Hinni és cselekedni

Elolvasási idő: 7 perc
Elolvasási idő: 7 perc
Az 1950-es évek nehéz évek voltak nemcsak anyagi, de lelki értelemben is. '54 őszén voltam tizennégy és fél éves, amikor Pesterzsébeten az őszi evangelizáción Cserepka János lelkipásztorunk által az Úr erőteljesen megszólított, hogy kövessem őt.

Egy kis hívogató éneket is tanítottak: „Sárból az életed útja, szennybe, szemétbe ne járj! Kezdd el az életed újra! Jöjj vele, hív a Király!” Szívemben, elmémben éreztem, hogy nem ember hangja ez, hanem Isten hívása, ezért bementem a lelkészi irodába, ahol már többen is voltak a felszólításra. Én is elmondtam, mi van bennem. Imádkoztak értem is. Így kezdődött hitéletem, így kezdte el bennem az Úr „a jó munkát”, amelyet azóta is végez.

Olyan voltam, mint a kis Sámuel.

Tudtam az Úrról, de a személyes kapcsolat akkor kezdődött, amikor ő megszólított a szívemben. Az volt a különleges azon az estén, hogy édesapám is ott volt, és ő is vallást tett Isten megújító kegyelméről: otthagyva a pártiskolát visszatért a gyülekezetbe, és mihelyt lehetett, visszaadta a pártkönyvet is. Belekóstolt, mert belevitték, de megundorodott attól a világtól. Attól kezdve haláláig hűséges volt az Úrhoz és Isten népéhez. A műszakivezető-állományból letették fizikai állományba. Dolgozótársai azonban követelték, hogy legalább csoportvezető lehessen. Mindezekben jó példa volt ő előttem.
1955 nyarán bemerítkeztem. Akkor tavasszal egy testvér elbeszélgetett velem. Kérdezte, hogy számítok-e bemerítkezni, ily módon hitvallást tenni az Úrról. Csak annyit válaszoltam, hogy nem vagyok én arra méltó. Ő elmagyarázta, hogy cselekedetek alapján soha nem is leszek méltó. Bízzam magam az Úr kegyelmére. Bátorított. Nem beszélt rá. Tanított és buzdított. Emberem volt. Nemsokára kértem is felvételemet a gyülekezetbe, bár nagyon féltem, hogy mit mondok ott a sok ember előtt.

Velem azonban valami csoda történt: csak mondtam és mondtam és mondtam, ami a szívemből jött.

Végül már meg is állítottak és azt mondták: köszönjük szépen. Több mint tízen voltunk, akik bemerítkeztünk. Többségben fiatalok. Nagyon boldog voltam, és amiben csak alkalmam volt, örömmel szolgáltam az Úrnak. A Bibliát szorgalmasan olvastam, szinte ittam. Jegyzeteket készítettem. A gyülekezeti alkalmak közül ki nem hagytam volna csak egyet is. A pengetőzenekarban, később énekkarban részt vettem. Harmóniumozni tanultam Beharka Pali bácsinál. Egy héten kétszer másfél órát villamosoztam Újpestre, majd vissza.
Az ’56-os forradalom nagyon megviselt lelkileg. Szegénységben is éltünk, de sokkal inkább fájdalmat jelentett hazafiúi érzéseimben az eltiport forradalom. Azt megelőzően a remény egy jobb világban, majd pedig a szertefoszlott remény és a rideg magyar valóság idegen uralom alatt. Nem akartam többé itt maradni. Pesterzsébetről a gyülekezetből többen Nyugatra távoztak. Lelkipásztorunk, Cserepka János is a feleségével együtt. Én is menni szerettem volna.

Cserepka testvér azt mondta a szüleimnek, hogy engedjenek el vele.

Vállalja a felelősséget velem kapcsolatban. Fel volt húzva az óra csörgőre reggel hatra, de szüleim kikapcsolták, nem engedtek el. Mivel hitben éltem, nem lázadtam. Tiszteletben tartottam a döntésüket, ha akkor ez nehéz is volt. Megnyugodtam Isten akaratában. Apám nyaranként többször is bevitt a gyárba egy-egy hónapra dolgozni, egy kis pénzt keresni.
Érettségi után is bevitt, amikor már eldőlt bennem, hogy teológiára megyek.

De behívatták a pártirodába, és összeszidták, hogy ilyen gyereket nevelt, aki teológiára megy.

