Az egyház kevésbé aktív, kevésbé hallatja a hangját, mint a világi ideológia.
Hogyan tudná az ember megfogalmazni, megmutatni másnak a hitét? Életpéldák nélkül ez talán nem is lehetséges. Az életpéldákban a hittel és reménységgel összefüggő események rámutathatnak a kereszténység lényegére. Erről kérdezem Szeverényi János evangélikus missziói lelkészt.
Szeverényi János a Magyarországi Evangélikus Egyház missziói lelkésze. 1959-ben született Békéscsabán nagycsalád tizenegyedik gyermekeként. Fényképész mesterséget tanult és öt éven át dolgozott műtermi, riport- majd múzeumi fotósként. Több önálló fotókiállítása volt, képeit országos és nemzetközi kiállításokon is díjazták.
Megtérése után elvégezte az Evangélikus Teológiai Főiskolát.
Két Békés megyei faluban kezdte lelkészi szolgálatát (Csorvás, Gerendás), majd kinevezték országos ifjúsági lelkésznek. Az 1950-ben betiltott Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) újraszervezője. Konferenciákat, munkatársképző tanfolyamokat szervezett, a Vezess! ifjúsági módszertani lapot szerkesztette. Erdélyben és Kárpátalján is segítette az ifjúsági munkát. 1995–2003-ig a Budapest-kelenföldi gyülekezet igazgató-lelkésze és budai esperes volt.
2003 szeptemberétől országos evangelizációs és missziói lelkész.
Tevékenysége az egész Kárpát-medencére kiterjed (előadások, igehirdetések, lelkigondozás, sajtómunka, felekezetközi szolgálat). Az Evangélikus Missziói Központ és a Magyar Evangélikus Rádiómisszió igazgatója, a Híd evangélikus missziói magazin főszerkesztője. Ezenkívül a Magyar Evangéliumi Szövetség (Aliansz) alelnöke, a Szentírás Szövetség tiszteletbeli elnöke és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) Missziói Bizottságának tagja.
Áldó Ágnes: Mint Szentlélektől újjászületett hívő ember nem csupán tanítója, ismerője vagy az Igének. Sok év missziós tapasztalatod van, aktív lelkészi munkád nincs rejtve senki előtt. Te hogyan látod, mennyire múlik a gyülekezeti tagok hite a gyülekezeten, a személyes odaszánáson vagy akár a társadalmi nyomáson? Tehet az ember a hitéről vagy a hitéért bármit is?
Szeverényi János: Ezt nem lehet a teljesség igényével megválaszolni, mert minden ember más, más a története és más lehetőségek veszik körül.
A genetika nagyon meghatározó egy-egy ember életében. Kapcsolatban vagyok sok szenvedélybeteggel, és látom, hogy egy családon belül van, aki érintett a függőségben, és van, aki nem, pedig ugyanazoktól a szülőktől származnak, ugyanazt a nevelést kapták. Vannak nagy karakterbeli, alkati különbségek az emberek között. Ez nagy titok számomra is több évtized szolgálat után, hogy ki az, aki hitre jut, hitben megmarad, és ki az, aki nem. Próbálták teológusok és keresztény emberek is megfejteni, hogy mi a hit lényege, mi az Isten szerepe, és mi az ember szerepe a hitre jutásban.
A reménységgel kapcsolatban is felmerül a kérdés, hogy valakinek miért volt például hite, lelki ereje Auschwitzban, más pedig miért adta fel. Ott is teljes skálán mozogtak az emberek, voltak ateisták, hívő zsidók és hívő keresztények is. Egyesek összetörtek, mások megkeményedtek és kikerülve a táborból harcos ateisták lettek vagy részt vettek a megtorlásban. Sokan aztán egy egész életen keresztül nem tudtak többé hinni, mások pedig ott „bent” is, sőt hirdették Isten igéjét. Egy híres holland testvérpárról is tudok, két nőről, akik keresztények voltak, zsidókat bújtattak. Őket is elvitték táborba, és az egyik ott halt meg, a másik meg kijött Auschwitzból, aztán egész hátralévő életében segítette a túlélőket. Ki az, aki megfejti, hogy mi ebben a genetika, mi ebben a saját döntés?
ÁÁ: Felelősek vagyunk a hitünkért, vagy az teljességgel ajándék?
SzJ: Ha valakinek van saját felelőssége és önálló döntési képessége, az is ajándék. Maga a hit is ajándék. Az ember spirituális lény. Mindenki hisz valamiben, még az ateista is hiszi eszméinek az igazát.
Az ember javíthatatlanul hívő, csak nagyon nem mindegy, hogy mibe kapaszkodik ez a hit.
Tapasztalatom és látásom szerint az élő, működő hit, amely képes a változásokra, az önkontrollra, a krízisek megélésére vagy túlélésére is, az mindenképpen kegyelem, ajándék.
