Egy ismerősömmel telefonáltam a minap, természetesen a vírus adta új világ is szóba került. A beszélgetőtársam őszinte volt, elmondta, hogy mostanában minden éjszaka olyan félelemmel teli.
Sosem lehet tudni, hogy másnap hány új fertőzöttről, halottról szólnak majd a hírek, és az új betegek között vajon lesz-e ismerős, családtag, jó barát vagy testvér…
Az elmúlt hetek álmatlan éjszakáin talán másnak is eszébe jutottak hasonló gondolatok. Ezekben a kiszámíthatatlan időkben a nyugtalanság, tehetetlenség és félelem érzései olyan könnyen utat találnak hozzánk. Biztatásként hadd elevenítsek fel egy ősi történetet az Exodusból: 2Mózes 12,1–14.31.
„Virrasztott az Úr azon az éjszakán, amikor kihozta őket Egyiptomból. Ez az éjszaka az Úré volt.” Ezt az érdekes kifejezést olvastuk az 12. részben (42. vers), de nem csak az az éjszaka volt az Úré… Izraelt a következő este utolérte a fáraó válogatott serege a Vörös-tenger partján, és eluralkodik a rettegés a nép között.
De Isten azon az éjszakán sem „lazít”, kész arra, hogy beavatkozzon.
Azt üzente az Úr, hogy ez az éjszaka nem a félelemé, nem a rettegésé, nem a pániké, hanem az enyém! Az eredmény meglátásához azonban még várnod kell, addig viszont ne félj, ne nyugtalankodj, most „csak” ennyi és nem több a dolgod!
Néha nehéz megtenni, hogy egy szorult, megterhelő helyzetben az ember veszteg maradjon és ne csináljon semmit. Mégis vannak olyan harcok, amelyek nem a mi harcaink, amikor szükséges magunk elé engedni Istent, amikor azzal tudok hozzájárulni a győzelemhez, ha nem csinálok semmit, csak arra ügyelek, hogy ne féljek, ne rettegjek és ne essek pánikba.
Ne feledd, szorult élethelyzetedben az éjszaka nem a félelemé, hanem az Úré, ő érted is kész harcba menni, nemcsak Izraelért!
