The post A társ, aki sosem fárad el appeared first on IgeIdők Magazin.

Jelentsünk ki elöljáróban három fontos alapvetést: 1. a keresztény egyedülálló az nem világi értelemben vett „szingli” – sem mentalitásában, sem életgyakorlatában; 2. nem csak hátránya van a társ nélküli állapotnak, sok előnye is; 3. ugyanígy a házasságban sem minden „happy” – nincs szó erről, a valóság az, hogy sok előnye és áldása mellett számos kihívással szembesül a társsal rendelkező hívő ember is. Ezt a gyakran hangoztatott, legtöbbször feltételezéseken alapuló három tévhitet mindenképpen el kellett oszlatnunk, mielőtt tovább gondolkodunk a témában. 

Tudjuk, hogy Pál apostol Bibliából megismert életének egy jelentős részében biztosan egyedülálló volt. Azt, hogy korábban ne lett volna felesége, nem jelenthetjük ki minden kétséget kizáróan. Elképzelhető, hogy volt, csak sajnos mondjuk életét vesztette. Ezt nem tudjuk. Azt viszont tudjuk, hogy életének egy pontján kérte az Urat, hogy vegye el tőle a „tövist”. Pál így vall magáról: „hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe… emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Korinthus 12,7–9) 

Hogy mi lehetett a tövis, azt hasonló módon nem tudjuk biztosan, mint Pál korábbi családi állapotát.

Testi vagy lelki nehézségről volt szó, vagy esetleg a kettő együtt? Netán egyedülállóságához (is) volt köze? Nem találgatok, csupán vázolom ennek a potenciális lehetőségét is. Manapság is sok hűséges, egyedülálló kereszténynek jelenti a „felvenni a keresztem” a társ nélküli állapotával való együttélést. Ha nem is beletörődést, de – időszakos – megbékélést.

Köztudott, hogy a hívő nők aránya – olykor jelentősen – nagyobb az evangéliumi egyházakon belül is, mint férfi társaiké. Így már csak a puszta matek is azt mondatja: sajnos lesznek közülük, akik egyedül maradnak. Számukra mindenképp nagy vigaszt jelenthet, hogy Jézus úgy mutatkozik be az Újszövetség lapjain, mint a tökéletes vőlegény.

De hívő férfiak között is vannak olyanok, (pl. John Stott) akik leélnek egyedülállóságban egy egész életet, közben pedig hűséges szolgálatukkal Isten nevének szereznek dicsőséget. A társnélküliség nem jelent feltétlen búskomorságot – gondoljunk csak Teréz anyára! (A papi cölibátust vállaló férfiak vagy apácafogadalmat tett nők témakörét majd egy következő cikkben vizsgálom.)

Protestáns vonalon ugye nincs szó lelkészi nőtlenségről, az egyedül maradás kegyelmi ajándéka – amennyiben beszélhetünk ilyenről – meglehetősen ritka, ám mégsem kizárt.

Abban viszont, hogy konkrét, gyakorlati módon hogyan tudnának a felekezetek segíteni abban, hogy minél több tagjuk kössön házasságot, illetve a meg nem házasodottak biblikus támogatást és lelkigondozást kaphassanak, nos, ez ügyben nagyon adós az egyház egy átfogó, mélyre ható programmal, cselekvési tervvel. 

Összegezve, milyen gyakorlati tanácsokat és bátorítást tudunk mondani az egyedülálló keresztényeknek? Álljon itt három meglátás! Először is, ha lehetséges, törekedjenek megházasodni, mert házasnak lenni jó – sőt sok esetben jobb, mint egyedül. Mondjuk ki az okát is: a szexuális kísértés miatt. „Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni.” (1Korinthus 7,9)

Másodszor, ritkábban, de előfordul a homoszexualitás esete. Ilyen helyzetben az egyetlen bibliai válasz, hogy aki ilyen késztetéssel, hajlammal küzd, és a saját neméhez vonzódik olyannyira, hogy nem jön szóba nála a heteroszexuális házasság, vállalja fel az élethosszig tartó egyedülállóságot. Ily módon élhet és szolgálhat szentül és tisztán saját gyülekezetében.

Harmadszor, addig, amíg (és lehet, hogy sajnos élete végéig) valaki egyedülálló, tartsa értéknek állapotát, melyet még inkább tud a szolgálat oltárán kamatoztatni azáltal, hogy házas, sőt szülőként élő hittestvéreihez képest osztatlanabb figyelmet tud fordítani Isten ügyének!

Végül pedig könyvajánlóval fejezzük be ezt az írást. A témában értékes referencia Tim és felesége, Kathy Keller A házasságról szóló könyvének 7. fejezete, mely „Az egyedülállók és a házasság” címet viseli. Gary Chapman is írt az 5 szeretetnyelv sorozatában témába vágó művet: Az 5 Szeretetnyelv – Szólóban, mely az Egyedül, de nem magányosan alcímet viseli. 

Kép forrása: https://www.lifeway.com/en/articles/single-truths

The post Az egyedülállóság előnyei és nehézségei appeared first on IgeIdők Magazin.

