Ha nincs pásztor, tarthatók ugyan akkor is a bárányok egy közös karámban, de olyankor sosem mondjuk őket nyájnak. Hiába van meg a közös élettér, a közös étkezési és gondozási rend, a karám megfelelő nagysága és milyensége, az állatok egészségére figyelés, ezektől sosem lesz nyáj, csak juhállomány.
Ha nincs pásztor, és mégis kiengedjük őket végül a szabadba, tapasztalhatjuk, hogy időről időre egyre kevesebben lesznek: tolvajok, vadak, veszélyek fogják ritkítani az állatokat. És sosem válnak nyájjá, mert nincs pásztoruk.
Szerveződhetnek ugyan, de az nem nyáj, mert nyájjá egyedül attól lesznek, ha van pásztoruk, olyan, aki mindannyiukra külön-külön figyel. A juhok elsődlegesen mindig a pásztorhoz kötődnek (mert odáig vannak érte), ezért maradnak együtt, és ezért kötődnek egymáshoz is. Jézus példája ezért fontos a közösség értelmezésében.
Egy gyülekezet attól gyülekezet, ha tagjai először is hozzá – Jézus Krisztushoz – kötődnek egy életre. Végleg. Ezt nem lehet túlzásba vinni. Mert ha Krisztus a legfontosabb, akkor (és csak akkor) egymásra is helyesen fókuszál mindenki, és a közösség is helyesen válik fontossá mindenkinek.
Ám, ha az elsődleges cél az emberi közösség és a benne lévők jóléte, akkor Krisztust csupán eszközzé tesszük, ezzel megfosztjuk istenségétől. Minden gyülekezettel kapcsolatos baj mögött tehát az húzódik meg, hogy tagjai Krisztushoz való kötődésük és a maguk élettel, gyülekezettel kapcsolatos elvárásaiknak, elméleteiknek, elképzeléseiknek a keverékében élnek. Viszont amikor Krisztus külön-külön mindenki számára imádni és követni való Isten, az önmagában elég: az automatikusan egybehangolja a közösséget.
A gyülekezet lényegét Jézus tehát teljesen más módon közelíti meg, mint ahogy azt a legtöbb keresztény könyv, tanítás és elmélet általában leírja. Érdemes és szükséges ezért nekünk is ráhangolódnunk Jézus útmutatására: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.”
A hívőség valójában út. Egy olyan út, amelyen Krisztus vezeti az övéit. Emiatt nem lehet előre megtervezni, mert csak a pásztor tudja az irányt, merre tereli a bárányait és az egész nyájat. Ezért van szüksége minden hívőnek arra a képességre, hogy hallja Krisztus szavát. Ő persze sokkal titokzatosabb annál, mintsem hogy mi magunk kidolgozzuk Isten meghallásának módszerét. A mi dolgunk nem is ez, hanem hogy újra és újra a belső figyelmünk, gondolataink, szándékaink és imádatunk középpontjába állítsuk őt! S akkor a mi ragaszkodásunkon keresztül tudja Isten érzékennyé tenni a lelkünket önmagára, hogy képesek legyünk újra és újra meghallani, meglátni, megtapasztalni, felfogni őt. Ekkor mindig jó felé megyünk. És ha a többiek is így tesznek, biztos, hogy együtt fogunk menni az úton. Ezt már lehet gyülekezetnek nevezni, bármit is csinálunk „közösségileg”.
A témához kicsit kapcsolódva ajánlom végül Kempis Tamás Krisztus követése (De imitatione Christi) című lelkiségi könyvét, amit a szerzetes 1418–1427 között írt.
