Eddig akik előttem jártak ebben a cipőben, és hasonló esetekben jókívánság gyanánt megjegyeztem számukra e kapcsolatot, volt, aki enyhe humorral fűszerezve úgy válaszolt, hogy „remélem, én túlélem”…
A keresztény ember fantasztikus esélye és valósága az, hogy ismerheti a Megváltót, aki életet hozott számára is. „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (János 1,4)
Születés-ünnep közeledtével a végletekkel találkozunk. Ma, itt is, illetve akkor, ott is.
A karácsonyi történet fájdalmasan gyönyörű!
Egyrészt mi, akik már visszanézve szemléljük az eseményeket, tudjuk, hogy Krisztus azért élt, hogy meghaljon, és azért halt meg (majd támadt fel), hogy nekünk életet adjon. Az univerzum Alkotója, mindenek fenntartója és Ura, mikor eljött ebbe a világba, nem volt „számára” hely (Lukács 2,7b).
Vajon a mi szívünkben talál-e helyet, hitet? – teszik fel gyakran a kérdést karácsonyi prédikációkban, joggal.
Nemcsak az inkarnáció „tárgyát” – az istenembert –, hanem környezetét is a végletek jellemzik. Mintha ezáltal is a lehető legszélesebbre tárná a mindenható Atya a földgolyót átölelő és befogadó karjait. Ott vannak például a pásztorok, koruk kitaszítottjai, akik foglalkozásuk miatt sem tudtak megfelelni a zsidó vallási törvényeknek. Vagy gondoljunk a bölcsekre! Keleti emberek, ráadásul pogányok. Az angyali jelenés és a jászolhoz való meghívás elsőként nem azokhoz szól, akiket várnánk.
Krisztusi korba érkeztem, vannak, akik még előtte állnak, vannak, akik már elhagyták. Az igazán nagy kérdés az, hogy megtörtént már életedben a korszakváltás, mondhatnám úgy is, időszámítás, amit egyszerűen csak így jelölünk a történelemben: Kr. e. / Kr. u.?
Te személyesen Krisztus(sal való találkozás) után éled már az életed? Adja meg Isten ezt a csodát!
TK © 2020