ÁÁ: A hívő életet az Istennel megélt örömök és gyümölcsök mellett szenvedések, betegségek, veszteségek is kísérik, amelyek nem arányosak a hitünkkel. Mit gondolsz erről?
SzJ: Hogy kerül például Jób könyve a Bibliánkba? Ott egy hívő, feddhetetlen életű, sokgyermekes édesapáról olvasunk, akit Isten átenged a gonosznak. Véleményem szerint ez egy filozofikus teológiai mű, nem pontos leírás egy megtörtént eseményről. Senki nem készített felvételt a mennyei tárgyalásról, hogy Isten a sátánnal megegyezik, hogy odaadja neki Jóbot mintegy hitpróbaképpen. Hát köszönöm szépen az ilyen hitpróbát, hogy meghal egy nap alatt a tíz gyerek, meg hogy cseréppel vakarja a sebeit. Ez egy teológiai mű, ami mögött talán voltak konkrét esetek. Lehet, hogy aki írta, átélt olyan szenvedéseket, amelyekre nem talált magyarázatot.
ÁÁ: Igen, nagyon abszurd mű, és ez nagyon nehéz téma. Ha egy nem hívő embernek a kezébe adnék egy Bibliát, hogy olvassa, biztos hozzátenném, hogy ne ezzel kezdje.
SzJ: Jób nagyon kemény dolgokat mond ki Istennel szemben is, de azt meg kell látni – és ehhez kellett nekem egy nagyszerű ószövetségi tanár, aki ezt tényleg hitelesen elmagyarázta –, hogy Jób küzd a hitéért, küzd az Istenért. Istent azért bántja, mert szereti, csak nem érti. Ezt az egész helyzetet nem érti, és ezt Istennek mondja el. A barátok jó szándékkal ugyan, de közhelyszerűen térítik Jóbot, mondják a korabeli teológiai tanítást – ami még ma is sokfelé működik –, azaz hogy ha balesetet szenvedtem vagy valami nagy nyomorúság van az életemben, annak biztos én vagyok az oka. Vannak gyülekezetek, ahol ma is ezt tanítják, hogyha beteg vagy, az azért van, mert nincs hited.
ÁÁ: Neked volt ilyen érzésed az életedben, vagy a személyes hited ezt felülírta?
SzJ: Nem, pedig abban a kegyességben, amiben felnőttem, voltak ilyen jellegű gondolatok. De ahogy én 18 éves koromban Isten kegyelméből hitre juthattam, és betöltött a Szentlélek, az olyan erős tapasztalat volt, hogy egyértelművé vált számomra, hogy Isten Jézusban jelenti ki magát. Jézussal találkoztam, átéltem bűneim bocsánatát, átéltem az ő személyválogatás nélküli, felfoghatatlan és érthetetlen kegyelmét.
Ebbe nem fér bele az, hogy ő büntet. Az lehet, hogy a saját hibáim következményeitől szenvedek.
Ha ittasan vezetek és elütök valakit, akkor ezt ne fogjam az Istenre, vagy a háborúba ne keverjük bele Istent, ezeket az emberek csinálják.
ÁÁ: Néha sokkal nehezebb vallásos családból megtérni. Ha jól értem, amikor betöltekeztél Szentlélekkel, akkor a személyes hited lett az identitásod alapja. Elmondható, hogy ez felszabadító, ami már személyesen a tiéd, és nem egy kívülről jövő dolog, hanem belülről való szabadság a reménységre?
SzJ: Igen, szoktuk mondani, hogy a vallásos embernek nehéz megtérnie, de én nagyon szeretem több oldalról nézni, átgondolni a dolgokat. Sok keresztény családot ismerek, ahol nem volt nyomasztó, fojtogató vagy törvényeskedő légkör. Most két család is eszembe jut, Nagytarcsán a Győri család vagy Sárszentlőrincen a Csepregi család: 7-8-9 gyerek volt mindkét helyen, és szinte mindenki hívőként, aktív gyakorló keresztényként éli az életét, a gyerekek is, az unokák is. Tehát nem feltétlenül kell hogy nehezebb legyen a megtérés.
Bármilyen közegben is nő fel az ember, bármilyen világnézetű családban, úgy érzem, hogy az élő Istennel való találkozás, istentapasztalat szükséges ahhoz, hogy valaki felszabaduljon, megszabaduljon. De ezt nem lehet megrendelni, ez olyan, mint a napsugár, ha elér, egyszerűen csak átmelegít. Ezt gondolom, tapasztalom a Szentlélek munkájának, és ez a reménység alapja, meg a hitünké a sötétség ellenére is.
Mert próbák, emberi gyűlölködések, nyomorúságok, betegségek vannak bőven.
