Olyannyira meghatározza, hogy a legkisebb kritikát vagy megjegyzést hozzátenni is roppant nehéz, mert tudom, hogy falakba fogok ütközni. Még akkor is, ha nem a kritika a célom, hanem csupán néhány megjegyzést fűznék az igeértelmezésünkhöz.
A legnagyobb hatást a baptista lelkiségre – szerintem – a tékozló fiú példázata tette (Lukács 15). Ennek sok oka van, a legfontosabb talán az, hogy ezzel a történettel a saját életükben is gyakran találkozhattak. A fiú, aki elhagyja a családját, mindenki közös ismerőse és élménye volt. Ezt a természetes élethelyzetet valahogy kezelniük kellett. Jézus példázata erre a közös emberi tapasztalatra a kegyelem szavával válaszolt. Nem ez volt az általános emberi reakció egyetlen korban és kultúrában sem.
Jézus a példázatában egy teljesen új, ismeretlen utat mutatott meg, amire titkon mindannyian vágyunk.
A tékozló fiú története beépült a kultúránkba, az atya cselekedete kulturális elvárássá vált. Most, a posztmodern világban kezd megkopni csak az ereje. A példázat szereplői archetípussá váltak, amelyek mintául szolgálnak az életben. Az archetípusok nem tudnak másként cselekedni. Cselekedeteik és személyeik eggyé válnak és elválaszthatatlanok lesznek. Ez nem minden esetben jó.
A példázatokat az írásmagyarázók napjainkban egyjelentésű történetnek tartják. Ennek a legfőbb oka, hogy a teológusok túl bonyolult magyarázatokkal látták el, amelyek elvették Jézus üzenetének egyértelműségét és egyszerűségét. A példázatok egyszerű üzenettel rendelkeztek, amit a hallgatóknak kell megkeresni, azonosítani, és erre mindenki képes is volt. A tékozló fiú példázatánál érezzük, hogy nem csak egyetlen üzenetet hordoz. Azért is, mert tudjuk, a bibliai szövegek folyamatos jelentésbővülésen mennek át. Így válnak az olvasó számára valóban szent írássá, szent irattá, amivel minden korban érdemes foglalkozni, mert sosem ürül ki. Amikor ennek a valósága és gyakorlata megkopik a számunkra, akkor válik a Biblia a könyvespolcon porosodó szöveggé. A Biblián keresztül így szólít meg bennünket Isten, mert egyre többet jelent a számunkra.
A példázatok a legjobb példák arra, hogy egy bibliai szöveg értelmezése sosem zárulhat le, mert mindig új oldalát láthatjuk meg az Úr üzenetének, ha odaszánjuk rá az időt.
Legegyszerűbben a három szereplő személyén keresztül mutatható be, hogy mennyi és milyen fontos ismeretet, „a legjobb információt az élethez” ad át nekünk Jézus. A példázatok nem a világ működését írják le, hanem Isten országának titkaiba avatnak be, amit Jézus ismer a legjobban. Isten országának működése egyszerre meglepő és magától értetődő minden hallgatónak. Ezt a kettősséget érdemes észben tartanunk, amikor figyeljük a jól ismert példázatokat. Mit kell furcsának és mit kell természetesnek látnunk?
Egy embernek két fia volt, akik közül az egyik kikéri az örökségét, a vagyon neki járó részét. Tudjuk, hogy ez abban a kultúrában egy komoly sértést is jelentett, de mégis van valami természetes abban, hogy egy fiú ki akarja magát próbálni a világban, és ehhez anyagi forrásokat keres és kér. Önmagában ez nem egy bűnös cselekedet és szándék. Ez a világ rendje. Még ha a fiú kicsit siettette is ezt. Rövid időn belül a kisebbik fiú elhagyja a családot a vagyon rá eső részével. Ez anyagilag megviselhette az apját, a testvérét, de még a szolgákat is. Komoly anyagi krízisbe kerültek. Az elválás így nem egy örömteli esemény lehetett. Még akkor sem, ha a kisebbik fiút a legjobb szándékok vezették el erre a lépésre. A család keserűsége minden hallgató számára egyértelmű volt. Mindannyian ismerték és értették ezt az érzést. Mindannyian átélték már valamiképpen.