Az igéje a mindennapi kenyerünk, és lábunk előtt mécses az ő szava.

Néhány hete a Máté 25,31–45 ismert igerész jött elém, táplált és vezetett tovább az utunkon.

 „Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.”

„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Máté 25,31–40)

Számomra ez az igerész az emberi kapcsolatokról, és az azokban vállalt felelősségekről, pontosabban a szeretetből fakadó gondoskodásról szól, amelyet megváltott emberként (juhként) gyakorolnunk kell.

„A legkisebb az atyámfiai közül” lehet egy éhező hajléktalan, akinek enni adunk, egy szudáni, akinek kutat fúrunk, egy gyermek, akit befogadunk, egy rászoruló család, akiknek ruhacsomagot állítunk össze, egy fekvőbeteg, akit meglátogatunk a kórházban, és egy sitten ülő, akit a börtönmisszió segítségével meglátogathatunk.

Ez így is van, és tudom, hogy Isten többeket ezzel az igével hívott el konkrét munkára, arra, hogy ezeket gyakorolják, erre szánják az életüket. Most Isten engem is megszólított és ezt mondta: „Figyelj csak! Melletted is van egy legkisebb… mégpedig a párod!” Megérintett Isten igéje, és elgondolkoztam: Vajon így látom-e a másikat, így látjuk-e egymást, mint egyet a legkisebb atyánkfiai közül? Szolgálunk-e egymás felé? Tudom, hogy a nehéz útszakaszokon ez kell: szeretni, bátorítani, társ lenni. Jézus itt azt mondja: „amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” Házastársként az együtt gyaloglás során sok mindent meg kell tennünk, a nehezebb szakaszokon még inkább oda kell szánnunk magunkat, még akkor is, ha ez nem könnyű. De pontosan mit és hogyan kellene gyakorolnunk? Az igeolvasásban visszakanyarodtam a 35. vershez, mely kérdéseket, gondolatokat indított el bennem magamról, magunkról, a házasságunkról.

• „Mert éheztem, és ennem adtatok” – Feleségként ezt hirtelen kipipáltam: szeretettel főzők mindennap… És mi van a lelki éhségeinkkel, a szeretettankjainkkal, melyeket fel kellene töltenünk?
• „Szomjaztam, és innom adtatok” – Támogatom-e és tisztelem-e a páromat? Odafigyelünk-e egymásra, szánunk-e egymásra időt, minőségi időt?
• Befogadom-e, megértem-e a társamat? Amikor segítségre szorul, felruházom-e? Bebugyolálgatom-e a bátorításommal, a támogatásommal, a vigasztalásommal?
• Amikor bántja valami, és beteg: meglátogatom-e, gondozom-e, hordozom-e imádságban, ápolom-e őt?
• Amikor a meg nem bocsátás börtönében van, odamegyek-e hozzá, megteszem-e az első lépést felé, és felszabadítom-e őt? Amikor harcokban van, elmegyek-e hozzá, elmondom-e neki, hogy „melletted állok, fontos vagy nekem, így is, most is”?

A legfontosabb kérdés az: szolgálok-e a párom felé, s így szolgálok-e Jézus felé? Ez azért is fontos, mert mikor nehéz a pusztai vándorlás, akkor inkább kapni vágyunk, nem adni. Nem tagadom és megvallom: én is önző voltam mostanában, a saját szükségeimmel voltam elfoglalva, de szeretnék szolgálni, jól szolgálni a párom és Jézus felé is. A legjobb szolga maga az Úr Jézus volt (Filippi 2). A tanítványokat nemcsak az egymás felé való szolgálatra biztatta, hanem ő maga is szolgált feléjük (pl. megmosta a lábukat), és mindig szolgai szívvel fordult az emberekhez. Mindig az Atya akaratát kereste és töltötte be.

A Máté 25-ből most azt értettem meg, hogy Isten engem a Kedves mellé rendelt.

Ő az az „egy a legkisebb atyámfiai közül”, aki felé elsősorban a mindennapokban szolgálnom kell. Megértettem azt is, hogy ha a társam felé szolgálok, akkor az Úrnak szolgálok. Jézus azt mondja, ha egy pohár vizet adunk az ő nevében, neki szolgálunk.

Mindemellett jó tudni, hogy Isten megért és elfogad, hogy ismeri a körülményeinket is. Őszinte lehetek előtte, megoszthatom vele az érzéseimet, a szükségeimet, az indulataimat is.

A keskeny úton ő jár előttünk, vele a nehéz helyzeteken is átjutunk. Megértettem, hogy ha igazán odaszánom magamat a párom felé való szolgálatra, akkor azt nem muszájból, hanem örömmel tehetem meg, mert érezhetem Isten jelenlétét, és egy idő után átélem azt, hogy sokkal többet kapok, mint adok. Hogy mindketten felszabadulunk az önzéseink és az elvárásaink fogságából, és azt érezzük, hogy ismét kéz a kézben, örömben tudunk haladni tovább. Hát szolgáljunk a párunk felé, hogy amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, akkor ezt mondhassa nekünk is: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot!”

The post …akárcsak a párommal is… appeared first on IgeIdők Magazin.