológiai hatások, melyek érik, befolyásolják. Tudjuk, hogy egészen a múlt század végéig a gyógyszerek nagy része önmagában véve hatástalan szer – mai szóval placebo – volt, sőt sokszor éppen ártalmas is lehetett. A betegek közül sokan mégis meggyógyultak.

Egyik lehetséges magyarázat lehet a beteg gyógyulni és élni akarása, az orvos szaktudásába, gyógyító erejébe vetett bizalma. Minél meggyőzőbben és nagyobb karizmatikus erővel tudta a régi korok orvosa az adott szer hatékonyságába vetett hitét közvetíteni, annál nagyobb volt betege esélye a gyógyulásra. (…) Ahogy bizonyos gyógyszerekkel, úgy a kapcsolatban is kialakulhat függőség, dependencia. Ez a folyamat egyik csapdája lehet, hiszen (…) ez a kötődés meggátolja az önálló működésben, az egészséges élet kialakításában.”[5]

Rendelkezésre álló eszközeink

A cél, az időskor pozitív fejlődési korszakká alakításának elérésére két csoportja van az eszközeinknek: általános, bárki számára elérhető/elérendő, illetve speciális, csak Istentől ránk bízott eszközök.

Általános teendőink talán legalapvetőbb lépése a napirend kialakítása és az ahhoz való ragaszkodás megalapozása az idősek életében. Tudjuk, hogy a környezet megváltoztatása a demencia felgyorsulását, sőt akár delíriumot is provokálhat idősekben, míg a jól ismert, fiatalkori környezetbe történt kísérletes visszahelyezés kimutatható mentális javulást eredményezett. Legalább ennyire fontos támasz a napok, hetek stabil strukturáltsága.

Simon de Beauvoir az egészséges számára is nagy veszélynek nevezte az unalmat, cél, hogy a passzív kikapcsolódás, képernyő előtt ülés ne váljon uralkodóvá a nap jelentős részében.

Egy retrospektív összehasonlító kutatás szerint nincs olyan gyógyszeres terápiánk, ami a mentális betegségek teljes spektrumában fel tudná venni a versenyt hatékonyságban a napi 45 percnyi mozgás kedvező hatásaival. Az aktivitás számtalan formája nyújt lehetőséget a kreatív önkifejeződésre, a feladatmegoldás élménye sikerélményt, az egyén fontosságának nélkülözhetetlen érzését biztosítja.

Az „élet közelében maradni” olyan szerteágazó lehetőséget és feladatot jelent, ami magában foglalja a kertben való tevékenységet, a háziállatokat, kultúrát, hobbit, de a folyamatos tanulást is, illetve a családdal, fiatalokkal, ismerősökkel való törődést egyaránt. A múltba zárkózás helyett új célokat kell kitűzni a meglévő korlátok figyelembevételével. A függő helyzetbe kerülés, dezintegráció elkerülése érdekében autonómiát erősítő tevékenységek, eszközök szükségesek.

Speciális lehetőségeink felértékelődnek az időskorban. A gyülekezet mint Isten által létrehívott protektív, gyógyító közeg önmagában számtalan problémára jelent megoldást. A kapcsolatteremtés lehetősége, a különböző korosztályok egymásra hatása mellett állandóságot és kihívásokat, feladatokat is folyamatosan biztosít.

A közösségen belüli jogok és kötelességek egyensúlya éppúgy elősegíti az erős identitást, mint a stabil integrációt. Közösségeinkben szükséges tudatosítanunk a nyílt programok biztosításának terápiás hatását és az idősekben is a feladat, szolgálatvállalás fontosságát a visszahúzódás káros következményeivel szemben. Az Ige, a tanítás segít megvalósítani az Erikson által szükségesnek tartott szembenézést a múlttal és annak elfogadását a Szentlélek Isten kegyelmét személyessé tévő segítségével.

Az „Élet közelében maradás” jelentése is sokkal gazdagabb itt. Nem csupán a gondoskodó szeretet megélésének lehetőségét, az ebből fakadó életörömöt és a fontosság megtapasztalását, de egy olyan fókuszváltást is jelent, ami mindent átértékel. Ahogyan Krisztus halálakor a kárpit kettészakadt, megnyílt az út Isten felé, az örök élet tudata és ennek a tudatnak az erősítése ugyanígy tépi szét az elkerülhetetlen halál mindent beterítő, nyomasztó sötétségét. A depriváció érzésének az észlelést kórosan befolyásoló hatása megszűnik, felszabadul a gondolkodás, a cselekvés.

Ennek az új dimenziónak a megnyílása értelmet ad az időskornak, realitássá teszi a személyiség fejlődésének gondolatát.