Az apa
Első szereplőként az apát figyelhetjük meg. Minden fájdalma, keserűsége és anyagi nehézsége ellenére kiadja a vagyonát örökségül, és elengedi a fiát a nagyvilágba. Fájdalmával mindannyian együttérzünk. A példázatok szereplői nem mindig azonosíthatóak be pontosan. Itt azonban tudjuk, hogy Jézus valamiképpen a mennyei Atyáról beszél, mert a reakciója túlmutat az emberi elvárásokon. Az apa elengedi gyermeke kezét, amikor ő ezt kéri tőle. Ez egy földi szülőnek is végtelenül fájdalmas emlék. A mennyei Atyának is ilyen érzés lehet. Mégis annyira szeret minket, hogy elengedi a kezünket, és hagyja, járjuk a saját utunkat. Még akkor is így cselekszik, amikor tudja, hogy a teljes vagyonunkat el fogjuk tékozolni, akár minden eredmény nélkül. Ilyen is Isten atyai szeretete felénk, akkor is, ha gyerekesen és sértően viselkedünk vele szemben.
Nem kellene tékozló fiúként visszatérnie, hiszen lehetne sikeres is, mint a magyar népmesék legkisebb fiúja, akit hatalmas örömmel fogad vissza a családja. Sokan azért nem mernek hazatérni, mert nem olyan sikeresek, mint szerettek volna lenni, és ezt nehéz bevallani a saját családjuknak.
Ez is kínosan ismerős minden kultúrában. A hazatérők gyakran kudarcaik mellett újabb anyagi elvárásokkal érkeznek meg. Ezért nem várják őket kitörő örömmel. Egy közeli barátom keserűsége jut eszembe, aki elmondta, számtalanszor fogadta vissza drogos fiát, reménykedve abban, hogy most már tényleg újat tud kezdeni. De mindig csalódnia kellett. Az ilyen tapasztalatok miatt egy idő után már nem várják haza a tékozló fiúkat. Az Atya reakciója ezért volt meglepő a hallgatók számára.
Várja a fiát, sőt, eléje fut, felöltözteti, ünnepséget szervez a számára, és gyűrűt ad neki. Ezzel Jézus azt mutatja be, hogy Isten országában mindig kegyelemmel és szeretettel várnak. Akkor is, ha életünk legmélyebb pontján vagyunk, ahonnan nincs tovább süllyednünk.
Ennek biztos tudása képes elindítani bennünket vissza az atyai házba. Ennek a csodáját szeretnénk mindig és mindenhol hirdetni. Vajon Isten mindig így vár ránk? Amíg élünk, igen. A mennyei Atyának akkora hatalma van, hogy őt nem teszi tönkre a végtelen számú tékozló fia pazarlása. Ő boldog Isten, aki végtelenül gazdag kegyelmében. Ez a kép nem jelenti azt, hogy a földi apáknak mindig ilyen kegyelemmel kell várniuk haza fiaikat. Azért, mert nem képesek állandóan megbocsátani, és nem is feladatuk a tékozlásaikat végtelenségig finanszírozni. Nem várhatjuk el a példázatbeli atya viselkedését minden esetben sem a másik embertől, sem magunktól.
A tékozló fiú
A tékozló fiú, a másik főszereplő, talán teli volt jó szándékkal. Nagyszerű tervei voltak a jövőre nézve, biztos volt önmagában és az álmaiban, hogy ő majd ügyesebb lesz és majd jobban gazdálkodik a lehetőségeivel, mint édesapja. Elhitte a kor minden szlogenjét és illúzióját. Nem úgy történt, ahogy eltervezte. Eltékozolt mindent.
Innentől kezdve ez lesz az ő állandó jelzője: a tékozló. Az ember, aki mindenét elveszítette. Nem ezt szerette volna. Ettől a megbélyegzéstől félhetett a legjobban.
