Hát az a légkör, az a gondoskodás, az a szeretet, ami körülvett. Mi más?
Gyerekkoromban aztán persze szépen lassan megtanulgattam a szabályokat is. Akkor ezek úgy jelentek meg a lelkivilágomban, hogy „örömöt-büszkeséget vagy szomorúságot” okozok a viselkedésemmel a szüleimnek. Bár nem mindig voltam szófogadó, a szabályok mégis életszerűen, automatikusan szépen lassan beépültek a szokásaimba, viselkedéseimbe, a jellemembe.
Az értékrendem tehát nem úgy alakult ki, hogy percenként feltettem volna a kérdést magamnak: vajon „szabad vagy nem szabad”, „tilos vagy nem tilos” most kinyitnom egy ajtót, megtanulni a leckét, ugrókötelezni egyet (de szerettem!), gondolni valamire, egy beszélgetésben megszólalni vagy nem megszólalni…
Aztán – már felnőttként – ismét „gyerek” lettem egy keresztény közösségben, ahol újra szabályokat kellett tanulni: mit tehet és mit nem Isten gyermeke.
Egyre több tiltást és szabályt hallottam emberektől – mintha egy csecsemőnek azt tanítaná valaki, hogy hogyan kell egy sakkjátszmában eredményesen lépegetni a bábuval. Tiltás – engedély, korlát – szabadság. Előírások minden lépésnél: mielőtt belépsz egy terembe, mielőtt elalszol, mielőtt… Ugye, mennyire nem életszerű?
Meg akartak tanítani persze „szabályosan” imádkozni is, voltak is próbálkozásaim a környezetem kedvéért, de azt sosem éreztem őszintének. Megint csak tiltás és szabályok. Szerencsére hamar ráéreztem arra a bensőséges, sosem formális kapcsolatra Istennel, amiben úgy „beszélgethetek” vele gondolatban minden pillanatban, mintha a nagypapámként itt állna mellettem, és a legnagyobb bizalommal oszthatom meg vele minden élményemet, érzésemet, gondomat.
Ezt soha senki nem veheti el tőlem. Mert ez az, ami éltet. Ez az a légkör, az a gondoskodás, az a szeretet, ami körülvesz. Mi más?
Hálóné CsÁ
Fotó: unsplash.com
