Van egy nap az egyházi évben, amelyről ritkán beszélünk. Nem tragikus, mint nagypéntek, és nem ünnepi, mint húsvétvasárnap, épp e kettő között áll – szenvtelenül –, nincsenek hozzá nagy mondatok, jól idézhető igék, diadalmas énekek.
Ez a nap nagyszombat.
A Biblia nem időzik sokat ennél a napnál. Annyit tudunk, hogy ekkor Jézus teste a sírban fekszik, a tanítványok pedig elrejtőznek. A húsvét története megállni látszik, és mintha ezen a napon Isten is hallgatna. Talán éppen ezért zavarba ejtő számunkra ez a nap: mert nincs benne magyarázat, nincs benne kapaszkodó, nincs benne azonnali remény. Ha belegondolunk, valamennyiünk élete is pont ilyen, nem nagypéntek vagy húsvétvasárnap, hanem nagyszombat. Úgy vagyunk jelen számtalanszor a mindennapokban, hogy így vagy úgy megtapasztaljuk a veszteséget, de még nem érkezik meg a megoldás. Amikor eltemettük azt, amiben hittünk, de még nem látjuk, mi támad fel helyette, amikor az ígéretek igaznak tűnnek, csak éppen távolinak…
A tanítványok ezen a napon nem hősök, nem erős hitű példaképek. Nem tudnak „előre hinni” a feltámadásban, hiába hallották Jézustól a történések menetét.
Ők csak emberek, akik elvesztették azt, akiben mindent összefoglalva láttak, és ezzel azt hitték, vége. Ebből a szempontból közelebb állnak hozzánk, mint gondolnánk, ám mégis van egy megkerülhetetlen különbség. Mi már tudjuk, hogyan végződik a történet, ők még ekkor nem. És talán ezért az ő nagyszombatjuk az, ahol a mi kérdéseink is otthon vannak.
A hitről gyakran úgy beszélünk, mint bizonyosságról, mint erőről, mint válaszokról. De nagyszombat megmutat belőle valami egészen mást: hogy a hit néha nem kijelentés, hanem kitartás, nem dicsőítés, hanem hallgatás, nem előrelépés, hanem megmaradás. Vannak időszakok, amikor imádkozunk, de nem érkezik válasz, amikor tudjuk, mit „kellene” hinni, mégsem érezzük a súlyát. Ezeket a napokat nehéz beilleszteni a hitről alkotott képünkbe, de mégis ezek az eseménytelen, várakozással teljes, feszítő napok adják meg igazán a hitünk súlyát.
Nagyszombat tehát nem a hit hiánya, hanem egyfajta tér rá, hozzá, benne. Tér arra, hogy elengedjük az irányítást, hogy felismerjük: akkor is történik valami, amikor mi nem látunk semmit.
Talán azért is akarjuk olyan gyorsan átugrani ezt a napot, mert kényelmetlen, elvégre nem ad azonnali vigaszt. Pedig ha kihagyjuk nagyszombatot, a feltámadás is könnyen felszínessé válik – gyors megoldássá, olcsó reménnyé.
Nem először találkozunk a Szentírásban ilyen hallgatással. A teremtés történetében Isten a hetedik napon megpihen. Nem azért, mert elfáradt, és nem azért, mert megszűnt volna munkálkodni. A megpihenés nem a cselekvés hiánya, hanem annak beteljesedése, a folyamat maga. A hetedik nap csendje nem üresség, sokkal inkább ez vezet a teljességre.
Húsvét nem azt jelenti, hogy a fájdalom soha nem volt valós, hanem azt, hogy nem volt hiábavaló.
A feltámadás fénye másképp ragyog azok számára, akik végigültek egy nagyszombatot, akik tudják, milyen az, amikor nincs válasz, csupán csak a csend. A húsvét legmélyebb ígérete azt hiszem az, hogy a várakozás nem üres idő, a csend nem az elhagyatottság jele, és hogy ami mozdulatlannak tűnik, az nem feltétlenül halott. A húsvét igazi mélysége nem a fény erejében van, hanem abban, hogy volt és ma is van mit megvilágítania.
Míg mi a várakozást kudarcként éljük meg, a csendet hiánynak, a mozdulatlanságot végnek, addig a mai felismerésünk arra tanít, hogy nem minden az, aminek elsőre látszik. A látható nem azonos a valóság egészével.
A feltámadás nem ott kezdődik, ahol látjuk, hanem ahol már majdnem feladtuk. Így nem az a legnagyobb kérdés, hogy vajon eljön-e a húsvét, sokkal inkább az, hogy mit is tesz velünk a nagyszombat…
Nagyszombat az a nap, amely azt a különbséget csendben kimondja, mely szerint a feltámadás nem az élet visszatérése a halálból, hanem annak felismerése, hogy az élet nem merül ki abban, amit mi halálnak nevezünk. Ahogyan a teremtés csendje a rend megszületését őrizte, úgy őrzi nagyszombat a feltámadás valóságát.
