• Rólunk
  • Kapcsolat
  • En

Idő és örökkévalóság

Elolvasási idő: 6 perc
Elolvasási idő: 6 perc
Mottó: „Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; de ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” (Szent Ágoston egyházatya, 354–430)

A háromdimenziós világban élő ember anyaghoz kötöttségénél fogva a legtermészetesebbnek gondolja, hogy idő mindig volt és mindig lesz. Ezért aztán az örökkévalóságot is úgy képzeli el, mint végtelen hosszúságú időtartamot, amelynek nincs kezdete és nincs vége. Ez a gondolkodásmód még a Bibliát jól ismerő keresztényeket is megkísérti, akik így elfelejtkeznek arról, hogy nincs abszolút (mindentől és mindenkitől független) idő, mert az is a Teremtő műve. Ahogy Ágoston egyházatya fogalmaz: „A teremtés előtt nem volt idő, mert ez maga a teremtmény.

Kezdetben, amikor Isten megalkotta az univerzumot felépítő anyagvilágot, vele együtt az időt is létrehozta: az anyagba mintegy belerejtette.

Az idő nem úgy tulajdonsága az anyagnak, mint a szélesség, a magasság és a mélység – ezért nem beszélhetünk róla úgy, mint negyedik dimenzióról, inkább mint 3 + 1 dimenzióról –, hanem mint tőle és belőle elvonhatatlan lételem. Titkos jelenléte meghatározza az anyag „szavatosságát”, melynek jellemzői: a változás, a pusztulás, a romlandóság, az elmúlás, az anyag átalakulása és energiaként való szétsugárzódása a végtelen(?) térben.

Isten a teremtésnél úgy látta jónak, hogy legyenek világító égitestek, „meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek” (1Mózes 1,14). A napok, a bolygók és a holdak pontosan megszabott égi mechanikai törvényeknek engedelmeskedve, keringésük és forgásuk által a felismerhető periódusok segítségével az ember számára érzékelhetővé tették az idő múlását. Kezdetben ennyi eligazítás is elég volt, aztán az igények növekedésével, valamint a technika és a tudomány fejlődésével egyre bonyolultabb műszerekkel sikerült egyre pontosabban mérni az időt.

A makrokozmosz felépítése és működése ugyanakkor hűen szemlélteti a mikrokozmosz felépítését és működését: nevezetesen az állandó mozgás, változás jelenlétét. Az idő múlása tehát nem más, mint a testek és részecskék szakadatlan mozgása, vagyis a történések egymásutánisága.

Ezek összességét, ha úgy tetszik, folyamatát nevezzük mi, emberek, történelemnek.

Korunkban ugyanolyan sebességgel telik az idő, mint Ábrahám korában vagy Megváltónk földön jártakor, mégis úgy érezzük, hogy egyre gyorsulva száguld el fölöttünk. Panaszkodunk, mert nem tudunk lépést tartani vele; mert halmozódnak a tennivalóink; mert semmire nem jut időnk. Nagyon szubjektív ez a fajta időérzékelés, de tapasztaljuk, hogy világjelenség.

Úgy emlékszem, hogy a „gyorsuló idő” kifejezéssel először vagy ötven évvel ezelőtt találkoztam Marx György fizikus egyik könyvében. Az azóta eltelt fél évszázad alatt még tovább gyorsult az idő. Természetesen szubjektív ez a megfogalmazás, hiszen nem az idő múlása gyorsult fel, hanem az élet ritmusa. A tudományos-technikai forradalom általános térhódítása bonyolulttá tette életünket, és felpörgette az eseményeket. A népesség növekedése kapcsán kifejezetten népesedésrobbanásról beszélnek.

Az energiatartalékok vészesen fogynak, a környezet szennyeződése, a globális éghajlatváltozás katasztrofális méreteket ölt. Naponta tízezrek halnak meg bolygónkon táplálék, tiszta ivóvíz és hajlék híján. Új és megszűntnek hitt járványos betegségek tizedelik az emberiség jelentős hányadát (most éppen a koronavírus…). Háborúk és földrengések híreit halljuk, és nyugtalanul figyeljük a populista-nacionalista mozgalmak térhódítását. Mindezekre azt mondhatnánk: ilyen jelenségek mindig voltak a történelemben, ha nem látnánk a fügefa zsendülését. Izrael állam 1948 óta független,

és egyre gyorsuló tempóban folyik az „alija”, a zsidók összegyűjtése a világ minden tájáról (2020-ban Izrael 9,3 millió lakosából 6,9 millió ember vallja magát zsidónak).

Arra mutat minden, hogy az idő Ura – aki meghatározta az emberek eleve rendelt idejét; akinek van hatalma megváltoztatni az időket és az időknek részeit; akinek kezében van az életünk ideje – hamarosan véget vet az emberi történelemnek. Az utolsó szót Isten, az ember és az idő Teremtője mondja ki: „Mert még egy igen-igen kevés idő [kronosz], és aki eljövendő, eljön, és nem késik.” (Zsidók 10,37) Amikor ez bekövetkezik Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelével – „nem lesz többé idő”, tudniillik a megtérésre adott kegyelmi idő (kairosz) lejár. Mivel ennek sem napját, sem óráját nem tudja senki, sürgető szükségként jelentkezik az Istennel való kapcsolat rendezése. E döntésnek legalkalmasabb időpontja mindig ma van. „Íme, most van a kegyelem ideje [kairosz]! Most van az üdvösség napja!” (2Korinthus 6,2b)

Isten gyermekei ugyanúgy szenvedő alanyai a felgyorsult életritmusnak, mint a világ fiai.

Ugyanannyi idővel gazdálkodnak, mint amazok. Mégis mint megváltott emberek alapvetően másképp viszonyulnak az időhöz. Múltjuk terhétől Jézus Krisztus vére megszabadította őket, dicsőséges jövőjük felől bizonyosak lehetnek, jelenük békés, boldog. Az újjászületésben helyreállt értékítélettel mindenre van idejük – ami Isten dicsőségét és az emberek javát szolgálja! „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Galata 6,10)

Ha lelki szemünket nyitva tartjuk, egyre világosabban láthatjuk az üdvtörténet vörös fonalát, amit Isten bölcsen az emberi történelem eseményei közé szőtt. A végkifejlet váratlan gyorsasággal következik be. A teremtés Alfa-pontjából elindult emberiség megérkezik a történelem végét jelentő Ómega-pontba, ahol megszűnik az idő, átadva helyét az örökkévalóságnak: hogy Isten legyen minden mindenekben!

Adventben élve nagyon komolyan kell vennünk az Ige figyelmeztetését: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt [kairosz], mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (Efezus 5,15–16)

 

Kolozs Nagy János

Fotó: unsplash.com

Facebook
Twitter
LinkedIn
WhatsApp