Az én életemben is volt betegség, karambol, nehézség, nyomorúságok. A hívő emberek néha nagyon nehéz helyzetbe kerülnek, de van bennük egy nagy felszabadulás, békesség, hit, hogy Isten minden helyzetben velünk van. A legtöbb ember szeret tengerpartra, folyópartra, a Balatonhoz menni, ez mind-mind jelzi azt, hogy vágyódunk a teljességre, az egészségre, a kitágulásra, a szabadságra.
A mi szabadságunk azonban korlátozott. Arról nem döntöttünk, hogy megszületünk, és arról sem fogunk, hogy meghalunk. Arról sem döntöttünk, hogy a világnak mely pontján születtünk meg. Vannak dolgok, amelyek nem a mi kezünkben vannak. A mai kor emberét is ez nyomasztja, hogy olyan dolgok történnek körülötte, töményen és intenzíven érik olyan hatások, amelyeket nem tud kontrollálni. Hogy beszéljünk szabadságról, amikor a cunami elvisz egy falut, vagy szétbombáznak egy várost?
Néhány hónappal ezelőtt hallottam ezt az adatot, hogy Kelet-Ukrajnában csak baptista pásztor már nyolcvan halt meg. Mostanra már nyilván sokkal több. Hány hívő, gyakorló keresztény halt meg már csak ebben a háborúban Kelet-Ukrajnában? Megrázó tapasztalat és élmény volt a Covid is, hogy bezárnak intézmények, templomok, leáll szinte minden, mert valami olyan dolog történik körülöttünk, amit nem tudunk uralni. Krízisek jönnek, gazdasági válság vagy energiaválság, és hirtelen nem tudunk fűteni, bezárunk intézményeket.
Lehet beszélni szabadságról, mert Isten minket szabadságra teremtett, ez az egyik ajándéka, de azért ilyen kettős és összetett ez a dolog, mert egy bűnbeesett, Istentől elrugaszkodott világban élünk, és az Isten gyermekeinek a sorsa sokszor megegyezik a nem hívő emberek sorsával.
Jézus azt mondja, hogy Isten felhozza a napját jókra és gonoszokra egyaránt.
De a másik oldal is igaz, hogy az úgynevezett jók, az Isten gyermekei, mint Jób is, átélik a világ nyomorúságát, ugyanazt a szennyezett levegőt szívják, ugyanazt a szennyezett vizet isszák, mint a többi ember.
De hiszem, minden próba, nehézség ellenére, nemcsak a személyes életemben, hanem a világban, környezetemben is tapasztalva, hogy Isten gyermekei a Szentlélek által kaphatnak belső szabadságot. Ezért van az, hogy akár a kínai földalatti egyházban is – ahol börtönbe zárják 10-20-30 évre az embereket, és innen fel nem tudjuk fogni, hogy hogyan – megmaradhatnak a hitben és a reménységben. De biztos, hogy nem mindenki marad meg. Van, aki összeomlik, azt mondja, hogy nem bírom.
Láttam néhány évvel ezelőtt egy filmet a Japánban misszionáló jezsuitákról, az egyik Híd magazinban írtam is róluk. Keresztre feszítették a misszionáriusokat a tengerparton. Volt, aki megtört, és egy pillanatig sem tudok ítélkezni fölötte. Ezt az Isten látja, és az ítéletet nem nekünk kell kimondanunk.
ÁÁ: Akkor a szabadság is a Szentlélek által lehetséges?
SzJ: Ismertem az életem folyamán úgynevezett szent embereket. Egy példát mondok: Doboz nevű faluban voltam fényképész, és ott nagyon jó barátságba kerültem a közel nyolcvanéves plébános bácsival meg a húgával. Egyszerű, tiszta szívű emberek voltak. A plébános mesélte el, hogy amikor bejöttek az oroszok a háború után, a fiatal kommunisták rátörtek a templomkertben. Körülvették hárman-négyen furkós botokkal, hogy agyonverik a papot. Ez sok helyen meg is történt akkoriban. A szovjet hadsereg végigvonult a fél világon, meg már korábban is, a ’30-as években is ezrével végeztek ki papokat, a Szovjetunióban is romboltak le templomokat. Az ilyesmi nem egy-egy eset volt csupán. Ezúttal egy magyar faluban a plébánosra törnek rá a fiatal kommunisták. Akkor ő elfordult tőlük – tehát nem előttük, hanem háttal nekik – letérdelt a hóba, és elkezdett imádkozni, mert mit tudott volna tenni.
Nem könyörgött, nem sírt, nem szaladt el. Ő egy szabad ember volt.
