Tanuljátok meg tőlem – mondta Jézus -, hogy szelíd és alázatos vagyok, és nyugalmat találtok a lelketeknek. Tehát az alázat tanulható, magától a Mesterünktől.
Ha sok mindent elrontasz hívőként, akkor annak az az „előnye”, hogy ritkábban kell küzdened a büszkeséggel. A sok kudarcot átélő testvérnek inkább biztatás kell, hogy el ne kámpicsorodjon.
Az alázat jellembe való beépüléséhez segít, ha tudatosítjuk és részletekre bontjuk a „mid van, amit nem kaptál?” igazát. Kaptuk magát az életet, a fizikai adottságainkat, a tehetségünket, a levegőt, a napsütést, a vizet, az étel lehetőségét. Az érzékszerveket, a mozgást, az agyi tevékenységet, a tanulás és az emlékezés képességét, az összes lehetőséget. Ajándék a megváltás, az örök élet, a feltámadás, a bűnbocsánat, a Szentlélek, a szolgálatok és a szellemi képességek.
Aztán persze rajtunk áll, hogy harminc, hatvan vagy százszoros termés lesz, de még a legfárasztóbb munka is ajándék a Gazda szőlőjében.
Ezzel együtt ott van bennünk az egónk, aki szeretne valami elismerést már itt a földön is. Mennyi ravasz, bújtatott dicsekvés van a beszámolók, bejegyzések, az áldások ismertetése mentén. Bár tudjuk, hogy jobb és sokkal busásabb lesz, ha a végelszámolásnál, odahaza kapjuk a dicséretet, csak kijárjuk itt is magunknak. Dicsérjen meg téged a másik szája – javasolja az Ige, és ezt érdemes megélni, ha én vagyok a másik.
Fejezzük ki gyakran az elismerésünket hívő társaink felé, hiszen annyi jó teljesítményt látunk tőlük. Ha mi megdicsérünk valakit, akkor az jólesik neki, és elvágja az utat az egó előtt.
Azzal együtt, hogy sok kudarcot éltem át, azt vettem észre, hogy az elismerésre való vágy a kelleténél nagyobb bennem. Próbáltam rászorítani magam az alázatra, de sokszor kibújt énem rosszabbik fele, és bezsebelte azt, ami nem neki járt volna. Legtöbbször persze alig vagy nem is észrevehető módon, de engem zavart, hogy nem Isten kapja a teljes dicsőséget. Szeretnék alázatos lenni – felemásan sikerült. Egy idő után rájöttem, hogy ez (részben) azért van, mert igényem van arra, hogy pozitív módon éljem meg életem helyzeteit. Nem passzívan, hanem aktívan, nem megfélemlítve, hanem harcosan. „Ha engem szerettek, megtartjátok a parancsaimat.” Ez például pozitív engedelmesség. Azért, mert szeretem Jézust. Ez a legszebb. A legtöbb üdvözülőt a szeretet vonzza, és csak néhányakat kell rettentéssel megmenteni. Állítólag a banki pénztárosok képzésekor kevésszer adnak nekik hamis pénzt, viszont sokszor nézhetik meg az igazit. A hamisat onnan ismerik fel, hogy eltér az igazitól.
Az alázatnak van egy aktív módja, és Jézus ezt is a legmagasabb szinten élte meg.
Nagyon sokszor olvashatjuk, hogy amikor tett egy bámulatos csodát, akkor „a sokaság dicsőítette Istent”. Azt is elárulta, mi ennek a titka, ami a János 7,18-ban található. „Aki pedig annak akar dicsőséget szerezni, aki őt elküldte, az igaz ember, és nincs benne hamisság.” Szokássá tud nemesedni, hogy Isten dicsőségének örülünk. Annak, ha Jézus ügye előremegy – mindegy, ki által. Ha én is benne vagyok, akkor az megtiszteltetés, ha nem, az se gond.
Annak akarunk dicsőséget, aki elhívott, és emiatt az egónk egyre kijjebb szorul a képből. Ez egy szándék, egy aktív hozzáállás, amit meg lehet tanulni. Egy idő után pedig természetes lesz.
Ahogy Simone Weil fogalmazta: „Nem az a gondom, hogy magamra legyen gondom, az a gondom, hogy Istenre legyen gondom.” Ha beállunk ebbe az irányba, akkor alázatkeresés-mentesek leszünk. Tőlem távolra fókuszálok, hogy Isten országa erősödjön, szépüljön, egyre többen csatlakozzanak, a bent lévők pedig minél többször győzzenek. Az érdekel, hogy Istennek és Jézusnak jusson az elismerés és a dicsőség. Ez a pozitív alázat, ami automatikusan a háttérben tart, mivel rájuk irányul a figyelmem. És ebben nincs semmi elméleti teológia. Beállok ennek az igének az irányába, és gyakorlom, milyen az ő sikereiknek örülni.
Szegény egóm pedig egyre kevesebb megnyilvánulási lehetőséghez jut, de hát neki amúgy is a kereszten a helye, jobb, ha nem tud életjelet adni, az úgyis mindig rosszra vezetett.
Ne bajlódjunk a passzív alázattal! Váltsunk át az evangélium haladásának az örömére, a dicsőséget mindig nekik adva! És így leszünk – ahogy Jézus fogalmazta – igazak és a hamisságtól mentesek. Mert az hazugság, ha mi kapjuk a dicsőséget, és hamisság kell ahhoz, hogy megszerezzük magunknak. Jól ki van ez találva, többszörösen is nyertesek lehetünk. Azért, hogy így is szerethessen bennünket.