A suttogásoktól a háta mögött. Hirtelen azonban már csak disznók vették körül, és az ételük is olyan finomnak látszott. Ekkor lesz végül képes visszafordulni és elindulni az atyai házhoz. Előbb is megtehette volna. Jézus nem figyelmeztet rá, de nem kell idáig eljutnunk ahhoz, hogy Istenhez forduljunk. Előbb is képesnek kellene rá lennünk. Tudjuk mindannyian, hogy milyen nehéz megfordulni és megtérni. A tékozló fiú történetében nem is a megfordulás a legmeglepőbb, hanem az, hogy ezt igaz bűnbánattal teszi, nem képmutatásból vagy anyagi számításból. Azonban nem minden tékozló fiú ilyen.
Néha irigyeljük őket, mert ők legalább megpróbálták, ők kiélték magukat, és megvalósították a vágyaikat, még ha azok nem is voltak mind tisztességesek. Néha a visszatért tékozló fiúk is így éreznek, titokban őrizgetik a régi szép idők emlékeit, és néha nem is titkolják régi bűneiket, és élvezettel mesélik el újra és újra azokat, akár még a gyülekezetben is. A tékozló fiúkat ezért mindig bizonyos kétkedéssel fogadják. Jobban kell bizonyítaniuk azt, hogy ők valóban mélyrehatóan megváltoztak. Ezt azonban csak Isten kegyelme tudja elvégezni bennük.
A gyülekezeteknek sokszor az igazán megtért tékozló fiak adnak lendületet. Ezt felismerve vágynak közösségeink mindig ilyen emberek megjelenésére vagy visszatérésére. Épp ezért alakul ki sokszor az, hogy gyülekezeteink sokszor azokat hiányolják, akik nincsenek ott, ahelyett, hogy örülnének azoknak, akik ott vannak. A gyülekezetek feladata imádkozni a tékozló fiaiért és lányaiért, és bízni abban, hogy Isten kegyelme és szeretete visszahozza őket. Emellett szeretettel körbevenni azokat, akik a közösséghez tartoznak.
Az idősebb fiú
Itt jelenik meg a harmadik szereplő, az idősebbik fiú. Nekem mindig könnyebb volt vele azonosulnom, mert noha én is megjártam a magam tékozló útjait, de mindig is inkább egy szabálykövető, nem sokat kockáztató ember voltam.
Ő az, aki az atyai szeretetet hiányolja. Hiszen őt sosem várta nyakába ugorva édesapja a mezőről hazafelé jövet. Vagy ha igen, akkor már rég elfelejtette.
Azért, mert az emberrel az irigység és az indulat képes mindezt elfeledtetni, amikor nem kapott meg valamit. Ez is minden ember saját tapasztalata. Az idősebbik fiú átadja magát az irigységnek, és nem tud tisztán gondolkodni. Az Atya azonban hozzá is szeretettel fordul és igyekszik a lelkére beszélni: „Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” (Lukács 15,31–32) Ez a példázat elmondásának a célja.
A korabeli gyülekezet, akiknek Lukács írja az evangéliumát, is gyorsan beleszokott abba, hogy ők dolgoznak és szolgálnak és nem kapnak érte igazi elismerést. Míg azok, akik tékozló fiúként visszatérnek, megkapják azt a figyelmet, amit szerintük ők érdemelnének meg. Ez nem változott meg azóta sem. Ezzel az érzéssel küzdünk újra és újra. Nincs is ezzel a küzdelemmel semmi gond, de sose felejtsük el azt, hogy a legnagyobb öröm, hogy Isten velünk van és új életet adott nekünk és testvéreinknek is! Ez az öröm formálja az életünket és a gondolkozásunkat a jó irányba.
Isten atyai szeretete el szeretné érni a legmélyebb élethelyzetben levő tékozló fiút és az önigazultságában a legapróbb jutalom elmaradásában kesergő idősebbik fiút, aki vállán hordozza gyülekezetét és közösségét.
Nem Isten szeretete kicsi, hanem ők nem tudják elfogadni. Jézus üzenete ez: Isten szeretete mindenkinek elég, mindenkinek jut belőle. Csak tudnunk kell elfogadni. A baptista lelkiség ezt az üzenetet szeretné átadni a világnak, még akkor is, ha tudja, hogy félre fogják érteni és rosszul használják majd fel ezt a tudást. A mi felelősségünk ennek hirdetése és Isten szeretetének elfogadása, a többit Istenre bízzuk.
