Emberként önmagunkat összetett lényként értelmezzük. Több szót szoktunk összefűzni, mint: „az ember test, lélek, szellem”, vagy „az ember értelemmel, érzelemmel, akarattal rendelkező lény”.
A címben megfogalmazott életérzés, „nem tapasztalom” vagy „nem érzem” Isten jelenlétét, csak egy része mindannak, ami valóság és ami vagyunk.
Akár együtt is lehetne élni egy ilyen hiányérzettel, mint a hallás-, látás- vagy éppen mozgásszervi sérüléssel. De ha lehet, miért ne vizsgálnánk meg a kérdést, hátha van „gyógyulás” is.
Igaz ugyan, hogy érzékszervekkel tapasztalni Isten jelenlétét a történelem kiemelt pillanatainak a kiváltsága, ami megalapozta a napi megtapasztalások nélküli időszakban szükséges hitet. Azt az istenélményt pedig, ami a paradicsomi világ sajátja, elvesztettük, és egyszer majd visszakapjuk a „mennyei Jeruzsálemben”, de mégis van mit keresni.
A fő kérdésünk az általános hívő ember közérzetében értelmezve így néz ki: Vannak időszakok, amikor lelkesedés, hála, megindultság, hódolat és békesség tölti ki a szívünk, mint akiknek természetes érzete Isten közvetlen közelsége.
De mit tegyek, amikor nem tölt el sem lelkesedés, sem békesség, és ezért nehéz reménykedni, hinni?
Mi okozhatja a hiányérzetét Isten jelenlétének?
Először is, sokak gondolata az, hogy „nincs Isten, nincs is mit érezni”. Ha így lenne, és azért nem éreznénk Isten jelenlétét, mert valójában nincs, akkor amit tennünk kellene, az nem lenne más, mint belátni, hogy a hit önámítás. Én azonban ezt másként gondolom.
Másodszor, okozhatja a hiányérzetünket a bűn. A Biblia világos tanítása, hogy a bűn az embert oly módon választja el Istentől, hogy épp Isten jelenlétét lesz képtelen megtapasztalni. Hisz ha a bűnös ember Isten jelenlétébe kerülne, akkor ott már az ítélet ideje lenne.
Ha a bűnünk választ el Istentől, azzal tisztában szoktunk lenni.
A bűntudat jelentkezik. Ez a benső válaszunk a bűnünkre. Ha ezért nem tapasztaljuk Isten jelenlétét, akkor bűnbánatot kell tartanunk, és be kell fejezni azt, ami bűn. Lehetséges, hogy emberektől is bocsánatot kell kérni, sőt az is előfordulhat, hogy valamit jóvá kell tenni.
Majd, mindezek után, hinni kell abban, hogy Isten megbocsát.
Ennyi áll rajtunk, ezt lehet és kell tennünk, a többi Isten válasza lesz.
Harmadszor, és talán ez a leginkább megfoghatatlan, néha egyszerűen csak ránk tör, minden magyarázat és értelem nélkül Isten hiánya. Ez érzéki csalódás olyan, mintha Isten nem lenne velünk, pedig ott van. Istennek nem szokása elhagyni az övéit. Jézus utolsó nagy ígérete: „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28,20)
Ilyenkor aktív üzemmódban kell működnie a hitünknek. Az ilyen életérzések ideje kihívás a hűségre, a kitartásra, a bizalomra, a reménykedésre. Mit tegyünk ilyenkor? Mit tehetünk ilyenkor?
Egyrészt felhasználjuk az erőtartalékainkat. Visszaemlékszünk mindarra, amiben Isten megmutatta létét, szeretetét, jóságát és nagyságát.
Ez sokszor nem a mi személyes élményünk, hanem másoké, régieké vagy épp kortársainké. Azért élünk gyülekezetben, hogy mások hite, reménye, tapasztalata és bizonyságtétele erősíthessen.
Másrészt olyan helyet és időt kell keresnünk, ahol esélyünk lesz választ találni arra a kérdésre, hogy „valóban nincs jelen Isten az életemben?”. Sok okból veszünk ki szabadságot, vonulunk félre a világtól, mint például a fáradtság, vagy új örömök, élmények utáni vágy?
Miért ne vennénk ki szabadságot, akár néhány napot is, és miért ne vonulnánk félre, hogy imádságban és bibliaolvasásban töltsünk időt?
A Biblia ígérete: „Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok…” (Jakab 4,8) Az Isten jelenlétének hiánya egy kapcsolati krízis. Értelemszerű, hogy ilyenkor nekem és Istennek kell megbeszélni valami fontosat. Ez lehet éppen csak ennyi: „Uram, szükségem van rád!”, vagy fordítva, engedni kellene időt Isten hangjának: „Gyermekem, hol vagy?”
A 34. zsoltár felszólít: „érezzétek és lássátok”. Úgy vélem, hogy felemelő gondolat Isten igéjében már a bátorító ösztönzés is. Ez táplálja bennünk a reményt Isten jelenlétének megtapasztalhatóságára.
Katona Béla