Engem is megkerestek és megmondták, hogy itt aztán nincs vallásos propaganda. Mondtam, hogy nem is azért jöttem én ide, hanem dolgozni. Akkor békében hagytak. De mit ad Isten. Alighogy elkezdtem dolgozni, együtt dolgoztam egy férfival, és az állandóan kérdezgetett, én pedig válaszoltam. A hitéleti, a gyülekezeti dolgok is előkerültek.
Számonkérte a bennem levő reménységet, és én elmondtam jó lelkiismeretem szerint. Gyakran jártunk Rákoscsabára édesanyám húgáékhoz. Irénke néném férje, Békefi Pál ott lelkipásztor volt. Hitéletük, szeretetük meghatározó élmény volt számomra. És a csabai gyülekezet is. Emlékszem, sokszor rajta felejtettem a szemem egy bekeretezett feliraton Pali bácsi irodájában: „Jézus él”. Elgondolkodtam rajta, mit is jelent ez!

Egyszer kivitt magával a jászberényi út közelében levő telkére kapálni. Odajött egyik lelkipásztor barátja egy kis beszélgetésre, Herjeczki András testvér. Bandi bácsi, amikor elköszönt, azt kérdezte tőlem:

„Te Laci, nem gondoltál arra, hogy lelkipásztor legyél?”

Nem tudom, mit válaszoltam rá, de azt tudom, hogy sokat gondolkodtam ezen és azon, hogy mit látott bennem, hogy ezt megkérdezte.
Mindenesetre amikor eljött az érettségi ideje a pesterzsébeti Kossuth Gimnáziumban, mindenki nyilatkozott arról, hová, merre számít menni továbbtanulni. Én pedig felírattam, hogy Baptista Teológiai Szeminárium. Ez egy hitbeli döntés volt. Ezen nyugodtam meg. Nem tudtam, hogy ezután az Úr milyen próbákon vezet át. Az első volt osztálytársaim csúfolódása, gúnyolódása. Mi akarsz te lenni? Pap, pópa és így tovább. Én szerényen válaszolgattam. Az Úr megerősített. Aztán abbahagyták.

Érettségi után apámmal bementünk a Központba, és jeleztük Szabó László elnök testvér felé, hogy a teológián szeretnék továbbtanulni. Laci bácsi mondta, hogy ebben az évben, 1958-ban nem indul szemeszter, csak a következő évben. Így az egy év alatt dolgoztam is, tanultam is. Elsajátítottam egy érettségihez kötött szakmát a Gyógyáru-értékesítő Vállalatnál Budapesten. Ezt ott drogista szakmának nevezték. Ma már valószínű gyógyszerészasszisztens a neve. Élveztem a munkát és a tanulást is. Rengeteg latin nevet elsajátítottam. Megszereztem az oklevelet, és utána elköszöntem.
De ez nem is volt olyan egyszerű, mert a jobb tanulókat be akarták iskolázni a Orvostudományi Egyetem Gyógyszerész Karára.

Származásom is akkor nyerő volt mint munkásapa gyereke.

Így ismét megharcoltam hivatásomat. Apám azt mondta, menjek a teológiára. Anyám inkább a gyógyszerészetet részesítette előnyben. Azt mondta, hogy még utána is mehetek teológiára. Döntenem kellett. Úgy döntöttem, úgy lett békességem, hogy menjek a teológiára.

A telepvezető amikor elbocsátott, azt mondta, hogy megtévesztett ember vagyok. Megkérdezte, hogy ki tévesztett meg: szüleim vagy másvalaki, vagy valamelyik pap?

Mondtam, hogy ez az én hitbeli döntésem. Nagyon csodálkozott rajtam, és azt mondta, hogy pályatévesztett vagyok, mert 30 év múlva itt Magyarországon nem lesz egyház, és én akkor munkanélküli leszek. Én csak szelíden mosolyogtam mint 19 éves fiatalemberecske, és azt mondtam, hogy én hiszem, hogy lesz egyház, lesz gyülekezet, és nem leszek munkanélküli… Beleborzongok, hogy éppen 30 év múlva a kommunizmus vér nélkül összeomlott hazánkban…

Zentai László, Eger

 

Fotók: unsplash.com

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on linkedin
LinkedIn
Share on whatsapp
WhatsApp