Valami frappáns, célratörő, biztató kijelentés után ácsingózok, elvégre hiába csak számok ezek az évek viszonylatában – mindnyájan tudjuk, hogy nem befolyásolnak különösképpen semmit –, mégis a naptár és az ember hagyományai gondolatokat – azokból is a legígéretesebbeket – ébresztenek ide – az elmúlt esztendő vonatkozásában –, s tova – a jövőbe tekintvén.
A számvetés visszamenőleg általában tanulságokat eredményez, a tervezés pedig kérdéseket, kíváncsiságot, olykor reményt, máskor pedig kétségeket szül.
Ám most valahogy nem jut eszembe semmi témába illő, bizalommal átitatott buzdítás az elkövetkezőkre nézve, az elmúlt időszak rezüméjétől pedig eltekintenék, tényleg jobban áll neki a múlt idő… De azt hiszem, van valami különösen őszinte abban, amikor az ember nem akarja méltatni az elmúlt időt, sem pedig előre szebb fényben feltüntetni az évet, ami jön, amikor nem akarjuk áltatni magunkat olyannal, amiről nincs semmiféle bizonyosságunk. Ugye, vagyunk néhányan, akik osztozhatunk ezekben az érzésekben?! A megpróbáltatások közepette, a mókuskerék taposása során, valahol félúton elvész a romantika az évfordulók kapcsán, de mégis: azért itt állunk megint január küszöbét éppen átlépve, egy új naptárral a kezünkben, és valami egészen halk, makacs reménnyel a szívünkben – hátha azért mégiscsak… mert nem romlást tervez…
Olyan sokféle kimenetele lehet az előttünk álló esztendőnek. Meglehet, hogy az új év nem hoz majd 180 fokos fordulatot az életünkbe, nem lesz egy varázsütésszerű újrakezdés, hanem csak hűséges léptekkel menetelhetünk tovább a rögös úton. Lehet, hogy január 1-je nem reményt, hanem fáradtságot hoz, amikor az ember azt érzi: ugyanazt a terhet viszi tovább, csak más dátummal. Ám ha így is történik, azért ez az évforduló remek alkalom lehet, hogy döntéseket hozzunk arra vonatkozóan, melyek azok a terhek, amiket itt hagyunk az óév temetőjében. Lehetnek azok remények vagy sebek, melyeket próbáltuk „spiritualizálni” ahelyett, hogy meggyászoltuk volna, vagy csupán lehet egy kavics a cipőben, ami bár apró és kis kellemetlenséget okoz, de minden lépésünknél jelen van és igencsak zavarja a haladást – szimbolizáljon ez bármit vagy bárkit is. Dönthetünk úgy, hogy most kiszórjuk és futunk, szaladunk tovább utunkon.
Ugyanakkor cipekedhetünk 2026-ban is a nehézségeket illetően, hiszen nem minden teher átok.
Isten nem mindig a változásban, sokkal inkább a kitartásban munkálkodik. Vannak olyan dolgok, melyeket talán nem elvenni akar tőlünk, hanem átformálni bennünk. Némelyik teher tanúságtétellé alakul majd az idők folyamán.
Aztán nem mondok újat azzal sem, ha 2025-re visszatekintve kijelentem, hogy legtöbbünk éve „csak” túlélés volt. Nem történt semmi új, semmi csodaszámba mérhető velünk, miközben a világ sikertörténeteket ünnepelt úton-útfélen. És talán épp ebben rejlik az evangélium egyik legmélyebb lényege: hogy Isten ott is jelen van, ahol semmi látványos nem történik. A hit nem mindig virágzás – néha „csak” gyökérnövesztés. És megjelenhet ilyenkor bennünk a kérdés: mi lesz akkor, ha az új évben sem szólal meg Isten? Ha nem cselekszik az életünkben semmi pompázatosan kirívót? Ha imák maradnak válasz nélkül? Bármilyen hihetetlennek és már-már elfogadhatatlannak hat a válasz – noha senki sem óhajt efféle bizonytalanságban létezni –, de erősödünk majd mindezek által is. Isten sok esetben a hallgatásban van jelen, a megválaszolatlanság a válasza. „Nem kíméllek” – mondja az élet, és néha valóban úgy tűnik, hogy maga az Isten sem cáfol rá erre, ugyanakkor azt is hozzáteszi – jóllehet nem feltétlenül a szavak szintjén, hanem jelenléte által –, „tartalak”.
A Biblia meglepően kevéssé lelkes az újévi fogadalmak iránt.
Nem találunk benne olyan megnyerő ígéretet, amely valamely feltétel betartása okán különleges nyereményutalványt kínál. Van viszont egy visszatérő minta: Isten nem kímél, de megtart. Józsefet nem kímélte a testvérei árulásától, a hamis vádtól, a börtöntől. Dávidot sem kímélte az éveken át tartó meneküléstől. Annát sem kímélte a hosszú, kínos, imádságokkal teli várakozástól, és Pált sem kímélte a tövistől, amit hiába kért elvenni. A közös pont ezen történetek kapcsán pedig egészen világos: bármennyire megpróbált időszakokat éltek át ezek az emberek, egyikük sem esett ki Isten kezéből.