Olyan mértékű élet árad[6] így Isten jelenlétéből, ami a halál „fullánkját”[7] is hatástalanítja, oly módon szabadítva fel az embert, mint amit a krónikus betegségeit hordozó Pál apostol élt át halálos ítéletére várva börtönében, hogy a teljes dezintegráció helyett ez a kérdés szakadt fel belőle: „De mit számít mindez?” „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.”[8] Ennek fényében a testi funkciók beszűkülése nem frusztrációk végtelen sorozata, hanem célt talál a materiális kötődések felszámolásában, a hangsúlyeltolódásban az „odafelvalók” felé, ahogyan Jézus magyarázza Mártának: „sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.”[9]

[1] Popper Péter: Az orvosi pszichológia speciális kérdései (Budapest: SOTE, 1990), 37–48. o.

[2] John Donne: Meditációk, 1624.

[3] Buda Béla: Empátia… – a beleélés lélektana (Budapest: Ego Shool, 1993), 8. o.

[4] Uo., 242. o.

[5] Molnár, Csabai: A gyógyítás pszichológiája (Budapest: Springer Hungarica, 1995), 29. o.

[6] Jelenések 22,1.

[7] 1Korinthus 15,55.

[8] Filippi 1,21.24.

[9] Lukács 10,41.

The post Szépkor. Utak a személyiség változásában – 3. rész appeared first on IgeIdők Magazin.

Megfelel-e ez a hitéletünk alapjának tekintett Biblia által közvetített képnek? Ha leszámítjuk is a bibliai korban jellemző patriarchátus markáns vonásait, akkor is feltűnik a kiemelt, például állított hitelődök életében látott időskori aktivitás. Noé 600 éves az özönvíz kezdetén. Ábrahámot élete legnagyobb hitpróbája elé Isten idős korában állítja – bár ő egyéb tekintetben is igen sokáig aktív maradt –, de Mózes is élete utolsó harmadában vitte végig történelmi küldetését.

Figyelemfelhívó értékű Salamon bukásának megörökítése is, épp utolsó életszakaszában, vagy a próféták élethosszig tartó elkötelezett szolgálata.

Az Újszövetség is tanít a témában, hiszen már a legelső gyülekezetben is tapasztalható volt az élénk odafigyelés az idősek csoportjaira, a felmerülő problémák megoldására pedig számunkra is megszívlelendő választ adtak: nem értékelték túl a feladatot, ragaszkodva a gyülekezet elsődleges küldetésének zavartalan ellátásához, de nem is az épp ráérőket, hanem a legjobbakat választották ki a gyakorlati feladatok megoldására.[1]

Döntésük pedig erőteljes pozitív effektussal hatott vissza a gyülekezet közös céljára, az evangelizációra. Pál apostol maga is felfigyelt az időskor problémájára, leveleinek több alkalommal is témája ez a korosztály. A hagyomány szerint az első pogány keresztény gyülekezetek egyik fontos szeretetszolgálata is a kitett, beteg rabszolgák és ellátatlan idősek felkarolása volt, ami komoly missziós vonzást keltett.

Érdemes tehát a számunkra megíratott példának megfelelően nagyobb odafigyelést tanúsítanunk e növekvő korcsoport felé már csak a megfigyelt áldások okán is.

A feladat és cél meghatározása

Feladatunkat Jézus Krisztus meghatározta a földön jártakor,[2] ami erre a korcsoportra is ugyanúgy érvényes. Ez a cél maga Krisztus. Kifelé az evangelizáció elsődleges szolgálatával. Gyülekezeteinken belül pedig a tanítás és megerősítés eszközével. Hiszen testvéreink között „az elért cél megtartása éppúgy feladat, mint annak elérése volt, tehát új célként értelmezhető. Ahogy az elsőben, ugyanúgy a másodikban is számítunk Isten segítségére.”[3]

A reális lehetőség a prevenció, a hatékony, célzott bibliai tanítás, pedagógiai felkészítő tevékenység. A cél az időskorral járó veszteségek megélése helyett a fókusz megváltoztatása: a Jézus Krisztus által felmutatott új, járható út felmutatása. Hogy ez működhet-e közösségeinkben?

Láttuk, soha nem volt, sem azelőtt, sem azóta annyi kocogó, kerékpározó, sétáló, kutyasétáltató, szabadban edző, természetjáró ember, mint amikor a pandémia folytán megjelentek a kijárást korlátozó rendelkezések. Ha tehát egy élethelyzet a megfosztottság élményét váltja ki, ebből megszülethet meglévő értékek újrafelfedezése, pozitív lehetőségek kibontakozása.

