Amikor Izrael népe a pusztában vándorolt, az Úr különleges étellel táplálta őket. Ez olyasmi volt – folytatja a leírás –, mint az ostya, és „mannának” nevezték, amely szó héberül azt jelenti: „mi ez?”
Életünk szárazabb, pusztaidőszakaiban is lehet bizalmunk afelől, hogy Isten táplálni fog minket – testileg és lelkileg is!
Egy személyesen átélt munkanélküliség vagy egy lelki válság is komoly próbatételek lehetnek – aki volt ilyenben, tudja.
Van erre is ígéret a Szentírásban, melyet megfogalmaz a zsoltáros: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé.” (Zsoltárok 37,25)
Előfordul, hogy Isten csodálatos és „észrevétlen” módon gondoskodik lelki „életben maradásunkról” – ahogy valaki mondta egyszer a következőképpen. Lehet, hogy visszagondolva nem emlékszel pontosan minden étkezésedre, de a lényeg nem is az, hogy (f)el tudod-e mondani a menüsort, hanem a tény, hogy a bevitt élelem táplálónak bizonyult!
Hasonló módon nem az a lényeg elsősorban, hogy fel tudod-e idézni szépen sorban a reggeli (vagy esti) bibliaolvasások textusait és a belőlük nyert konkrét lelki útravalókat, hanem ha azt veszed észre, hogy Isten hűségesen és minden nehézség ellenére napról napra táplál.
Napról napra – ahogy régen az izraelitákat a manna! Rendszeresen. Se több, se kevesebb…
Elég minden napnak a maga gondja-baja, ahogy Mesterünk is megmondta (Máté 6,34)! Ez a mentalitás nagy segítség, leveszi a nyomást, elvárást, terhet.
Csendességeink nyomon követése során nem valamiféle „leckét” kéne felmondani vagy kipipálni, hanem organikus, természetes módon „élvezni” a mennyei Atya tápláló gondviselését magában a napi üzenetben, az alkalmi igemorzsákban is.
Ahogy az Úr Jézus utal rá János evangéliuma 6. fejezetében: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.” (48–51. versek)
Végül egy bizonyság! Nemrég egy régi ismerőssel találkoztam, és beszélgetésünkből megragadt egy ide kapcsolódó gondolata. Mint mondta, élete egy mélyebb, kételyekkel teli, sötét időszakában hihetetlen felszabadulás volt számára, hogy amikor nem tudta már azt sem, hogy mit imádkozzon, ráébredt, hogy az Igét még mindig tudja imádkozni.
Azt mesélte, hogy elképesztő módon építette ezáltal lelkileg Isten, és arra is ráébredt, hogy mekkora értéke van annak, amikor egy apostol megörökíti Jézusnak a szavait, és továbbadja nekünk, és mi azokat a szavakat úgy, ahogy vannak. „megfogjuk”, belekapaszkodunk (pl. Miatyánk).
És lehet, hogy nem kell mindig a saját szavainkkal közeledni Istenhez, mert lehet, hogy azok „elfogytak”, de akkor kapaszkodhatunk a hívők seregének nagy fellegébe, akik majd adnak szavakat a fájdalmunknak. Hála Istennek, vannak ilyen előre „csomagolt”, mannaszerű útravalók is.
Micsoda tehát a manna lelki (és testi) életünkben? Nem kevesebb mint valóban csoda! Isten csodája, a Gondviselő különleges és kitartó szeretetének jele, mely megnyilvánul anyagi javak, érzelmi támogatás vagy lelki üzenetek formájában. Ez utóbbi a legéltetőbb és leghosszabb hatású muníció.
Forrás: https://shoeshine.hu/blog
