343. december 6-án hunyt el Szent Miklós, a kis-ázsiai Myra püspöke, akit a későbbi korokban a keresztények a gyermekek, a tengerészek, a kereskedők és a gyógyszerészek patrónusaként tiszteltek. Miklóst a legendák az elesettek bőkezű támogatójaként őrizték meg, ebből eredően pedig emléknapja – december 6. – a nyugati kultúrkörben a gyermekek megajándékozásának ünnepe lett.
A „Mikulás” tehát nagyon is valóságos személy volt, ennek ellenére alakjáról, életéről szinte csak a középkorból fennmaradt legendákból tájékozódhatunk. Miklós a 260–270-es években – egyes legendák szerint már 245-ben – a kis-ázsiai Patarában látta meg a napvilágot.
Családja rendkívüli jómódban élt, Miklós azonban már gyermekkorában elfordult a világi hiúságoktól, és az aszkéta élethez vonzódott, miután pedig szülei meghaltak, püspöki hivatalt viselő nagybátyja gyámsága alatt egyházi pályára is lépett. Miklós fiatalon bejárta a Szentföldet és Egyiptomot, majd – nem tudjuk pontosan, melyik évben – hazatért Kis-Ázsiába, és Myra (ma: Demre, Törökország) városának püspöke lett.
A hagyomány szerint Szt. Miklós püspök részt vett a niceai első keresztény zsinaton is 325-ben,
ahol Ariusz tévtanítóval szemben az egészséges bibliai tanítás mellett foglalt állást.
Ekkor fogalmazták meg a niceai hitvallást, melynek Jézus Krisztusra vonatkozó állásfoglalása így hangzik:
„Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született minden idő előtt, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől; született és nem teremtetett, az Atyával egylényegű, és általa lett minden. Érettünk, emberekért és üdvösségünkért leszállt a mennyből. Megtestesült a Szentlélektől és Szűz Máriától, és emberré lett. Keresztre feszítették értünk Poncius Pilátus alatt, kínhalált szenvedett, és eltemették, harmadnapon feltámadt az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atya jobbján, újra eljön dicsőségében ítélni élőket és holtakat, és uralmának nem lesz vége…”
343. december 6. | Szent Miklós püspök halála
„Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva kiházasította elsőszülött leányát.” (Részlet a Legenda Aureából, mely a legismertebb Szent Miklós-történetet meséli el)
A hagyomány szerint hivatalát 52 esztendőn keresztül töltötte be, ez idő alatt pedig messze földre híre ment bőkezűségének, jóságának és igazságérzetének, mely tulajdonságait a későbbi legendák is kiemelték. Miklós állítólag részt vett a 325-ös, Nagy Konstantin (ur. 306–337) által összehívott niceai zsinaton, erre azonban nincsenek írásos bizonyítékok.
A püspök feltehetően 343. december 6-án fejezte be életét, szentté avatása után pedig a keresztény egyház ezt a napot választotta ünnepnapjának is. Miklós kultuszát a 11. századig nyughelyén, Myra templomában ápolták – közben pedig tisztelete egész Európában, többek között Portugáliában, Angliában és Németalföldön is elterjedt –, miután azonban 1071-ben a szeldzsukok megszállták a félszigetet, a szent ereklyéi hamarosan átkerültek Európába.
Miklós földi maradványainak fenyegetettsége miatt – és sok szempontból annak ürügyén – 1081 tavaszán hajósok érkeztek Myrába az itáliai Bari városából, feltörték a szent sírját, és magukkal vitték az ereklyéket saját városukba, ezért a püspököt Bari Szent Miklós néven is szokták emlegetni. A török állam egyébként napjainkban komoly energiát fordít arra, hogy Miklós ereklyéit visszaszerezze Olaszországtól.
Szent Miklós alakját elsősorban a középkori legendák alapján szoktuk ábrázolni, melyek legfőbb tulajdonságait csodás történetekkel domborították ki, és ezek alapján „nevezték ki” a püspököt egy-egy szakma vagy embercsoport patrónusának.
Számos történet szól például arról, hogy a Myrába zarándokló vagy épp Bizáncba utazó hajósok a viharban Miklóstól kaptak segítséget, aki a fedélzeten megjelenve megjavította vitorláikat, illetve kimentette a vízbe esett embereket. Ezek a legendák Görögországban sok szempontból Poszeidón örökébe léptették Szent Miklóst, nem véletlen, hogy az ortodox helléneknek éppen ő lett a legfőbb védőszentje.
A nyugati kereszténységben ezzel szemben elsősorban a jólelkű és bőkezű püspök képe maradt meg: az egyik leghíresebb ilyen legendában Miklós a saját vagyonából segíti a hozomány nélkül álló, eladósorba került leányokat – ezáltal pedig megmenti őket a prostitúciótól –, egy másik esetben pedig Bizáncba tartó hajósoktól szerez élelmet éhező városának.
Utóbbi történetben az jelenti a csodát, hogy a tengerészek vonakodva ugyan, de adnak gabonájukból – azért félnek, mert annak mennyisége pontosan nyilván van tartva –, a szentnek köszönhetően pedig nem is kerülnek bajba, ugyanis a hiányzó rakományt az út során pótolja egy ismeretlen kéz. Szent Miklósról emellett számos olyan legenda is fennmaradt, melyben ártatlanul elítéltek mellett áll ki, vagy pedig bűncselekményt – gyilkosságot – derít fel és fordít vissza imái erejével.
Nyugat-Európában már a középkorban megjelent a mai Mikulás-ünnep elődje, melynek középpontjában a gyermekek álltak, akiket ezen a napon apróbb ajándékokkal leptek meg szüleik. Magyarországra a 19. század végén jutott el ez a szokás, és – mint a Mikulás név is mutatja – szláv közvetítéssel vált népszerűvé.
A 20. század „nyugatosodó” világában aztán Szent Miklós ünnepe – változó ünnepnapokkal – az összes kontinensen elterjedt, ezzel együtt pedig – sajnos – sok helyen el is veszítette eredeti üzenetét, ami modern korunk számára leginkább abból a szempontból szolgálna tanulságul, hogy az ajándékozás lényege nem a vásárlásban merül ki. (Tarján M. Tamás nyomán)