Egy idő múlva körülnézett, és már nem voltak ott a fiatalemberek. Azután kommunista légkörben élte le az életét, hárman-négyen jártak misére. Hűségesen, szépen végigélte, -szolgálta az életét. Kamaszként szívesen mentem a plébániára, hogy beszélgessek vele. Őt például szabad embernek ismerem, de olyannak, aki átélt komoly súlyos veszteségeket, nyomorúságokat, bántásokat, megvetést. Végig reverendát hordott a szocialista időszakban is, buszra is így szállt föl, ahol elléptek mellőle egy méterre az emberek.
ÁÁ: Amikor a pályádat választottad, az belső szabadságból történt?
SzJ: Fényképész voltam. Fel sem merült a lelkészség bennem, sőt olyan jellegű kegyességben nőttem föl, amelyik elég erősen kritikus volt az egyházzal és a papokkal, a lelkészekkel szemben. Egyszerűen az történt, hogy 1978 decemberében hitre jutottam, és azonnal egy nagy sodrásba kerültem. Békéscsabai fiatal keresztényként minden este imádkoztunk, evangelizáltunk, ifjúsági órákon, imaórákon vettünk részt. A Szentlélek sodrásába kerültünk ott többen, és egyetlenegy vágyam volt, hogy ezt az örömhírt, az evangéliumot minél több embernek elmondjam. Ez volt a lényeg, és mondtam is a múzeumban a munkatársaimnak, az utcán elénekeltem az alkoholbeteg fotóskollégámnak egy keresztény éneket, és csodálkoztam, hogy nem tér meg az ének hatására. Mindenkinek mondtuk, írtuk, házaknál jártunk.
Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha lelkész lennék, de ettől a gondolattól teljesen megrémültem.
Attól ijedtem meg, hogy ha úgy lennék lelkész, hogy nem Isten hív el, akkor nem lesz hiteles a szolgálatom, tehát nincs értelme. Több hónap múlva egy szombat reggel azzal ébredtem föl az albérleti szobámban, – teljesen egyértelmű volt – hogy nekem teológiára kell mennem, lelkész leszek. Ezt isteni vezetésnek éltem meg. Pedig nem akartam, nem volt mögöttem család, nem tudtam, hogy öt év nappali tagozaton hogyan fogok tanulni minden támogatás nélkül, de teljesen egyértelmű volt, hogy Isten hív erre a területre. Este elmentem az ifjúsági bibliaórára, és Győri János Sámuel fiatal lelkésznek mondtam, hogy úgy érzem, a teológiára kell mennem, lelkésznek kell lennem. Ő két oldalról megcsókolt, leültünk és folytattuk az éneklést.
Egyértelmű volt, hogy Isten vezet, és beadtam a jelentkezésemet a teológiára. A teológia leadta az államnak a jelentkezők névsorát, és behívtak katonának. Ez annyit jelentett, hogy két év katonai szolgálatot kell teljesíteni egy politikailag megbízhatatlan alakulatnál Lentiben, ahol próbálták átnevelni a teológusokat. Büntető jellege is volt a dolognak. Ezután jön még öt év teológia, ez így hirtelen sok volt nekem. Akkor elmentem egy hívő békéscsabai nénihez, akinek a lakásán hitre jutottam. Emike néni megkérdezte: „Miért jöttél?” Elcsuklott a hangom, amikor elkezdtem mondani, hogy behívnak katonának, és nem tudom, hogy lesz, mint lesz ezután. Ő egy Szentlélek által betöltött tiszta, intelligens néni. Csak annyit mondott: „Gyere, János, akkor imádkozzunk!” Letérdeltünk mind a ketten, életemben először imádkoztam a térdeimen, és beszélgettünk az Istennel. Isten azt mondta ott nekem: Ne félj, mert veled vagyok. Azt mondta, hogy lehetsz egyházi szolgálatban nélkülem, de lehetsz a katonaságnál, egy ilyen büntető alakulatnál velem. Az a lényeg, hogy én veled vagyok. Tehát ennyit a hitről meg a reménységről, és akkor bevittek katonának.
ÁÁ: Az életed nagy döntéseit a hited mennyiben befolyásolta?
SzJ: Teljes mértékben. A mai napig is. A nagy döntéseknél nagyon kell, nagyon jó, hogyha van valamilyen isteni vezetés. Már a kamasz éveimben – amikor nagyon mozgalmas volt az életem: szavalóversenyek, fotókiállítások, istenkeresés, vágyódás – volt egy istenélményem. Este otthon feküdtem az ágyamban, és azt éltem meg, hogy Jézus megjelenik a szobában. Még arra is emlékszem, ahogy fogtam a paplant, tehát nem álom volt, hanem egy egészen különleges tapasztalat, Istennek egy különleges ajándéka.
Az volt az üzenete: Nagyon szeretlek, tudok rólad, és megtérhetsz.