Vannak évek – és vannak történetek –, amelyek nem előremennek az idővonal könyörtelen haladásában, hanem sokkal inkább mélyre. Ahol nem történik látványos áttörés, előmenetel, siker, beteljesülés, csupán kitartás. Vannak olyan időszakok, amikor a kérdések újra meg újra égbe kiáltanak, de a válaszok nem szállnak alá. A Biblia ezeket az időket nem selejtezi ki, nem rejtegeti, sőt, gyakran ezekben történik a legtöbb láthatatlan munka. Mi sem mutat erre látványosabban rá, mint Jézus első harminc éve a csendben. Talán ez a legnagyobb bibliai „láthatatlan időszak”. Harminc év szinte teljesen eseménytelenül.
Nincs tanítás, nincs csoda, nincs áttörés. Csak hétköznapok, munka, engedelmesség és növekedés. És mégis mennyire nem telt el feleslegesen ez az idő.
Innen indul az a három év, amely mindent megváltoztatott. Jézus történetében van egy különös aránytalanság: harminc év csend és három év szolgálat. Ha a Biblia az áttörések és sikertörténetek könyve lenne, ez az arány egészen érthetetlen volna. Miért nem kezd előbb? Miért telik el évtizedek sora úgy, hogy alig tudunk róluk valamit?
A Szentírás nem magyarázkodik, egyszerűen csak annyit mond: Jézus „növekedett bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben” (Lukács 2,52). Ez nem látványos haladás, ez mélyülés. Ez a harminc év nem az a szakasz, amikor nem történt semmi, épp ellenkezőleg, az az idő, amikor minden készült. Nem csodákban, hanem hétköznapokban, nem tömegek előtt, hanem egy ács műhelyében, nem ünneplésben, hanem engedelmességben. A Fiú, aki tudta, ki Ő, nem sietett bizonyítani, nem sürgette az Atyát, nem rövidítette le az utat.
Ez különösen kényelmetlen példa egy olyan világban – és egy olyan újévkultúrában –, ahol a gyors eredmény, a látványos haladás a mérce. Jézus élete viszont azt mutatja: a késlekedés nem az elhívás hiánya. Amikor Jézus végül kilép a nyilvánosság elé, az első évek sem egyértelmű sikersztorival indulnak. Ez az időszak azt üzeni azoknak, akik évek óta várnak, küzdenek, remélnek, és még mindig nem látnak áttörést: Isten nem csak a látványos szakaszokban dolgozik. Nem minden előkészítés azonnal felismerhető, és nem minden növekedés mérhető.
Az új év elején sokszor az a legnehezebb, amit érzünk.
Mert az érzések azt suttogják, elfáradtál, lemaradtál, neked valahogy mindig minden nehezebb, vagy épp hogy neked úgyse sikerül, pedig mindezeknek az ellenkezőjét vágyja az ember. De a hit egyik legfanyarabb humora, hogy Isten hűsége gyakran teljesen független a mi lelkiállapotunktól. A megtartás nem hangulatfüggő, a kegyelem nem attól működik, hogy éppen reménykedünk-e. Az ígéret, ami makacsul végigkíséri a Szentírást és az éveinket – álljon a naptár sarkában bármelyik szám is –, nem más, mint hogy „veletek vagyok”. Nem előtted megyek, hogy eltüntessem az akadályokat, nem mögötted, hogy a romokat takarítsam, hanem melletted. Isten nem kímél, de megtart.
Ha te sem az újévi lendület embere vagy, ha inkább óvatosan remélsz, mint nagy szavakkal, ha már tudod, hogy vannak kérdések, amelyek nem egy év alatt oldódnak meg – akkor ez az év sem ellened van. Talán nem az a kérdés, hogy mit hoz 2026, hanem az, hogy mennyire vagyunk hajlandók kitartani akkor is, amikor nincs mit ünnepelni. Mert van egy pont, ahol az ember már nem kapaszkodik ígéretekbe, nem vár fordulatot, nem keresi a „miértet” – csak teszi, amit tennie kell.
És ebben a józan kitartásban több hit van, mint sok hangos vallomásban.
De jó, ha azt is szem előtt tartjuk, hogy a hit sem mindig visz közelebb a válaszokhoz. Néha csak ahhoz ad erőt, hogy tovább éljünk a kérdéseinkkel. Jézus harminc éve azt mutatja: ez nem kudarc, hanem az út maga. E példa tehát arra tanít, hogy nem minden időszak kér magyarázatot, és nem minden várakozás hiábavaló. Van, amikor a hit nem abban mutatkozik meg, hogy remélünk valami jobbat, hanem abban, hogy nem menekülünk el abból, ami most van. 2026 lehet, hogy nem ad válaszokat, de teret adhat annak, hogy hűségesek maradjunk. És Isten mindeközben nem kímél, de megtart.
Kiemelt kép: Photo by Neil Thomas on Unsplash