Specifikumok

Minden korosztály vágyik a következő elérésére. A gyerekek szeretnének „nagyok” lenni, a serdülők vonzónak látják a felnőttkor korlátlannak tűnő autonómiáját. Egyedül az időskor nem vonzó, azoknak sem, akik felé tartanak, azoknak sem, akik benne vannak. A depriválódás megállíthatatlan folyamata, a halál mint a sokasodó tapasztalatok alapján egyetlennek látszó kimenetel fokozódó fenyegetése mindenki számára elrettentő.

Miért támasztja akkor fel ennek a földi életnek a folytatására Jézus Lázárt, vagy Péter apostol Tábitát? Újabb szenvedésre? Újabb halálra?

Igénk teljesen másképp látja az időskort, mint jelen társadalmunk. Mi az öregséget ma az elhasználódással, a degeneratív folyamatok végeredményével, a krónikussá vált betegségekkel, az esztétikai leromlással, a korábbi egészségkárosító folyamatok eredményeivel, a mentális leépüléssel, majd az elkerülhetetlen halállal tettük egyenlővé. Van-e más út ezen a zsákutcán kívül?

[1] Apostolok cselekedetei 6,1–7.

[2] Máté 28,18–20.

[3] Urbán Gedeon: Biblikapedagógia, BTA hallgatói jegyzet, 2018. 5. o.

The post Szépkor. Az idősek jelen egyházi és korabeli bibliai státusza – 2. rész appeared first on IgeIdők Magazin.

Ennek az időszaknak mindannyiunk számára közelítő vagy épp már elérkezett biológiai, élettani, pszichológiai és lelki tényezőiről, az ebből eredő nehézségekről és a segítségnyújtás lehetőségeiről szeretnék őszintén és a témát jobbára elborító eufemizmusok, megszépítő kifejezések nélkül gondolkodni.

 A Covid–19-pandémia legelső hullámában, a védekezés egyik első fázisaként bevezetett kijárási korlátozás elrendelésekor futótűzként terjedtek a szociális médiában azok a felvételek, amelyeken idősekkel zsúfolt tereket, utcákat, bevásárlóközpontokat láthattunk, míg a fiatalabbak otthonaikban húzódtak meg. Mindenki döbbenten fogadta a tényeket: eddig valahogy nem is észleltük, mennyi nyugdíjas él a nagyvárosokban, és túlnyomó többségük mennyire nem kooperál a leginkább akkor épp őket fenyegető vészhelyzet idején elrendelt megszorítások közepette.

Mélyen elgondolkodtatott, mi a háttere ennek a látszólagos fatalizmusnak.

Az első keresztények egyik kiemelkedő szolgálata a magukra hagyott, beteg, idős rabszolgák, gyermektelen özvegyek, magatehetetlenné vált, senkinek nem kellő emberi lények felkarolása volt, az tehát nem kérdés, hogy jelent-e ránk, hívő emberekre nézve valamit ez az elénk táruló helyzet. De vajon van-e eszközünk, amivel ezen segíthetünk?

Többségi társadalmunk hangosan ki nem mondott válaszreakcióját már egy ideje tapasztaljuk.

Óriási az igény már jelenleg is a mentális vagy fizikai, krónikus, degeneratív betegségeik, polymorbiditásuk miatt magatehetetlenné vált idősek állami, intézményi ellátására, de ez a rászorultság a jövőben a széteső családi kötelékek, az elöregedő korfa és a társadalmi hozzáállás megváltozása miatt csak növekedni fog.

Posztmodern világunkba nem fér bele az öregség, még csak a gondolata, látványa sem.

Nem tudjuk rohanó élettempónk mellett a betegséget, a gondoskodásra szoruló rokont felvállalni. Félünk a kiszolgáltatottság látványától, a lassú és szenvedéssel teli elmúlás gondolatától, a halál tényétől. A mai társadalomban az egyén nem azért építi fel az életét önmaga körül, valósítja meg önmagát, hogy mire célt érne, mindezzel szembesülnie kelljen. A számunkra legyűrhetetlen halál gondolatát is eltávolítandó elzárjuk, kirekesztjük mindazt (és persze mindazokat), ami ezt eszünkbe juttathatja.

A KSH adatai szerint 1 677 120 fő 65 év feletti él hazánkban. A száz aktív korúra jutó idősek száma 1900-ban 13 fő volt, 1950-ben 18, a 2011-es adatok szerint már 38 fő volt. Ha a száz gyermekre jutó időskorúak számát nézzük ugyanezen időpontokban: 1900-ban: 21, 1950-ben 17, 2011-ben pedig 100 gyermekre már 161 fő 65 év feletti jutott.[1] Japánban külön társadalmi rétegként kezelik mára a száz év felettiek népes csoportját, a WHO 75 évre tornázta fel az öregkor „hivatalos” határát, és ismerve Európa korfáját, illetve az egészségügy és a szociális rendszer eredményeit, a nyugdíjasok mint felkarolandó célcsoport jelenlétével a jelenleginél lényegesen komolyabban kell foglalkoznunk gyülekezeteinken belül és kívül.

Ha szembesülünk a feladat nagyságával és elkerülhetetlen voltával, a beavatkozás szükségességével, nyilván először a tudomány eszköztárában nézünk szét, hiszen az időskor és az azzal járó jelenségek nem friss keletűek.

Mit mond a tudományunk?

A pszichológiában az életpályán belül a személyiségfejlődési elméletekben az időskor kifejtése tűnik a legkevésbé kidolgozottnak. Inkább klisészerűnek, túlnyomó részt negatívnak tűnő gondolatokkal találkozhatunk, ha egyáltalán felmerül az időskor és a fejlődés összefüggése, hiszen Freud elméletében vagy Piaget-nél ez a serdülőkor végével be is fejeződik. Erikson visszavonulásról, felmérésről, utolsó feladatról beszél, ami számára csupán a visszatekintés, amiből integritásérzés vagy kétségbeesés származik, elfogadva, hogy az élet egyszeri lehetőség volt.[2] Általánosságban a leírások a társadalmi és szociális kapcsolatok elvesztéséről szólnak, státusz-, kompetencia-, presztízsveszteség, elmagányosodás, házastársi, családi kapcsolatok elvesztése, betegségek, rugalmatlan személyiség, hanyatlás, az új dolgok elutasítása, a jelentől elfordulás a múlt felé[3] az időskor tudományunk által felmutatott jellemzői.

Élettani tények: a cardiovascularis szabályzó mechanizmusok romlanak, az intrinsic és a terheléssel elérhető maximális szívfrekvencia is csökken és már tréninggel sem növelhető. A pacemakersejtek száma fokozatosan csökken, ami magyarázza a szívritmuszavarok egyre gyakoribbá válását. A szívizomban az elasztin feldarabolódik, helyét kollagén veszi át, a diastolés működés romlik, az aorta elaszticitása csökken, a perifériás ellenállás nő. A szívbillentyűk megvastagodnak. A receptorsűrűség csökkenése miatt a vérnyomás szabályozása bizonytalanabb, gyakoribb az orthostaticus hypotensio, olyan típusos következményes traumákkal, mint például a combnyaktörés. A glomerulus sclerosis miatt a GFR felére csökken, ami a gyógyszerhatás és mellékhatás befolyásolása mellett a volumenszabályozás és a pH-szabályozás funkciójának romlását eredményezi. A nyelés- és emésztészavarok oka jelentős részben a csökkent nyál- és emésztőenzim-kiválasztás, 70 éves kor felett 70%-os a Hiatus hernia előfordulása. A vékonybélboholy atrofiája miatt csökken a vitaminok, nyomelemek felszívódása. 50 éves kor után a csontok tömege csökken, az ízületi porcok elvékonyodnak, osteo-arthritis már mindenkiben kimutatható. Az annulus fibrosusok feltöredezésével szaporodnak az ideggyökök nyomási tünetei. A gyengeség érzésének hátterében az izomtömegvesztés és a motoneuron-csökkenés együttese áll.

A 80. életévre az agy súlya 7%-kal csökken.

Ezek a tények. Az élettan és medicina fejlődésével azonban az öregséget a betegség fogalmával tettük szinonimává. Ezért az időseket szeparáljuk, leválasztjuk a társadalomról, az öregedést és a halált vastag falak mögé rejtjük.

Az Alkotótól kapott Ige ellenben másról szól, az elkerülhetetlen biológiai folyamatok világos meglátása és elfogadása[4] mellett is az időskorban lehetőséget lát. Lehetőséget a szolgálatra, lehetőséget az Istennel való kapcsolatra, lehetőséget a fejlődés valamely dimenziójára. A halált pedig nem mint a személyes létezés végét, hanem mint lehetőséget a bizonyságtételre.[5]

Folyt. köv.

[1] http://www.ksh.hu/nepszamlalas/tablak_demografia.

[2] http://janus.ttk.pte.hu/tamop/kaposvari_anyag/jozsef_istvan/a_pszichoszocilis_fejldselmlet.html.

[3] http://janus.ttk.pte.hu/tamop/kaposvari_anyag/jozsef_istvan/a_felntt_s_az_regkor.html.

[4] Prédikátor 12.

[5] Zsidók 13,7.

The post Szépkor – 1. rész appeared first on IgeIdők Magazin.